Tanít a történelem: a Makronóm blog új rovata

Lapunk új rovata stratégiai szempontból vizsgálja a történelem népszerű vagy kevéssé ismert eseményeit.

Előrenyomulás a semmibe: Rommel Észak-Afrikában

Sokakban egy romantikus, lovagias hadjárat képe sejlik fel, ha a második világháborús észak-afrikai hadszíntérre gondolnak. Ezekben a képekben megjelenik az egzotikus sivatag, ahol a háború csak egy kaland, ahol a tankok akadálytalanul manőverezhetnek, mint ahogy a flották hajóznak az óceánokon, ahol nincs gyűlölet az ellenséggel és az elfoglalt területek lakosságával szemben, és ahol egy vakmerő, nemeslelkű, Hitlert és a nácikat megvető, csak a katonái jólétét és sikerét szem előtt tartó hős tábornok vívja a jó harcát a szintén jók ellen.

Sajnos egyetlen elem sem igaz ebben a romantikus elképzelésben. A sivatagi élet és harc folyamatos küszködést jelentett a katonáknak minden oldalon – a britek napi vízadagja egy időben 1 liter volt! –, ezrével betegedtek meg vérhasban, és súlyos bőrbetegségek is gyötörték őket. A harckocsik mozgásszabadsága csak álom volt, mert az infrastruktúra hiánya miatt a harcok az egyetlen utánpótlási útvonal térségéhez kötődtek. A sivatagban egy eltévedt benzinszállító konvoj ez egész támadás megállítását okozta. A támadó hadműveletek idején voltak jelentős mozgások, de a szemben állók főleg statikus, védelmi pozíciókban töltötték azt a két évet, amíg az Afrika Korps itt harcolt, nem pedig manőverezéssel.

Rommel sem volt az a tisztakezű, nemeslelkű, a náciktól távol álló tábornok, mint amilyennek sokan látják őt. A karrierje egy jelentős részét Hitlernek köszönhette, aki több alkalommal hamarabb léptette elő, mint amit a hivatalos előmeneteli rend lehetővé tett. Rommel ezt elismeréssel és odaadással viszonozta a Führer számára. Rommelre ma azt mondanánk, médiajelenség, celebtábornok, popsztár katona. Nemcsak hozzájárult, hogy Goebbels propagandagépezete az árja fennsőbbrendűség, a túlerő ellen is győzni képes, elszánt germán hős figuráját alkossa belőle, hanem aktív részese volt a saját mítosza megteremtésének. Semmit nem kedvelt jobban, mint a filmkamerát a közelében, és gyakran újraforgattatta az önmagáról készített jeleneteket, ha úgy ítélte meg, hogy nem volt jó a beállítás vagy a fény. 

Rommel és az Afrika Korps harcai fontos szerepet töltöttek be a német nép folyamatos indoktrinálásában, kezelésében. Amíg jól mentek a dolgok, ő volt a nemzetiszocialista példakép. Amikor kezdtek rosszul alakulni az ügyek. az ő sikerei – megfelelő tupírozás után – átmenetileg ellensúlyozták a keleti front vereségeit és borzalmas veszteségeit. Amikor pedig már nem hozott több hasznot a Harmadik Birodalomnak, hanem inkább kockázattá vált, szívfájdalom nélkül eldobták.

Rommel kétszer is megtett 1500 kilométert az észak-afrikai sivatagban, amíg mindkétszer visszavonulásra nem kényszerült – ez mindenképpen figyelemreméltó. Más kérdés, hogy ezeket a hadmozdulatokat joggal nevezhetjük előrenyomulásnak a semmibe. Az észak-afrikai harcok katonai jelentősége szinte minimálisnak bizonyult a második világháborúban, bár pszichológiai és kommunikációs hatásuk vitathatatlan. Nem elhanyagolható az sem, hogy az Afrika Korps utánpótlása értékes katonáktól és hadianyagtól fosztotta meg a keleti fronton harcoló német haderőt.

A brit stratégia

A II. világháború szárazföldi hadműveleteinek vizsgálatakor különös információra bukkanunk: a brit hadsereget 1940-ben elüldözte a kontinensről a német haderő, és csak 1944-ben térhetett vissza Európába. Hajlamosak vagyunk elfelejteni azt is, hogy a II. világháború legfontosabb brit szárazföldi győzelme egy poros, jellegtelen, marginális egyiptomi faluhoz kötődik, ahol a pályaudvaron kívül nem volt szinte semmi. Ez az egyiptomi falu El-Alamein.

