A nyersanyagokban gazdag országok gyakran használják az ásványkincseiket geopolitikai fegyverként. A szabadpiaci korszak helyét egy új merkantilizmus veszi át, amely alapjaiban rajzolhatja át a globális erőviszonyokat és a világgazdaság ellátási láncait.
A GISreports elemzése szerint a chilei sivatagoktól a nikkelben gazdag indonéziai szigetekig és a zimbabwei lítiumhegyekig a fejlődő országok már nem elégednek meg azzal, hogy csupán nyersanyag-kitermelő helyszínek legyenek a világ számára. Ehelyett kihasználják a kritikus nyersanyagok iránti robbanásszerűen növekvő keresletet, hogy újragondolják a befektetési szabályokat, és szuverén ellenőrzést gyakoroljanak a geológiai kincseik felett.
A nyersanyag-nacionalizmus egy mélyen gyökerező történelmi és gazdasági jelenség, amelynek a csúcspontja a 60-as és 70-es években volt, amikor az újonnan függetlenné vált országok szuverén ellenőrzést gyakoroltak a nyersanyagaik felett. Az ilyen nacionalizmus hullámokban jelentkezik, amiket korábban a magas nyersanyagárak és az antikoloniális mozgalmak hajtottak. Az utóbbi esetén a fejlődő országok az erőforrás-kitermelési és az energetikai szektorok irányítását a nyugati multinacionális vállalatoktól átvéve igyekeztek orvosolni a történelmi sérelmeket.
Tavaly és az idén a világgazdaság felszíne alatt hasonló, alapvető, bár kevésbé szembetűnő átrendeződés zajlik. A nyugati és kínai multinacionális vállalatok számára kedvező feltételek mellett kitermelt szabadon áramló nyersanyagok korszakát felváltják az nyersanyag-nacionalizmus új formái.
Ez a hullám a globális erőforrás-gazdálkodás terén az elmúlt évtizedek legjelentősebb változását jelenti. Erre válaszul az olyan fejlett ipari nagyhatalmak, mint az Európai Unió és Kína, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) keretében folyó jogi csatározásokon és alternatív beszerzési megállapodásokon keresztül viszontlépésekre kényszerülnek.
Eközben az Egyesült Államok egyrészt agresszíven alkalmazza az utóbbi stratégiát, másrészt katonai fellépéssel is fenyegetőzik a főbb nyersanyagtermelő államok és területek ellen, ideértve Venezuelát, Iránt és Grönlandot.
A globális többség a nyersanyagok tekintetében megmutatja az erőfölényét
Afrika
A kontinensen a legelterjedtebb eszköz a fiskális szigorítás volt, magasabb jogdíjak és jövedelemadók formájában. Az olyan országok, mint a Kongói Demokratikus Köztársaság, amely a globális kobalttermelés több mint 70 százalékát ellenőrzi, „szupernyereség-adót” vezettek be, míg Zambia többször is emelte a bányajárulékát.
Zimbabwe gyorsan követte ezt a példát, és betiltotta a nyers lítium exportját annak érdekében, hogy véget vessen a nyersanyagok feldolgozatlan formában történő kivitelének. Az idén februárig a hararei kormány előírta, hogy minden lítiumkoncentrátumot belföldön kell feldolgozni, ami arra késztette a Huayou Cobalt és a Sinomine nevű kínai befektetőt, hogy több száz millió dollárt fektessen be helyi feldolgozóüzemekbe.
Az egész kontinensen elterjedtek az ilyesfajta intézkedések, Tanzánia például John Magufuli elnöksége alatt olyan reformokat vezetett be, amelyek jelentősen megnövelték az állam hatalmát a bányászati tevékenységek felett, újratárgyalták a szerződéseket és kiterjesztették az állam bevételi igényeit.
Zambia időről időre vitát folytat az állam réztermelésben való erőteljesebb részvételéről, míg Guinea ösztönzi a bauxit export előtti hazai feldolgozását. Ezeknek a kezdeményezéseknek közös a céljuk: több gazdasági értéket kihozni a természeti erőforrásokból, ahelyett, hogy feldolgozatlan nyersanyagok szállítói maradnának.
Latin-Amerika
A nyersanyag-nacionalizmus hasonló újjáéledése figyelhető meg Dél- és Közép-Amerikában. Bolívia régóta a világ egyik leginkább államközpontú megközelítését alkalmazza a lítiumkitermelés terén. Az egymást követő kormányok ragaszkodtak ahhoz, hogy az állam jelentős ellenőrzést gyakoroljon a Salar de Uyuni – a világ legnagyobb sós síksága – lítiumkészletei felett, hogy megakadályozzák a szektor külföldi uralmát.
