Kína számára az Egyesült Államok gyengülése nem egy összeomlás. A kulcskérdés az, hol válik Washington alkuképessé, és miként lehet a hegemón rendszer repedéseiből stratégiai előnyt kovácsolni.
A 21. század egyik legfontosabb geopolitikai frontvonala a Csendes-óceán mélyén húzódik. Miközben az Egyesült Államok megpróbál kitörni a kínai nyersanyagfüggőségből, és mélytengeri bányászatra készül, az ENSZ látványosan fékezni kezdi a törekvését.
António Guterres egyre gyakrabban beszél a multilaterális rend válságáról, miközben az általa vezetett ENSZ a saját működésének fenntartására is alig képes. A szervezet mélyrepülése így éppen egy haldokló multilaterális intézményi modell tünete: bár univerzális szerepet követel magának, a tagállami jóindulat (volt) az egyetlen finanszírozási alapja.
A Trump-féle Béketanácsra valójában sem a „semmiség az egész”, sem a „most omlik össze a világrend” narratíva nem húzható rá. Nagyon is logikus alapokra van építve, a közvélekedéssel ellentétben pedig nem az ENSZ BT-t akarja megbuktatni. Valami egészen mást.
A valós okok megszűnése miatt sok értelme nem volt a Trump-ellenes rendkívüli EU-csúcsnak, de a frusztrált vezetők legalább megállapodhattak abban, hogy ha Trump újra bekeményít, akkor ők is bekeményítenek. Addig az Egyesült Államokat ismét barátnak tekintik, még ha nem is a legjobb fajtából.
A Star Wars-beli 66-os parancs logikája nem pusztán az erőszakról szólt, hanem a kiválasztásról is. Ki marad a rendszer része és ki kerül azon kívülre? Trump új, ezúttal 66 szervezeti kilépést rejtő multilaterális politikája pontosan ezt a kérdést teszi fel újra.
Trump egyetlen mondata pillanatok alatt újra káoszossá tette a nemzetközi diskurzust. Noha semmiféle valós politikai tartalom nem állt mögötte, mégis pontosan rámutatott arra, amit a világ nem akar tudomásul venni: a globális struktúra már bipoláris. Ennek ellenére a G2 eszméje mégsem valósulhat meg.
Az amerikai elnöknek immár jéghideg a viszonya a multilaterális intézményekkel – kilép a nemzetközi szervezetekből és tüntetően nem vesz részt a csúcstalálkozókon. Utóbbi esetében egy-egy külpolitikai balhé mindig kényelmes ürügyként szolgál a távolmaradásra.
Hszi Csin-ping APEC-csúcsra küldött szövege egy feszesen megkomponált geopolitikai üzenetet tartalmaz, Kína nem csupán a régió motorja akar lenni, hanem fokozatosan az Egyesült Államok helyére kíván lépni a globális intézményrendszerben. Az elnök minden mondata a világrend újradefiniálásának az előszava volt.
A multilateralizmus kora véget ér. A világ újra a hatalmi egyensúly játékszabályai szerint rendeződik, miközben a globális intézmények elvesztik befolyásukat. A bipoláris USA–Kína-rendszer és a politikai realizmus visszatérése egy új korszakot nyithat, amelyben a nemzetek más formákat keresnek az együttműködésre – kisebb, pragmatikusabb szövetségekben, de talán hatékonyabban, mint valaha.
Miközben egyes középhatalmak – például Ausztrália – a multilaterális együttműködést hirdetik, a valóság csúnyán az arcukba köp. Trump éppen most dugja zsebre az ENSZ-t, hogy azt majd revolverként ránthassa elő a Kína elleni párbajok során.
Washington egyszerre akarja megreformálni és saját érdekei szolgálatába állítani az ENSZ-t, ami tovább mélyítheti a nagyhatalmak közti bizalmi válságot. Az amerikai stratégia kettős: miközben forráselvonással és intézményi kilépésekkel gyengíti a szervezetet, igyekszik azt saját feltételei szerint újrapozicionálni, elsősorban Kína befolyásának ellensúlyozására.
