A kanadai miniszterelnök Davosban azt hirdette, hogy a „kevésbé hatalmasak ereje az őszinteségben rejlik”, csakhogy a saját külpolitikája pont ezt cáfolja: Katar, Kína, a fegyverüzletek és a Covax‑dilemma – ha ez a középhatalmak új útja, akkor a képmutatás fényes jövő előtt áll.
Az orosz Vzgljad két, egymással szorosan összefüggő elemzése érdekes tükröt tart a nyugati szövetségi rendszer elé. Nem elsősorban azért, mert következetesen ugyanarra az alaptételre épít: a transzatlanti szakítás elkerülhetetlen, aminek kirívó példája éppen Grönland.
Az Egyesült Államok Venezuelában nem rezsimet vált, hanem döntéseket vesz át. A Maduro elfogásával kísért beavatkozás a Roosevelt-kori lövészhajó-diplomácia visszatérését jelzi: tengeri és légi fölény, gazdasági fojtópontok, megszállás nélkül. A kérdés már nem az, hogy működik-e, hanem hogy ez lesz-e a nagyhatalmi kényszerítés új normája.
A venezuelai akció precedenst teremthet Kína számára, miközben Tajvan egyre élesebben hangsúlyozza az önállóságát. Ugyanakkor a jelek arra mutatnak, hogy Peking még kivár, a döntő pillanatot későbbre tartogatja.
Az USA új stratégiát hirdet Afrikában: csökken a katonai jelenlét, nő a hírszerzési támogatás, miközben a terrorizmus terjedése a kontinens nyugati felén komoly fenyegetést jelent Amerika és Európa számára.
Délkelet-Ázsia országai aggódnak, hogy az USA és Kína közti rivalizálás veszélyezteti a régió békéjét és növekedését, mivel mindketten próbálnak befolyást gyakorolni a térségre. A kulcsfontosságú tengeri útvonalak miatt a verseny fragmentálhatja az ellátási láncokat, ami Magyarországot is érintheti.
