A kubai válság új szakaszába lépett, ahogyan a külső energiaszállítói egymás után kezdenek eltűnni. Immár minden adott a régi amerikai stratégia, a rezsimbuktatás megindításához.
A Maduro-rezsim villámgyors megdöntése, a szövetségesekkel szembeni burkolt fenyegetések és az erőforrásokhoz való hozzáférés nyers logikája egy olyan külpolitikai doktrínát rajzol ki az Egyesült Államokban, amelyben az erő, a gazdasági kényszer és a gyors eredmény fontosabb, mint a szabályok, az intézmények vagy a hosszú távú stabilitás. Trump szemére azonban nem lehet azt vetni, hogy nem szólt előre: végig nyílt lapokkal játszott.
Maduro bukása után Washington gyorsan gazdasági narratívát épített a venezuelai beavatkozás köré. Trump szerint az ország valóságos paradicsom lesz az amerikai olajvállalatok számára – az érintettek azonban hallgatnak, és semmi kedvük Venezuelába menni. Nagyon is érthető okokból.
A venezuelai ellenzék vezetője, María Corina Machado éveken át Washington támogatására épített, most azonban azzal szembesül, hogy az Egyesült Államok a stabilitás nevében inkább a régi hatalom embereivel tárgyalna, sőt: a jelek szerint egyáltalán nem is számol vele.
