Nem sikerült az eleve lehetetlen küldetés Dánia és Grönland külügyminiszterének, hogy az amerikai alelnökön keresztül gyakoroljanak nyomást Donald Trumpra: felejtse el az annektálásról szőtt terveit. Az EU külügyi főképviselője szerint ideje elkezdeni inni.
A Star Wars-beli 66-os parancs logikája nem pusztán az erőszakról szólt, hanem a kiválasztásról is. Ki marad a rendszer része és ki kerül azon kívülre? Trump új, ezúttal 66 szervezeti kilépést rejtő multilaterális politikája pontosan ezt a kérdést teszi fel újra.
Bár a NATO-főtitkárnak méltán adták a Trump-suttogó becenevet, arra senki nem számított, hogy a végére annyira elhalkul, hogy már senki nem érti a szavát. A szövetség politikusai és katonai szárnya egyaránt mélyen hallgatnak az amerikai elnök grönlandi terveivel kapcsolatban – ez pedig igen rossz előjel a szigetre nézve.
A Maduro-rezsim villámgyors megdöntése, a szövetségesekkel szembeni burkolt fenyegetések és az erőforrásokhoz való hozzáférés nyers logikája egy olyan külpolitikai doktrínát rajzol ki az Egyesült Államokban, amelyben az erő, a gazdasági kényszer és a gyors eredmény fontosabb, mint a szabályok, az intézmények vagy a hosszú távú stabilitás. Trump szemére azonban nem lehet azt vetni, hogy nem szólt előre: végig nyílt lapokkal játszott.
Trump grönlandi fenyegetései mögött nem egy katonai forgatókönyv, hanem egy hosszabb távú stratégia rajzolódik ki, amely Dániát megkerülve próbálja újrarendezni a sziget geopolitikai státuszát. A katonai opció emlegetése inkább kommunikációs eszköz, mint reális terv: Washington a keményebb és a puhább, de tartósabb nyomásgyakorlás lehetőségeit egyaránt teszteli.
Az amerikai elnök történelmi léptékű védelmi költségvetést kér a jövő évre. Elmélete szerint a pluszt a vámokból finanszírozná, mialatt megregulázná a hadiipari szereplőket is.
Európa biztonságpolitikája évtizedek óta az Egyesült Államok garanciájára épül. Trump azonban feltette a kellemetlen kérdést: mi történik, ha a garancia maga válik kockázattá?
Maduro bukása után Washington gyorsan gazdasági narratívát épített a venezuelai beavatkozás köré. Trump szerint az ország valóságos paradicsom lesz az amerikai olajvállalatok számára – az érintettek azonban hallgatnak, és semmi kedvük Venezuelába menni. Nagyon is érthető okokból.
A venezuelai ellenzék vezetője, María Corina Machado éveken át Washington támogatására épített, most azonban azzal szembesül, hogy az Egyesült Államok a stabilitás nevében inkább a régi hatalom embereivel tárgyalna, sőt: a jelek szerint egyáltalán nem is számol vele.
Donald Trump előre figyelmeztette a Világgazdasági Fórumot, hogy el sem megy Davosba, amennyiben nem veszik ki a programból a „woke jellegű” eseményeket és előadásokat. Megtették, az elnök így ott lesz pár hét múlva az elitek elitjének csúfolt találkozón.
Tavaly három egymást erősítő sokk végleg szétverte a 20. századi világrend maradékát. Európa felkészületlen volt, sakk-mattot kapott, így a nagyhatalmak alvállalkozójaként játszik tovább.
A Fehér Házban az elnök szó szerint újraírja a történelmet: elődeinek fotóját vagy kicseréli (Bidenét például egy tollra), vagy olyan szöveget biggyeszt hozzá, amely már nemcsak kritikát gyakorol, de nyíltan becsmérli is az előző lakókat. Ellenség a falaknál, avagy Trump házon belüli bosszúja.
Többórás tárgyalás, optimista nyilatkozatok, mosolyok a kameráknak – és az orosz területi követelések, amelyekről még mindig senki nem beszél nyíltan. A Trump–Zelenszkij-találkozó változatlanul inkább a feszültségeket tette láthatóvá, mint a megoldást.
Az amerikai elnök újabb lépést tett Grönland megszerzése felé, amikor különmegbízottat nevezett ki a szigetre. A lépés azt jelzi, hogy nem tett le az Északi-sarkvidék kulcsszereplőjének bekebelezéséről.
Az EU korábbi vakhite a digitális piacok feletti szabályozásra épülő uralomban mára teherré vált: Brüsszel párhuzamosan próbál kitartani a saját normái mellett és menekülni az amerikai nyomás elől – egyre kevesebb sikerrel. Az amerikai elnök egyszerre szorítja sarokba a vámokkal Európát és számolja fel a brüsszeli modell globális befolyását.
