Ukrajna, Gáza, Irán és Jemen ugyanazt a problémát jelenti: az Egyesült Államok továbbra is nélkülözhetetlen a szövetségesei számára, de egyre kevésbé tudja meghatározni, hogyan vívják meg – és főként hogyan fejezzék be – a háborúikat.
Az amerikai benzinárak magasak, az elnök népszerűsége alacsony. Nem a legjobb kilátások a félidős választások előtt, pláne úgy, hogy Trump csak rosszul tud kijönni az iráni balhéból.
A mesterséges intelligencia alkalmazása a hadviselésben ezernyi veszélyt rejt. Mind közül a legnagyobb, hogy túlgyorsítja a katonai döntéshozatalt: papíron ugyan továbbra is az ember diktál, a valóságban a gép reakcióidejével szemben már nem marad ideje mérlegelni. Ez nem a legjobb hír a nukleáris csapásmérő rendszerek világában.
A Hormuzi-szoros lezárása nem egyformán sújtotta a délkelet-ázsiai országokat. Bár a nemzetközi figyelem Indonézia összeroppanó valutájára összpontosult, a legsúlyosabb gazdasági és társadalmi következményeket a Fülöp-szigetek szenvedte el.
Az iráni háború oly mértékben emészti fel az amerikai légvédelmi készleteket, hogy az Egyesült Államok döntési helyzetbe került. Melyik szövetséges élvezzen elsőbbséget: Izrael vagy Ukrajna? Vagy a végén egyik sem?
Az amerikaiaknak már csupán egyharmada támogatja az Irán elleni háborút, emellett tízből csaknem hét választó szerint Donald Trump nem magyarázta el világosan, mi is az Egyesült Államok célja a konfliktusban. A Reuters/Ipsos friss felmérése arra utal, hogy a háború politikailag egyre nagyobb teherré válhat a republikánusok számára a novemberi félidős választások előtt.
Az iráni háború alapjaiban kérdőjelezte meg azt a biztonsági modellt, amelyre a Perzsa-öböl monarchiái az elmúlt évtizedek gazdasági felemelkedését építették. Bár az Egyesült Államok a térség első számú katonai partnere, Rijád, Abu-Dzabi és Doha ma már kevésbé akarja kizárólag Washingtonra bízni a jövőjét – ahogyan a másik oldal, Kína sem opció számukra.
A Hamász támadása óta eltelt ezer nap geopolitikai átrendeződést hozott a Közel-Keleten: Izrael katonailag erősebb, ugyanakkor diplomáciailag elszigeteltebb lett, Irán meggyengülve is sakkban tartja a világgazdaságot, az Öböl menti szövetségek pedig repedeznek. A konfliktus nyomán új erőegyensúly született, egy jóval veszélyesebb, drágább és kiszámíthatatlanabb, mint a régi.
Donald Trump néhány hete még történelmi áttörésként ünnepelte az Iránnal kötött megállapodást, az alku azonban gyorsabban omlott össze, mint ahogy megszáradt a papíron a tinta. Teherán megint támadja a Hormuzi-szoros hajóforgalmát, Washington újra bombáz, a globális olajpiac pedig ismét retteg.
Mivel az iráni háború felhajtotta az olaj- és üzemanyagárakat, az amerikai olajóriások rekordközeli profitot könyvelhetnek el – Donald Trump azonban nem ünnepel velük, hiszen árdrágítással vádolja a cégeket, a dráguló benzin pedig súlyos terhet ró az amerikaiakra, ami politikai kockázattá válhat a választások előtt.
Donald Trump azzal az ígérettel tért vissza a Fehér Házba, hogy távol tartja Amerikát a költséges és hosszú háborúktól. Ám hiába hirdetett győzelmet az Iránnal kötött megállapodás után, az amerikai választók jelentős része továbbra is szkeptikus, többségük nem bízik az iráni fegyverszünet tartósságában, az elnök népszerűsége pedig újra mélypontra zuhant.
A kazanyi Oroszország–ASEAN-csúcs arra utalt, hogy a nyugati szankciós nyomás ellenére Moszkva továbbra is talál külpolitikai és gazdasági mozgásteret Ázsiában, csakhogy a délkelet-ázsiai államok az elsődlegesen csak az energia-, a kereskedelmi és a stratégiai érdekeik mentén mérlegelnek.
Az amerikaiak többsége nem állt Donald Trump iráni katonai fellépése mögé: egy friss felmérés szerint a konfliktus támogatottsága még a korábbi közel-keleti háborúkétól is elmaradt. A generációs és pártpolitikai törésvonalak különösen élesen rajzolódtak ki, ami arra utal, hogy az Egyesült Államokban csökken a társadalmi támogatottsága az újabb külföldi katonai beavatkozásoknak.
Több mint száz évvel Kuba függetlenségének kikiáltása után a szigetország ismét ugyanazzal a dilemmával találja szemben magát, mint 1902-ben: hogyan őrizheti meg a szuverenitását egy olyan helyzetben, amikor a gazdasági túlélése éppen attól a hatalomtól függ, amely a legerősebb nyomást gyakorolja rá? Trump új Kuba-politikája hidegháború utáni hidegháborút teremt.
A közel-keleti olaj- és gáztranzitútvonalak bizonytalansága és az amerikai–iráni békekötés közeledtével zuhanó világpiaci árak kihívás elé állítják a nagy kitermelőket. A piaci enyhülés ugyanakkor stabilizálhatja az európai piacokat, a Törökországon áthaladó déli energiafolyosó pedig felértékelődik.
