Az Egyesült Államok újabb szankciós csomagot jelentett be Kuba ellen, célba véve Miguel Díaz-Canel elnököt, a családtagjait és a Castro família több tagját is. A szigetország történetének egyik legsúlyosabb energiaválságával és humanitárius nehézségével küzd, Trump pedig már a rendszer összeomlásáról beszél.
A NATO hetvenhét éve az amerikai katonai erőre épül. Az idők azonban változnak: Trump iráni háborúja és az európai csapatkivonások sokkolták a szövetség keleti szárnyát, és a háttérben máris formálódik egy új, NATO nélküli európai védelmi rendszer.
Az amerikai–izraeli „lefejező” stratégia nem omlasztotta össze az iráni rendszert: ha lehet, még inkább megerősítette azt. A konfliktus megvilágítja Washington stratégiai korlátait. Az Egyesült Államok olyan konfliktusba sodródott bele, amelyet sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem képes fenntartható módon megnyerni.
Trump NATO-stratégiája lassan egy egész kontinens költségvetési logikáját írja át. Az új, 5 százalékos célkitűzés akkora terhet jelentene az európai államoknak, hogy egyre többen próbálják újraértelmezni magát a „védelem” fogalmát. Szlovákiában most épp civil kórházakból lett katonai beruházás.
Az amerikai elnök külpolitikájának régi szabálya újra működésbe lépett, azaz a lojalitás jutalmat ér, a kritika büntetést; most gazdasági és katonai fronton egyszerre kezdett nyomást gyakorolni Németországra. A 25 százalékos autóvámok és az 5000 amerikai katona kivonása durva politikai figyelmeztetés Európa legerősebb gazdaságának.
Miközben a globális figyelem az iráni háborúra szegeződik, Washington egy másik, jóval kevésbé látható katonai finanszírozást futtat a saját hátsó udvarában. Egy friss jelentés szerint ennek az ára már eléri a 4,7 milliárd dollárt. A költségek gyorsan emelkednek, és a számla még messze nem végleges.
Hat évtized után az Egyesült Arab Emírségek kilép az OPEC-ből. A döntés hátterében ott húzódik az iráni háború, a Hormuzi-szoros részleges bénulása, a szaúdi–emírségi rivalizálás elmérgesedése és Washington egyre nyíltabb nyomása az olajkartellre. Az OPEC most először néz szembe azzal a veszéllyel, hogy elveszítheti azt az erőt, amely évtizedeken át meghatározta a globális energiapiacot.
A NATO történetében eddig sosem látott feketelistázás körvonalazódik Washingtonban: a Trump-kormányzat a szövetségeseket jófiúkra és renitensekre osztja, és ennek megfelelően gondolja újra a katonai jelenlétet és a politikai támogatást.
A pakisztáni közvetítéssel bejelentett iráni tűzszünet mögött egy váratlan szereplő jelent meg: Kína. Az akció egyszerre szolgálta Peking energiabiztonsági és geopolitikai terveit.
A NATO halott, éljen az amerikai franchise-hadsereg. A régi szövetség túl puhának bizonyult – jöhet a keményebb, de engedelmesebb változat. Washington új katonai térképet rajzol, Európát azonban ceruza helyett radírral veszi kezelésbe.
A mesterséges intelligencia jövőjéről szóló viták leggyakrabban a technológiai kockázatokra vagy az etikai dilemmákra koncentrálnak. Az Anthropic körüli botrány azonban egy sokkal prózaibb tényezőt hozott felszínre: a hatalmat. Amikor egy technológia hadászati stratégiai jelentőségűvé válik, az ellenőrzés nem a fejlesztőké többé. Az atombomba története már megmutatta, hogyan zajlik ez a folyamat.
A közel-keleti konfliktus eszkalációja a háttérben minden eddiginél veszélyesebb törésvonalakat tár fel a transzatlanti viszonyrendszerben. Trump egyre inkább tranzakciós alapon tekint a NATO-ra, Európa viszont ragaszkodik a klasszikus szövetségi logikához – a kettő közötti feszültség mind látványosabban tör a felszínre.
A 21. század egyik legfontosabb geopolitikai frontvonala a Csendes-óceán mélyén húzódik. Miközben az Egyesült Államok megpróbál kitörni a kínai nyersanyagfüggőségből, és mélytengeri bányászatra készül, az ENSZ látványosan fékezni kezdi a törekvését.
A NATO főtitkára csúnyán előreszaladt egy kijelentésével, az európaiak pedig joggal dühösek – de nem azért, mert nincs igaza. Mark Rutte túl korán mondta ki, hogy a közel-keleti konfliktusból Európa nem fog kimaradni. Ha mégis, annak a szövetségre nézve lesznek súlyos következményei.
A Perzsa-öböl országai paradox helyzetben találták magukat. Irán rakétákkal támadja őket, mégsem lépnek be az ellenük is folyó háborúba. Az óvatosság mögött valójában nem katonai stratégia húzódik, inkább egy mély bizalmi válság az Egyesült Államokkal és Izraellel szemben.