Trump éppen csak azt nem íratta bele az Egyesült Államok frissen kiadott nemzetbiztonsági stratégiájába, hogy Európa jelenti a legnagyobb kockázatot. De nagyjából így is ezt fogalmazta meg.
Jobb híján az európai vezetők versenyt hízelegnek és hangosan előre megköszönnek mindent Donald Trumpnak. A daddy diplomacy ma már nem egyszerű megalázkodás, hanem mindent felülíró működési elv, amelyben egyetlen szabály számít: mosolyogj apura.
Donald Trump és Moszkva huszonnyolc pontos béketervvázlata egyszerre rejti a valós rendezés ígéretét és egy egész Európára kiterjedő egzisztenciális problémát. Ukrajna most először érzi meg igazán, milyen a háború, amelyben Washington már nem szövetségesként, hanem döntőbíróként áll a háta mögött.
Pete Hegseth hadügyminiszter beszéde új korszakot nyit az amerikai hadiiparban és biztonságpolitikában. A Pentagon deregulációja, a termelés csúcsra pörgetése és a kongresszusi kontroll kiiktatása egyetlen célt szolgál: hogy az Egyesült Államok ismét úgy működjön, mintha háborúban állna.
Az amerikai elnöknek immár jéghideg a viszonya a multilaterális intézményekkel – kilép a nemzetközi szervezetekből és tüntetően nem vesz részt a csúcstalálkozókon. Utóbbi esetében egy-egy külpolitikai balhé mindig kényelmes ürügyként szolgál a távolmaradásra.
Puerto Rico ismét az amerikai katonai logisztika központjává válik a Karib-térségben. A kvázi gyarmatként kezelt sziget sorsa újra összefonódik a régió politikai feszültségeivel és Washington geopolitikai érdekeivel – pedig semmi kedve hozzá.
A dél-koreai csúcstalálkozó több lesz, mint diplomáciai esemény. Az amerikai és a kínai elnök megegyezése vagy annak hiánya meghatározza, hogy a világ a pragmatikus együttműködés vagy az új hidegháború felé sodródik-e. Az előjelek mindenesetre okot adnak a bizakodásra.
Az Egyesült Államok megtorpedózta az Európai Unió kezdeményezését, amely a G7-ekre gyakorolt volna nyomást a befagyasztott orosz állami vagyon Ukrajnának való átjátszására. Trump a piaci stabilitásra hivatkozik, ám döntése mögött nyilván a közelgő budapesti békecsúcs is ott áll. Az Egyesült Államok nem kíván részt venni az Európai Unió által szorgalmazott, a G7-ek elé tárt tervben, […]
A kiszivárgott védelmi stratégia szerint Washington a saját határainak és a nyugati féltekének a védelmét helyezi előtérbe, háttérbe szorítva a Kínával folytatott globális rivalizálást és az eddig kiemelten kezelt Európa-politikát. A fordulat radikálisan írhatja át a NATO jövőjét és a globális szövetségi rendszerek egészét.
Donald Trump ismét a NATO-t vette célba, ezúttal Spanyolországot támadva amiatt, hogy nem teljesíti a védelmi kiadásokra vonatkozó új, 5 százalékos GDP-arányos célt. Az amerikai elnök odáig ment, hogy a tagállam kizárását vagy önkéntes távozását javasolta.
Washington üzenete egyértelmű: ha a háború átterjed, Európa egyedül marad. Az amerikai pénzügyminiszter nyíltan kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem fog katonailag beavatkozni az ukrajnai konfliktus eszkalációja esetén.
Donald Trump és hívei abban reménykednek, hogy az amerikai elnök az idén hazaviheti a Nobel-békedíjat, ám a szakértők szerint erre aligha van esély. A norvég Nobel-bizottság ódzkodik a politikai nyomásgyakorlástól és a hangos kampányoktól, Trump külpolitikája ráadásul több helyen inkább kiélezte, semmint csillapította a konfliktusokat.
Bár Donald Trump hirtelen fordulattal kemény oroszellenes kijelentésekkel sokkolta a közvéleményt, valójában nem ígért sem fegyvert, sem pénzt Ukrajnának: a terhet és a felelősséget Európára tolja, miközben csendben az Egyesült Államok kivonását készíti elő a konfliktusból.
Az amerikai nyomásgyakorlás eszközei – vámok, vízummegvonások, szankciók – egyre kevésbé gazdasági célokat szolgálnak, sokkal inkább politikai fegyverként jelennek meg. A módszer azonban több országban is visszaüt, így a multipoláris világrend kialakulásához járulhat hozzá.
Elakadt az Európai Unió új szankciós csomagja: a G7, azaz Donald Trump végső szava előtt Brüsszel nem lép – miközben Washington a tökéletes csapdahelyzetet alakította ki számára.
