Európa egzisztenciális fenyegetést, Washington pedig regionális konfliktust lát az ukrajnai háborúban, amely nem indokol globális elköteleződést. Egy katonai szövetség azonban nem élheti túl, ha a tagjai nem értenek egyet abban, mi a háború, mi a béke és mi ellen kell egymást megvédeniük.
Mark Rutte türelme elfogyott: a főtitkár szerint Európa semmire nem képes az Egyesült Államok nélkül, a „NATO európai szárnya” pedig csupán tartalom nélküli üres frázis.
Ha eddig valakinek kétséges lett volna, akkor most már bizonyossá vált: Milorad Dodikot, a boszniai Szerb Köztársaság vezetőjét lecserélték egy ideglenes, ügyvezető elnökre. Vajon az alkotmányos válság végére értünk?
A kiszivárgott védelmi stratégia szerint Washington a saját határainak és a nyugati féltekének a védelmét helyezi előtérbe, háttérbe szorítva a Kínával folytatott globális rivalizálást és az eddig kiemelten kezelt Európa-politikát. A fordulat radikálisan írhatja át a NATO jövőjét és a globális szövetségi rendszerek egészét.
Washington – tervei szerint – visszafogja a katonai jelenlétet Európában és elzárja a biztonsági segélyforrásokat. Pácban a Baltikum, egyre sürgetőbb a stratégiai önállósodás.
A NATO történelmi léptékű döntést hozott: a szövetség tagállamai 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítanák védelmi célokra, ezzel minden korábbi kötelezettségvállalást felülmúlva. A bejelentés politikai üzenete egyértelmű. De vajon a számháború mögött valódi kapacitásbővítés húzódik, vagy ez pusztán egy szimbolikus gesztus a szövetség kohéziójának demonstrálására?
Amennyiben a tagállamok valóban 5 százalékra emelnék a védelmi kiadásaikat, valamennyien súlyos árat fizetnének érte. Ekkora összegeket már a hadiipar sem tud elnyelni, ha azonban mégis, az egyenlő lenne a felesleges felhalmozással – más gazdasági területek kárára.
A NATO az elmúlt 70 évben sikeresen rettentette el a Szovjetuniót, majd Oroszországot, de Putyin most teszteli a Nyugatot, miközben Trump az indo-csendes-óceáni térségre fókuszál, csökkentve a szövetség iránti elkötelezettségét. Ezzel párhuzamosan előkerült Kissinger 1984-es terve is.
Két nappal az után, hogy Trump szó szerint kidobta a Fehér Házból az ukrán elnököt, a releváns és irreleváns európai vezetők kis csoportja Londonban ölelte át Zelenszkijt, biztosítva őt feltétlen támogatásáról. Bár a találkozó az egységet hivatott szimbolizálni, valójában diplomáciai pánikcsúccsá változott.
A müncheni biztonságpolitikai konferenciát J. D. Vance alelnök beszéde uralta, ami egyáltalán nem a védelemről és a biztonságról szólt. Nyílt hadüzenet volt ez a Brüsszel irányította európai liberális rendnek. Kissinger egykori híres kérdésére („Kit kell felhívnom, ha Európával akarok beszélni?”) jelenleg az egyetlen válasz, hogy ki az, akit biztosan nem.
A müncheni biztonságpolitikai konferenciára optimistán és nagy reményekkel készülődtek a résztvevők. Aztán két nappal a kezdés előtt jött az amerikai védelmi miniszter, majd maga Trump, és olyan bejelentést tettek, ami után minden megváltozik. Európa a partvonalról figyelheti az ukrajnai háború lezárását: kötelessége lesz, joga nem sok.
Életbe léphetne-e a híres 5. cikkely? Elképzelhető lenne-e, hogy a kollektív védelem elve alapján a NATO európai szárnya megtámadja a NATO legnagyobbját, amiért az fegyverrel kényszeríti valamire az egyik tagországot? Rövid a válasz: nem.
A jelek szerint folytatódik az amerikai elnök első ciklusa alatt megkezdett NATO-ostorozás. Donald Trump akkor a 2 százalékos védelmi kiadást el nem érők miatt akadt ki, most azonban már 5 százalékot javasol.
Lesújtó kép bontakozik ki, ha a NATO európai részének felszereltségére, logisztikai struktúrájára és fegyverzetére pillantunk. Nehezen értelmezhető, amikor Brüsszel és a háborúpárti politikusok egy Oroszország elleni háborúról beszélnek – ennek az anyagi és eszközi feltételei ugyanis jelenleg nyomaiban sem láthatók.
