Az eredeti cikk megjelent a Mandiner hetilapban 2022. május 18-án. Az interjú az akkori események és információk birtokában keletkezett.

Eredetileg villamosmérnöki diplomát szerzett, aztán közgazdaságtudományi végzettséget is kapott. Míg a mérnökökre általában a pragmatikus megközelítés jellemző, addig a közgazdászok esetében fennáll a kockázat, hogy belemerülnek a társadalomszervezés elméleti gyakorlatába.

Édesapám elektroműszerészként dolgozott, és én is az ő nyomdokaiba léptem, amikor villamosmérnök lettem. Gyermekkoromban gyakran figyeltem, hogyan végez munkáját, és ez inspirált engem is. Az ötvenes évek nehéz időszakában már fiatalon kezdtem el különféle tárgyakat, mint például redőnyöket és rádiókat javítani, ami által segítettem anyagilag a családomnak. A Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett diplomát követően öt évig dolgoztam fejlesztőmérnökként, ahol komoly kihívásokkal és problémamegoldással kellett szembenéznem. Az eredményeket objektíven, műszerekkel értékelték, ami nem hagyott teret a kibúvóknak vagy utólagos magyarázatoknak, ellentétben a közgazdaságtannal, ahol az elmondottakért nem mindig kell személyes felelősséget vállalni. Mérnöki pályám során tanult felelősségtudatot és a realitások talaján való gondolkodást vittem tovább életem más területeire is.

Most Európa úgy van, mint 1914-ben: vakon sodródik a háborúba”

Aztán dolgozott az Országos Tervhivatalban, így ismerheti a hetvenes években, az olajválság idején megkezdődő eladósodás időszakát…
1973 októberében kitört az arab–izraeli háború. A Nyugat Izraelt támogatta, az arabok meg válaszul olajembargót rendeltek el. Az üzemanyagárak az égbe szöktek, hatalmas árnövekedést indítva el. Nyugat-Európában nem lehetett benzint kapni, voltak, akik lovon jártak.

Párhuzamot vélhető felfedezni napjainkkal.

Több szempontból is párhuzamot lehet vonni a jelenlegi helyzettel. Ahogyan akkor, úgy most is egy jelentős áremelkedés tapasztalható a világpiacokon, ahol a magyar exporttermékek árai kevésbé nőttek, mint az importált áruké. Ezt a jelenséget nevezik cserearány-romlásnak. Ennek eredményeként 600 millió dolláros hiány alakult ki a fizetési mérlegben, ami vitát váltott ki a további lépéseket illetően. Én magam is több napig végeztem számításokat, és arra jutottam, hogy a hitelfelvétel csak rövid távon biztosítana megoldást, mivel a későbbiekben a törlesztések és kamatfizetések gyorsan felzabálnák a felvett összegeket, miközben az ország adósságszintje emelkedne. Ezért azt javasoltam, hogy kerüljük a hitelfelvételt, és a tervezett 5-6 százalékos növekedési rátát csökkentsük 3-4 százalékra úgy, hogy az ne lépje túl az exportképességet. A fizetési mérleg jelenleg is romlik, és az akkorihoz hasonlóan most is azt gondolom, hogy nem kellene hiteleket felvenni, hanem szigorúbb gazdasági intézkedéseket kellene hozni.

Ez az álláspont visszaköszön a nem túl távoli múltból: miért ne éljünk a hitelfelvétel lehetőségével, ha a kölcsönök ilyen kedvező feltételekkel érhetők el?

Hát igen. Hadd mondjam még el, hogy a szakmán belül elsősorban azok támogatták a hitelfelvételt, akikből később az SZDSZ gerince lett.