Hogy megértsük ennek az okait és jelentőségét, fókuszáljunk 1942. június 20-ra. Ezen a napon Tobruk 33 ezer, főleg ausztrál védője megadta magát egy feleekkora német erőnek, és ezzel elveszett Észak-Afrika egyik legfontosabb kikötője Nagy-Britannia számára. A vereséget a teljes morális szétesettség okozta, holott egy évvel korábban, hősiesen és kifejezetten hatékonyan védekezett a tobruki helyőrség, amikor az első ostrom idején visszaverte a támadó német és olasz csapatokat.

A vereséget el tudom viselni. A szégyent nem –

mondta Churchill az amerikai elnöknek, amikor elolvasta a Tobruk elestéről szóló táviratot.

David Reynolds, az Imperial War Museum történésze és kurátora szerint a létfontosságú kikötő elfoglalásával megnyílt az út az a náci háborús propaganda „popsztárja”, Erwin Rommel vezértábornagy és az Afrika Korps számára Egyiptom felé:

Mindez egy olyan vereségsorozat újabb állomása volt a britek számára, amely Norvégiával kezdődött, majd Dunquerque-kel, Görögországgal és Krétával folytatódott. Sőt, alig néhány hónappal korábban történt, hogy elveszett a legfontosabb ázsiai brit támaszpont, Szingapúr. Mintha egy isteni erő egyetlen mintára fűzte volna fel ezeket a katasztrófákat: menekülés, evakuáció, megaláztatás. Nagy-Britannia és személyesen Churchill az összeomlás szélén állt a megszégyenítő csapások nyomán.

A miniszterelnök, akik 1940-ben, az angliai csata hónapjaiban szinte egymaga tartotta a lelket az angolokban, és bulldogszívóssággal vezette az országot a „legnagyszerűbb óra”, a német invázió megakadályozása idején, mostanra oda jutott, hogy fél éven belül kétszer is bizalmatlansági indítványt nyújtottak be ellene a parlamentben. Ennél nagyobb csapás nem is érhette volna Anglia megmentőjét.

Nem szigetország, hanem birodalom

Ahhoz, hogy értsük Churchill gondolkodását, éppen ide, a vészterhes 1940-es évre kell visszatekintenünk, amikor Hitler invázióval és teljes szárazföldi vereséggel fenyegette Nagy-Britanniát. A német haderő végül a légi fölény hiányában nem jutott odáig, hogy akár csak megkísérelhesse az inváziót, de sokáig nem lehetett biztosra venni, hogy a fiatal és tapasztalatlan angol pilóták meg tudják verni a veterán Luftwaffét, és el tudják hárítani a német partraszállás veszélyét. Különös, hogy ezekben a kockázatos hónapokban Winston Churchill nem az angol városokban és mezőkön összpontosította a nehézfegyverzetet, beleértve a tankokat is, hanem egy másik kontinensre küldette százával a harckocsikat – Afrikába.

Ha ma a térképre nézünk, ez a döntés őrültségnek tűnik. Nagy-Britannia egy szigetország Európa partjain túl, és ha le akarja győzni a rátámadó ellenséget, otthon kell összegyűjtenie minden erejét, hogy visszakergesse a tengerbe az inváziós erőt.

Churchill azonban nem szigetországként tekintett Angliára, hanem a globális brit birodalom központjaként. A brit vezetők tudták, hogy Nagy-Britannia csak a birodalom támogatásával élheti túl a háborút a náci Németország ellen. A nemzetközösség nélkül Nagy-Britanniát Kis-Angliának kellett volna nevezni –

mondja David Reynolds.

Ha Anglia elveszíti a Szuezi-csatornát, elvész az olajimportja 100 százaléka, és az élelmiszer-behozatala több mint 50 százaléka. Ha innentől fogva csak Afrika megkerülésével érkezhetnek meg a szállítmányok Nagy-Britanniába, az több ezer plusz kilométeren keresztül teszi ki őket a német tengeralattjárók támadásának.

Az érem másik oldala pedig az, hogy 1940-ben nemcsak Nagy-Britannia volt életveszélyben, hanem a brit nemzetközösség egésze is. Két ellenséges hatalom is arra készült, hogy elvágja az anyaország és a domíniumok indiai illetve ázsiai területei közötti fő közlekedési útvonalat, de nem csak az áruk, hanem a hadsereg mozgásának fő ütőerét is, a Szuezi-csatornát.

A Szuezi-csatornát minden áron meg kellett védelmezniük a briteknek, ehhez azonban Észak-Afrikát is meg kellett védelmezniük. Churchill ezért engedélyezte a Sivatagi Erő, a Desert Force megerősítését, amikor épp német invázió fenyegette a brit szigeteket.