Peruban folyamatosak a bányászat adóztatásával, a jogdíjaival és a közösségi haszonmegosztásával kapcsolatos viták, amelyek a nyersanyaggazdagság elosztása körüli szélesebb körű feszültségeket tükrözik. Argentína – bár általában nyitottabb a külföldi befektetésekre – olyan mechanizmusokat keresett, amelyekkel növelheti a részvételét a kritikus fontosságú nyersanyagok értékláncaiban.
Chile megközelítése árnyaltabb, de ugyanolyan határozott. Bár José Antonio Kast elnök idén márciusi beiktatása piacbarátabb hangnemet hozott, az alapvető struktúra továbbra is az államnál van. A tavaly év végén véglegesített Nemzeti lítiumstratégia értelmében a Codelco – Chile állami tulajdonú bányavállalata és a világ legnagyobb rézbányászati cége – 51 százalékos részesedést szerzett a Nova Andino Litio közös vállalkozásban az SQM-mel, egy chilei magánszektorbeli nyersanyagipari vállalattal. A cég lítiumot termel és dolgoz majd fel, így 2031-től kezdve egy köz-magán partnerségen keresztül valójában államosítja ezt a stratégiai fontosságú erőforrást, amely erősen az állam javára billen.
Ennek a spektrumnak a szélsőséges végpontján az állami átvétel és az államosítás áll. Mexikó 2022-ben a lítiumot „a nemzet örökségének” nyilvánította, visszavonva a magánkoncessziókat, és a kitermelést kizárólag az állam számára tartja fenn az újonnan létrehozott LitioMX révén. Ez a lépés kisajátította a korábban olyan kínai vállalatok tulajdonában lévő részesedéseket, mint a Ganfeng Lithium, ami nemzetközi választott bírósági keresetekhez vezetett.
Ázsia
A kötelező hazai feldolgozási követelmények forradalmi újítása Ázsiában is folyamatban van, amit jól mutat Indonézia példája. A világ legnagyobb nikkeltermelőjeként Jakarta 2020-tól tilalmat vezetett be a nyers nikkelérc exportjára.
Ez a „downstreaming” politika arra kényszerítette a bányászati óriásvállalatokat, hogy helyben építsenek olvasztókat és akkumulátorgyárakat az érchez való hozzáférés érdekében. A stratégia sikeresnek bizonyult a kereskedelmi áramlások átalakításában, és szinte egyik napról a másikra Indonéziát a rozsdamentes acél és az elektromos járművek akkumulátor-alkatrészeinek globális központjává tette.
Az erőforrás-nacionalizmus ezen hullámát ösztönző motivációk mélyebbek, mint a puszta kapzsiság. Arra jók, hogy megszerezzék azt a „hozzáadott értékből származó” prémiumot, ami az olyan gyártó országokhoz került, mint Kína. A nyersércexport betiltásával az erőforrásokban gazdag országok célja, hogy kényszerítsék az olvasztás és a finomítás – azaz azok a szakaszok, ahol a legjelentősebb gazdasági haszon keletkezik – áthelyezését a saját területükre.
Az iparosodott világ megtorló lépései
A kínálati oldali sokkhatásokra az ezekre a nyersanyagokra szoruló iparosodott országok gyors és határozott megtorlással reagáltak. A fő harctér a WTO volt. Az EU, amelynek az autóipara nikkelhiánnyal küzdött, vitát indított Indonézia exporttilalma ellen. A WTO vitarendezési testülete az EU javára döntött, megállapítva, hogy a tilalom megsérti az 1994. évi általános vám- és kereskedelmi egyezmény (GATT) XI. cikkét, amely tiltja az exportra vonatkozó mennyiségi korlátozásokat.
Elvileg ez a szabadkereskedelem győzelmét jelentette, Indonézia azonban nagyrészt figyelmen kívül hagyta a döntést, és inkább a politikai, valamint diplomáciai költségek viselését választotta a visszavonulás helyett, jelezve ezzel a WTO-szabályok végrehajthatóságának potenciális válságát az iparpolitika területén.
