Az amerikai elnök ismét példátlan lépéssel fenyegette meg az egyik NATO-szövetségesét. Miután Spanyolország továbbra sem hajlandó a GDP 5 százalékára emelni a védelmi kiadásait, Trump a kereskedelmi kapcsolatok megszakítását helyezte kilátásba. De vajon képes-e Washington egyetlen EU-tagállamot célba venni?
Mark Rutte újabb kísérletet tett Donald Trump meggyőzésére. A NATO főtitkára ezúttal a közös biztonság vagy az orosz fenyegetés helyett azt hangsúlyozta, hogy az európai fegyverkezés már mintegy 300 milliárd dollárnyi amerikai fegyvermegrendelést és közel 195 ezer tengerentúli munkahelyet tart fenn, vagyis a NATO gazdasági érdek Washington számára.
A NATO hetvenhét éve az amerikai katonai erőre épül. Az idők azonban változnak: Trump iráni háborúja és az európai csapatkivonások sokkolták a szövetség keleti szárnyát, és a háttérben máris formálódik egy új, NATO nélküli európai védelmi rendszer.
Az amerikai elnök külpolitikájának régi szabálya újra működésbe lépett, azaz a lojalitás jutalmat ér, a kritika büntetést; most gazdasági és katonai fronton egyszerre kezdett nyomást gyakorolni Németországra. A 25 százalékos autóvámok és az 5000 amerikai katona kivonása durva politikai figyelmeztetés Európa legerősebb gazdaságának.
A NATO történetében eddig sosem látott feketelistázás körvonalazódik Washingtonban: a Trump-kormányzat a szövetségeseket jófiúkra és renitensekre osztja, és ennek megfelelően gondolja újra a katonai jelenlétet és a politikai támogatást.
Szlovénia új vezetése népszavazást készít elő a NATO-tagságról, miközben Moszkvával sürgeti a párbeszédet. Ez egyszerre tűnik szuverenitási demonstrációnak és geopolitikai hazardírozásnak. Csakhogy a NATO nem svédasztal.
Európa most először nem Washington kérésére, hanem Washington viselkedése miatt kezd önálló védelmi struktúrában gondolkodni. Így hamarosan Trumpnak is lesz egy külön NATO-ja és Európának is. Persze egyiknek sem NATO lesz a neve.
Nem Oroszország, nem Kína, inkább saját, egyre nehezebben értelmezhető rendszere sodorta válságba a NATO-t. Az amerikai–európai viszony látványos romlása, az iráni háború körüli konfliktus és a pénzügyi viták a legrosszabb lehetőséget, a szövetség megsemmisülését vetítik előre.
A NATO halott, éljen az amerikai franchise-hadsereg. A régi szövetség túl puhának bizonyult – jöhet a keményebb, de engedelmesebb változat. Washington új katonai térképet rajzol, Európát azonban ceruza helyett radírral veszi kezelésbe.
A közel-keleti konfliktus eszkalációja a háttérben minden eddiginél veszélyesebb törésvonalakat tár fel a transzatlanti viszonyrendszerben. Trump egyre inkább tranzakciós alapon tekint a NATO-ra, Európa viszont ragaszkodik a klasszikus szövetségi logikához – a kettő közötti feszültség mind látványosabban tör a felszínre.
A NATO főtitkára csúnyán előreszaladt egy kijelentésével, az európaiak pedig joggal dühösek – de nem azért, mert nincs igaza. Mark Rutte túl korán mondta ki, hogy a közel-keleti konfliktusból Európa nem fog kimaradni. Ha mégis, annak a szövetségre nézve lesznek súlyos következményei.
Az Egyesült Államok évtizedeken át globális biztonsági szolgáltatóként működött. Ám most, amikor segítséget kér, a szövetségesei egy része jogi kifogások mögé bújik, mások pedig egyszerűen nemet mondanak neki. A Hormuzi-szorosnál már nem is a hadihajók hiányoznak a legjobban, inkább az a bizalomra épülő rendszer, amely odaküldené őket.
Európa egzisztenciális fenyegetést, Washington pedig regionális konfliktust lát az ukrajnai háborúban, amely nem indokol globális elköteleződést. Egy katonai szövetség azonban nem élheti túl, ha a tagjai nem értenek egyet abban, mi a háború, mi a béke és mi ellen kell egymást megvédeniük.
A megkönnyebbülés, amit az európai vezetők érezhettek Marco Rubio amerikai külügyminiszter müncheni beszéde után, hamar el fog múlni. A nyugtató szavakba csomagolt tartalom ugyanis változatlanul aggasztó, ráadásul annál, amit mondott, lényegesebb jelzés volt az, amit nem.
Az amerikai elnök a Világgazdasági Fórumon visszavonulót fújt, és úgy döntött, egyelőre békén hagyja Grönlandot. Se büntetővámok, se fegyveres megszállás. Davosban mégsem halt meg a világ.
Donald Trump újabb frontot nyitott: februártól 10 százalékos vámot vet ki nyolc európai országra, amelyek ellenzik a Grönland megszerzésére irányuló tervét. A vámok júniustól 25 százalékra emelkedhetnek, ha nem születik megállapodás. A döntés gazdasági, politikai és diplomáciai feszültségeket egyaránt generál a transzatlanti partnerségben, amit immár egy hajszál választ el az összeomlástól.
Bár a NATO-főtitkárnak méltán adták a Trump-suttogó becenevet, arra senki nem számított, hogy a végére annyira elhalkul, hogy már senki nem érti a szavát. A szövetség politikusai és katonai szárnya egyaránt mélyen hallgatnak az amerikai elnök grönlandi terveivel kapcsolatban – ez pedig igen rossz előjel a szigetre nézve.
Európa biztonságpolitikája évtizedek óta az Egyesült Államok garanciájára épül. Trump azonban feltette a kellemetlen kérdést: mi történik, ha a garancia maga válik kockázattá?
Életbe léphetne-e a híres 5. cikkely? Elképzelhető lenne-e, hogy a kollektív védelem elve alapján a NATO európai szárnya megtámadja a NATO legnagyobbját, amiért az fegyverrel kényszeríti valamire az egyik tagországot? Rövid a válasz: nem.