Ki dönt arról, mire használható egy mesterséges intelligencia? A fejlesztő magánvállalat, amely etikai kockázatot lát, vagy az állam, amely a nemzetbiztonságra hivatkozik? Az Anthropic és a Trump-kormányzat összecsapása döbbenetes választ adott: Washington saját, eddig agyonsztárolt beszállítóját minősítette hivatalosan kockázati tényezőnek.
Európa egzisztenciális fenyegetést, Washington pedig regionális konfliktust lát az ukrajnai háborúban, amely nem indokol globális elköteleződést. Egy katonai szövetség azonban nem élheti túl, ha a tagjai nem értenek egyet abban, mi a háború, mi a béke és mi ellen kell egymást megvédeniük.
Az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése megsemmisítette Trump „nemzetbiztonsági” vámjait, a Fehér Ház azonban egységes, 10 százalékos globális tarifával válaszolt, ráadásul dolgozik a 15 százalékos emelésen is. Az új szabály csak látszólag lenne egyszerű, valójában újraírhatja a versenyfeltételeket: akik eddig a legrosszabb helyzetben voltak, azok kapják vele a legnagyobb könnyítést – és fordítva.
A békekötés szándéka elé már nem Moszkva vagy Washington, hanem Kijev és elsősorban Európa gördít akadályokat. Utóbbi saját biztonsági stratégia hiányában a háború folytatását választotta új identitásának alapjául. A béke így fájdalmas lesz, de még mindig racionálisabb, mint a háború folytatása. Itt a vége, az utolsó év.
António Guterres egyre gyakrabban beszél a multilaterális rend válságáról, miközben az általa vezetett ENSZ a saját működésének fenntartására is alig képes. A szervezet mélyrepülése így éppen egy haldokló multilaterális intézményi modell tünete: bár univerzális szerepet követel magának, a tagállami jóindulat (volt) az egyetlen finanszírozási alapja.
A megkönnyebbülés, amit az európai vezetők érezhettek Marco Rubio amerikai külügyminiszter müncheni beszéde után, hamar el fog múlni. A nyugtató szavakba csomagolt tartalom ugyanis változatlanul aggasztó, ráadásul annál, amit mondott, lényegesebb jelzés volt az, amit nem.
A Trump-féle Béketanácsra valójában sem a „semmiség az egész”, sem a „most omlik össze a világrend” narratíva nem húzható rá. Nagyon is logikus alapokra van építve, a közvélekedéssel ellentétben pedig nem az ENSZ BT-t akarja megbuktatni. Valami egészen mást.
A balboai és a cristóbali kikötő elvesztése lett Peking latin-amerikai terjeszkedési stratégiájának egyik legnagyobb kudarca. Nem mellesleg 23 milliárd dollárba került a fájdalmas lecke: Amerika az Egyesült Államoké.
Ahogy a BRICS nő, úgy tűnik el belőle a közös nevező. A Trump által újragondolt kül- és gazdaságpolitika korszaka ideális terep lenne a tömb felemelkedéséhez, ám a tagok inkább egymással vitatkoznak, mint Washingtonnal. A BRICS-nél 2025-ben minden feltétel adott volt a kitöréshez – csakhogy megérkezett a Fehér Ház új lakója, aki mindent összezavart.
A kubai válság új szakaszába lépett, ahogyan a külső energiaszállítói egymás után kezdenek eltűnni. Immár minden adott a régi amerikai stratégia, a rezsimbuktatás megindításához.
Scott Bessent pénzügyminiszter összevonta a szemöldökét, majd egy nap alatt kiosztotta a szövetségeseit. Az EU-t konkrétan Ukrajna elárulásával vádolja, míg a kanadai miniszterelnököt karrierista technokratának titulálta.
Az Európai Unió és India közel két évtizedes tárgyalások után szabadkereskedelmi megállapodást kötött. A deal talán soha nem jött volna létre, ha nincs Donald Trump és az extrém amerikai vámpolitika.
A sziget készletei meghaladják több ipari nagyhatalomét, mégis kimarad a globális kitermelésből.
Az űr az új határvidék, ahol a szabály és a hatalom összecsap: míg az Egyesült Államok stratégiai dominanciát épít, Európa ismét törvényi ambíciókkal igyekszik észrevétetni magát. A vita nem csak jogi, de gazdasági és geopolitikai aggályokat is felvet: az amerikai magánszektor az USA vezető szerepét biztosítaná – miközben Brüsszel, jobb híján, normatív trükkökkel akadályozná azt.
A valós okok megszűnése miatt sok értelme nem volt a Trump-ellenes rendkívüli EU-csúcsnak, de a frusztrált vezetők legalább megállapodhattak abban, hogy ha Trump újra bekeményít, akkor ők is bekeményítenek. Addig az Egyesült Államokat ismét barátnak tekintik, még ha nem is a legjobb fajtából.