Az ilyen változó környezetben a befektetők számára a jogi és működési kockázatok az egekbe szöktek. Az „elavuló megállapodás” fogalma – amikor a befektetők elsüllyedt költségeket halmoznak fel, csak hogy az állam később megváltoztassa a feltételeket – visszatért. Ennek eredményeként a külföldi vállalatok a „közvetett kisajátítás” miatti követelésekkel szembesülnek, ahol az exporttilalmak vagy a kvótarendszerek megfosztják a koncessziót gazdasági értékétől anélkül, hogy fizikailag lefoglalnák az eszközt.
Kiváló példa erre a Kongói Demokratikus Köztársaság tavaly év végi váltása a kobalt teljes tilalmáról egy szigorú kvótarendszerre, ami azonnali vis maior helyzetet teremtett az olyan kereskedők számára, mint a Glencore, míg a versenytársak, például a CMOC, kénytelenek voltak újratárgyalni a feltételeket.
Mexikóban az idén 1200 koncessziót vontak vissza – látszólag az illetékek meg nem fizetése miatt –, és ez felerősítette azokat a félelmeket, hogy a szabályozás végrehajtását az államosítás eszközeként használják, főként a vízzel kapcsolatos vagy védett területeken fekvő ingatlanok esetén. A nemzetközi választott bírósági eljárás az utolsó menedék, és a Ganfeng Lithiumot is magában foglaló kínai vállalatok már peres eljárást indítottak Mexikó ellen. Ugyanakkor még a kedvező ítéleteket is gyakran nehéz végrehajtani az elszánt szuverén kormányokkal szemben.
A peres eljárásokon túl egyes országok szorgalmasan építenek ki párhuzamos ellátási láncokat – egy olyan folyamatot, amelyet „friendshoring”-nak vagy „de-risking”-nek neveznek. Az Egyesült Államok februárban elindította a Project Vault projektet, amely létrehoz egy stratégiai nyersanyagtartalékot azzal a céllal, hogy az ellátási sokkokat tompítsa, valamint egy 54 országot bevonó diplomáciai offenzívát, amelynek keretében egy a kritikus nyersanyagok minimális árszintjét fenntartó, rugalmas vámtarifákat biztosító preferenciális kereskedelmi övezetet hoznak létre.
Az EU kritikus nyersanyagokról szóló törvénye ehhez hasonlóképpen arra irányul, hogy csökkentse az egyetlen beszállítótól – elsősorban Kínától – való függőséget, előírja, hogy a ritkaföldfémek és a lítium jelentős százalékát az unió területén vagy megbízható partnereknél kell feldolgozni.
Kína – ironikus módon ezen nyersanyagok vezető feldolgozója – szintén megtorlást alkalmazott más államok nyersanyag-nacionalizmusa ellen. Peking az erőforrás-mechanizmusait – a ritkaföldfémekre és a feldolgozási technológiákra vonatkozó exportkorlátozásokat – használta fel, hogy ezzel vágjon vissza. Egy tavaly októberben életbe lépett keretrendszer Kínának extraterritoriális ellenőrzést biztosított az olyan anyagok felett, amelyek akár csupán 0,1 százalékban is tartalmaznak kínai eredetű összetevőt, ami szinte tükörképe az amerikai szankciós taktikának. Peking egy hónappal később felfüggesztette ezt az Egyesült Államokkal folytatott feszültségcsökkentési erőfeszítések részeként. Mindazonáltal az intézkedéseket várhatóan novembertől újra életbe léptetik.
A kialakuló kép azonban strukturális átalakulást mutat. A szabadkereskedelemre és a beavatkozásmentes kitermelésre épülő „washingtoni konszenzus” véget ért, a helyébe pedig egy új merkantilizmus lépett. Vagyis a nettó nulla kibocsátású gazdaságban az olyan ásványi anyagok, mint a lítium, a nikkel és a kobalt az új olaj, de ezek a fémek a feldolgozásuk révén megőrzik az értéküket.
Amíg a chilei állam átveszi az irányítást az ország vezető lítiumtermelője felett, és Indonézia nikkelkartellt épít ki, addig az importáló országok számára egyértelmű a tanulság: az ellátásbiztonság már nem a nyílt piacról fog származni, hanem a szuverén tulajdonosokkal folytatott stratégiai, gyakran konfliktusokkal terhelt tárgyalásokból.
A következő évtized nyertesei a bányák vagy a feldolgozóüzemek tulajdonosai helyett azok lesznek, akik sikeresen kezelik a kettő közötti geopolitikai feszültségeket. Az erőforrások feletti ellenőrzésért és a nettó nulla átállásért folyó kettős versengés megkezdődött.
Kapcsolódó:
Borítókép: Wikimedia Commons
