Tavaly három egymást erősítő sokk végleg szétverte a 20. századi világrend maradékát. Európa felkészületlen volt, sakk-mattot kapott, így a nagyhatalmak alvállalkozójaként játszik tovább.
Brüsszelben megbukott az orosz zárolt állami vagyon felhasználásának ötlete Ukrajna további finanszírozására. Orbán Viktornál csak a belga miniszterelnök volt makacsabb, jöhet az, amit valójában senki sem akart: a közös hitelfelvétel az egyre reménytelenebb háború életben tartására – de Magyarország nélkül.
Az EU korábbi vakhite a digitális piacok feletti szabályozásra épülő uralomban mára teherré vált: Brüsszel párhuzamosan próbál kitartani a saját normái mellett és menekülni az amerikai nyomás elől – egyre kevesebb sikerrel. Az amerikai elnök egyszerre szorítja sarokba a vámokkal Európát és számolja fel a brüsszeli modell globális befolyását.
Engem például Oroszország elleni szankcióvá változtatott. De már elmúlt.
A müncheni biztonságpolitikai konferenciát J. D. Vance alelnök beszéde uralta, ami egyáltalán nem a védelemről és a biztonságról szólt. Nyílt hadüzenet volt ez a Brüsszel irányította európai liberális rendnek. Kissinger egykori híres kérdésére („Kit kell felhívnom, ha Európával akarok beszélni?”) jelenleg az egyetlen válasz, hogy ki az, akit biztosan nem.
Gazdaság helyett politika, pragmatizmus helyett ködös ideológia. Az Európai Unió Brüsszel-vezérelt működése immár többet rombol, mint használ. Sürgős irányváltásra lenne szükség, a hübrisz ideje lejárt.