Irán burkolt fenyegetése szerint a jemeni húszik segítségével akár a Vörös-tenger kulcsfontosságú átjáróját is lezárhatják, ami egyszerre béníthatná meg a világ energiaellátását és az Európa–Ázsia közötti kereskedelem egyik legfontosabb útvonalát. A válság ráadásul Kelet-Afrika stratégiai jelentőségét is új szintre emeli, ahol a világ vezető hatalmai versengenek a befolyásért.
A Hormuzi-szoros blokádja, a Malaka-szorosnál kibontakozó amerikai–kínai erőpróba és a Balti-tenger alatti hibrid hadviselés a világgazdaság idegszálai – egyben az új világrend első számú törésvonalai. A Pax Americana lassan kifullad, a világ így belépett a fojtópontok korszakába, ahol a biztonságos szállítás került előtérbe.
Repedezik az amerikai hegemónia egyik legfontosabb pillére. A Hormuzi-szoros körüli válság és az iráni jüan- valamint stablecoin-alapú olajelszámolások olyan folyamatokat indíthatnak fel, amelyek felgyorsítják a dollár globális dominanciájának gyengülését.
A Hormuzi-szoros blokádja csak meggyújtotta azt a gazdasági kanócot, amely köré Indonézia évek óta halmozta a tűzifát. Az olaj drágulása, a gyengülő valuta, a növekvő állami kiadások és a kínai dominancia alatt álló nikkelipar olyan öngerjesztő válságspirált hozott létre, ami egyre jobban emlékeztet az 1997-es ázsiai pénzügyi katasztrófára.
Amíg a világ a Hormuzi-szorosra figyelt, addig Kína valami sokkal fontosabbat tesztelt: miként lehet túlélni egy amerikai szankciós háborút. Peking megalkotása óta először aktiválta saját „blocking statute” rendszerét, és ezzel új korszakot nyitott a globális pénzügyi hidegháborúban.
Az iráni háború átrendezi az Öböl-államok, Törökország, Kína és Oroszország mozgásterét a Közel-Keleten, a térség minden szereplője a saját biztonsága, gazdasági érdekei és szövetségi kényszerei között lavíroz.
Miközben a világ az iráni háború következményeitől tart, könnyen lehet, hogy a konfliktus legnagyobb nyertese nem is a Közel-Keleten keresendő. Kína ugyanis stratégiai előnyöket gyűjt, tanulmányozza az amerikai hadviselést, erősíti a diplomáciai pozícióit, profitál az energiaválságból, sőt tovább növeli befolyását a kritikus nyersanyagok piacán.
Az Irán körüli konfliktus hónapok óta káoszt okoz a térség légi közlekedésében, egy váratlan szereplő azonban épp emiatt jutott előnyhöz. Szíria, amelynek a légterét több mint egy évtizeden át szinte teljesen elkerülték a nemzetközi légitársaságok, ismét fontos tranzitútvonallá vált. A damaszkuszi vezetés számára ez része a politikai rehabilitációnak – és nem mellesleg sok millió dollárt hoz a konyhára.
A BRICS bővítése geopolitikai súlyt adott a szervezetnek, de közben csomagban hozta magával a tagok regionális konfliktusait is. Az iráni háború lett az első olyan válság, amelyben a blokk kénytelen volt megmutatni, hogy képes-e egységes geopolitikai szereplőként fellépni. Nem képes.
A közel-keleti válság egyszerre kezdte ütni a globális energiaellátást, a műtrágyapiacot, a chipgyártást, a logisztikát és az állami költségvetéseket, miközben a világgazdaság még el sem kezdte kiheverni a Covidot, az ukrajnai háborút és a vámháborúkat. Tökéletes katasztrófa.
Bár Washington és Teherán tárgyal egymással, a folyamat annyira lassú, hogy a világ energiarendszere lassan feléli a tartalékait. A Hormuzi-szoros tartós lezárása egyelőre nem okozott teljes gazdasági sokkot, de ez inkább a stratégiai készleteknek és a kereslet visszaesésének köszönhető, semmint a helyzet megoldódásának.
Az Egyesült Államok több mint ezer Tomahawk rakétát lőtt ki Irán ellen pár hét alatt, aminek most csapódtak le a következményei: a szövetségeseinek sem tud szállítani, kiürült készleteit pedig csak most igyekszik feltölteni. Európa már ismeri a kifogást, ezúttal Japánnak ment az üzenet: nincs fegyver.
Az Emírségek már nem egyszerűen „csak” több olajat akar exportálni: Abu-Dzabi regionális pénzügyi, logisztikai és energetikai központtá próbál válni, miközben saját benchmarkot, kereskedelmi hálózatokat és geopolitikai mozgásteret épít Ázsiában. Az OPEC-ből való kilépés ennek a stratégiának az egyik lényeges állomása.
A Pentagon modern, pilóta nélküli háborúja vállalhatatlanul drágává vált. Az iráni konfliktus során elveszett 30 millió dolláros Reaper drónok száma már a harmincat közelíti, miközben nincs belőlük utángyártás.
Az orosz energiaszektor ma a válságokból, nem pedig a növekedésből el. A közel-keleti konfliktus miatt elszálló olajárak rövid távon ugyan feltöltik a Kreml kasszáját, de Moszkva egyre agresszívebben adóztatja a saját energiacégeit, miközben a termelés stagnál, a kínai import csökken, a költségvetési hiány pedig tovább dagad.
