Nyolcvan évvel a második világháború után az Egyesült Államok már nem ugyanaz a megkérdőjelezhetetlen globális hegemón, mint amely a Pax Americana rendszerét felépítette. Hanyatlása sikerének a mellékhatása: a világrend, amelyet létrehozott, végül olyan riválisokat nevelt ki, amelyek ma már vele egyenrangú szereplőként lépnek fel.
Amerika többé nem akarja egyedül megvédeni Európát, amely most szembesül azzal, mennyibe kerül valójában a biztonsága. Miközben évtizedeken át jóléti államokat épített és alulfinanszírozta a hadseregeit, az ukrajnai háború és Washington visszavonulása kijózanító fordulatot hozott: Európa újrafegyverkezik, ám jórészt hitelből.
A Pax Americana után jön a Pax Silica, ahol a hadseregek és az olajmezők helyett chipek, adatközpontok és a mesterséges intelligencia határozza meg a világrendet. Az Egyesült Államok egy láthatatlan, de annál erősebb hálót épít a technológiai „szűk keresztmetszetek” köré, aki pedig ebből kimarad, könnyen a periférián találhatja magát.
Úgy védjük meg a NATO minden centiméterét, ahogy jónak látjuk – az 5. cikkely ígérete valójában mindig is csak ennyit jelentett. Míg a világ geopolitikai robbanást él át, addig ez a rugalmasság egyszerre jelent biztonságot és bizonytalanságot. Pontosan úgy, ahogy az amerikai szenátorok 76 éve akarták.
Donald Trump radikálisan átalakította az USA Ukrajna-politikáját, amire Európa nem volt felkészülve. De vajon képes lehet-e az EU önálló stratégiát kialakítani a geopolitikai káoszban?
Van-e még bármennyi esélye az Egyesült Államoknak visszaszerezni azt a globális hegemóniát, amely látványosan csúszik ki a kezéből? Vissza lehet-e kerülni a trónra, amelyet többtucatnyian fűrészeltek alatta? Létezik-e diplomáciai konfliktuskezelés az izompolitikán túl?