Winston Churchill, a született imperialista, aki a DNS-ében hordozta az „Uralkodj, Britannia” gondolat szellemiségét, helyesen döntött, amikor szélesebb kontextusban látta Észak-Afrika jelentőségét. Churchill tisztában volt azzal is, hogy messze túlmutatott önmaga jelentőségén a Via Balbia, az 1800 kilométeres aszfaltút, az egyetlen műút a térségben; amely a tengerpart mentén futott, Líbiától egészen Egyiptomig, és amely gyakorlatilag egy 40–50 kilométeres sávra szűkítette az itteni hadműveleti teret – hiszen máshol nem lehetett közlekedni. 

Az olasz stratégia: Hitler hátán előre

Olaszország akkoriban a világ negyedik legnagyobb flottájával rendelkezett, jelentős afrikai gyarmatai voltak és ez akár elég is lehetett volna. Olaszország semleges maradt a II. világháború kitörésekor, és ki tudja, hogyan alakul a történelem, ha más vezeti az országot. De Mussolini volt a miniszterelnök, és ami valójában meghatározta az ország cselekvését, az a Duce pszichéje, és ebből fakadó gondolkodása volt. Igaz, ellentétben Hitlerrel, Mussolini fölött ott állt a Fasiszta Nagytanács és a királynak is be kellett számolnia a politikájáról, mégis azt mondhatjuk, hogy 21 évig szinte diktátorként irányította az országot.

Ez pedig itt, 1940-ben azt jelentette, hogy Mussolini, pestiesen fogalmazva, Hitler hátára felkapaszkodva akart visszakerülni a birodalomépítők közé. Ezért a francia összeomlás után, de még a fegyverletétel előtt, Olaszország az utolsó pillanatban gyáván megtámadta Dél-Franciaországot, hogy részt kapjon a zsíros zsákmányból. Mussolini ezzel végleg elkötelezte magát a Harmadik Birodalom mellett.

És hogy miért cselekedett így? Mert római császárnak képzelte magát, aki új római birodalmat épít a Gibraltári-szorostól a Hormuzi-szorosig, és olasz beltengerré változtatja a Földközi-tengert. Úgy vélekedett, hogy Nagy-Britannia a bukás szélén áll, vagy legalábbis annyira meggyengült, hogy az olasz hadsereg megverheti az afrikai brit erőket, és elfoglalhatja a Földközi-tenger térségének ékkövét, Kairót. A küszöbön álló brit összeomlás reménye állt a kelet-afrikai akciók hátterében is, ahol az Etiópiából és Szomáliából támadó csapatok célpontja a brit gyarmat, Kenya volt.

Így történt, hogy az olasz hadsereg lerohanta a briteket 1940. szeptember 13-án Észak-Afrikában – és szégyenszemre megalázó vereséget szenvedett.

Először Egyiptomból szorították ki őket, 1941 januárjában már a líbiai Bardiánál verte meg őket Sir Richard O’Connor hadserege, aztán elvesztették Tobrukot, a legfontosabb líbiai kikötőt. Februárban újabb vereség következett Beda Fommnál, ami már sok volt a Duce észak-afrikai haderejének. Az olasz 10. hadsereg az egyik pillanatról a másikra összeomlott.

A brit győzelem nem lehetett volna fényesebb. Két hónap alatt 800 kilométert tett meg a 40 ezer fős, főleg nemzetközösségi támadóerő, miközben megsemmisített 10 olasz hadosztályt, foglyul ejtett 130 ezer olasz katonát és zsákmányolt 380 tankot, illetve 845 ágyút. A britek 555 halottat és 1400 sebesültet veszítettek.

A győzelem megnyugtatta a brit vezetést és kialakult az a gyakori és nagyon emberi érzés, amelyet mindannyian ismerünk: „megcsináltuk, most hátradőlhetünk”. Ennek nyomán Churchill Görögországba küldte a sivatagi harcok veteránjait. Az ő birodalmi szemléletében a teljes nemzetközösség érdekeit kellett szem előtt tartani, és biztosítani a Földközi-tenger medencéjének védelmét. Észak-Afrikában csak kevés csapat maradt, de minek is maradt volna? Hát eltűnt az ellenfél.

Így történt, hogy Afrikában csak viszonylag kevés és tapasztalatlan brit katona védte a frontot és Tobrukot, és ez tény is hozzájárult később a Rommel-mítosz kialakulásához. 

Cikkünk második részében a német, amerikai és szovjet nézőpontokat vizsgáljuk majd, és azt, miért fogadták el a szövetségesek egy ideig Churchill Földközi-tengeri és balkáni fókuszú stratégiáját. Elmondjuk, miért rajzolt krokodilt Churchill Sztálinnak,és hogy honnan származik az „Európa lágy alteste“”” kifejezés. Emellett bemutatjuk azt is, miért szenvedett vereséget Rommel Észak-Afrikában.

Címlapfotó: Imperial War Museums