Trump éppen csak azt nem íratta bele az Egyesült Államok frissen kiadott nemzetbiztonsági stratégiájába, hogy Európa jelenti a legnagyobb kockázatot. De nagyjából így is ezt fogalmazta meg.
Az EU–USA „vámmegállapodás” egy kommunikációs blöff volt: a felek között nem zajlottak valós tárgyalások, csupán egy kényszerű alku született. Brüsszel tudatosan lemondott az egyenlő feltételekről, mert a kontinens biztonsága Washington katonai erején múlik. A gazdasági racionalitást egyszerűen felülírta a katonai függőség.
Brüsszel térden, Washington vigyorog: nem is kereskedelmi megállapodás született, hanem egy tanulmány arról, hogyan ne tárgyaljunk globális hatalmakkal. Egy alku, amelyben az egyik fél pénzt ígért, amivel nem rendelkezik, a másik meg csak bólint, mert még így is nyer.
Brüsszel ma már azt nevezi sikernek, ha nem veszít túl sokat. Ursula von der Leyen mosolyogva fogadta el Trump 15 százalékos vámját – miközben pár hónapja még a szabadkereskedelem volt a hivatkozási alap. Ha ez győzelem, milyen lehet a vereség?
Az elnököt nem érdekli az Európai Bizottság javaslata az ipari termékek nullaszázalékos vámtarifáiról. Ragaszkodik ahhoz, hogy az EU 350 milliárd dollárért vásároljon energiát az Egyesült Államoktól. És lejárt az idő.
Az Európai Bizottság elhalasztotta a Trump-tarifákra válaszul adandó büntetővámok életbelépését. Közös akaratnak nyoma sincs a tagállamok között, Brüsszelnek pedig hiába van döntési joga, ha azt az egység hiánya megbénítja.
Miután az Európai Unió Brüsszel és Joe Biden vezetésével egy Kína elleni kereskedelmi háború előszobájában találta magát, meglepetésként érte, hogy a legnagyobb veszély pillanatnyilag éppen az Egyesült Államok. Trump vámfenyegetései sürgős újratervezést követelnek. Jöhet a keleti nyitás?