Akkor már nyilvánvaló volt, hogy ez a réteg hirtelen lecseréli a kommunista gazdát a globálisra?
hogy amikor a nyugati világban elkezdődött a neoliberális időszak, ezen eszmék sokszor kritikátlanul átvételre kerültek, közvetlen kapcsolat révén Nyers Rezsőn keresztül, aki szorosan kötődött a legfelsőbb döntéshozó fórumhoz, a Politikai Bizottsághoz. Nyers közgazdász volt, míg a többi PB-tag nem rendelkezett olyan szakmai háttérrel, amely lehetővé tette volna számukra a gazdasági döntések következményeinek teljes körű megértését. Természetesen voltak nézeteltérések is. Az én nézőpontom, amely szerint óvatosan kell bánni a liberálisok által sürgetett gazdasági nyitással, mivel versenyképességünk nem állt készen erre, sokak által támogatott volt, azonban nem tudtunk érdemben befolyásolni a politikai döntéseket.

Ez a társaság viszont átvert mindent már az 1968-as mechanizmusreformnál is. 
Olyan piaci mechanizmust erőltettek, amelynek nem voltak meg a gazdasági alapjai. Nem lehet piaci alapon irányítani egész iparágakat átfogó állami vállalatokat. Ráadásul nem volt alkatrészeket gyártó háttéripar. A nagyvállalatok a végtermékre koncentráltak, de mondjuk nem volt hozzá csavar. Mint most a covidjárvány során: ha nincs csip, nem tudunk autót gyártani. Akkor az volt a javaslatom, hogy ha már ideológiai okok miatt magánvállalatok nem jöhetnek létre, akkor jöjjön létre több ezer kisszövetkezet. Ez feloldotta volna a gazdasági feszültségeket, és ezen az alapon hosszabb távon kialakulhatott volna a piacgazdaság.

Az egész uniós vezetésben egyedül Orbán Viktornak maradt meg a józan esze”

Ebben a témában valóban erőteljes szerepet kapott az ideológia…

Igen, mindkét oldalról. A kommunista ideológia oldaláról, hogy nem lehet magánvállalkozás, mert újjászüli a kapitalizmust, a másik oldalról pedig a neoliberális ideológia működött: majd a piac megoldja a problémákat. E két szélsőség ütközött, és ezért nem is volt sikeres az 1968-as mechanizmusreform. A kínaiak ezt megoldották: teret adtak a magánvállalkozásoknak, de a nagyvállalati szférát nem tették tönkre. Nem azzal kezdték, hogy hiteleket vettek fel, hanem az olcsó áruk exportjával, így nem adósodtak el. Hasonló utat járt be Japán és Dél-Korea is. Az erős központi irányítás mellett évtizedenként tudták megújítani gazdaságukat, ami jól nyomon követhető az exportstruktúrájukban. Kezdték a textiláruval, majd a háztartási gépek következtek, aztán a motorbicikli és az autó, legutóbb pedig az elektronikai high-tech.

1. ábra

Ez volna a fejlődési modell, amiből tanulni kellene?
A hetvenes évekbeli eladósodást és az exportorientált kelet-ázsiai modelleket – mint amilyen a kínai, japán, dél-koreai – hoztam fel példaként, mert Magyarország fizetési mérlege az utóbbi hat évben folyamatosan romlott, tízmilliárd euróval lett rosszabb, és deficitbe fordult. Ezt megelőzően egy négymilliárd eurós javulást könyvelhettünk el, de ez a gyors pozitív változás utáni hirtelen romlás a stabilitás hiányát jelzi. Úgy vélem, különösen háborús időkben fontos megtalálni azt a módot, amellyel a gazdaság egy csökkentett üzemmódban tud működni, hasonlóan egy számítógép energiatakarékos állapotához. Az alapvető szükségleteket – mint munkahely, élelem, lakhatás – különös figyelemmel kell biztosítani a társadalom leginkább rászoruló csoportjai számára.

Valamiféle vészforgatókönyvnek kellene életbe lépnie?
Így is lehet fogalmazni Sukorón lakom, ha leszaladok a Velencei-tó partjára, egy kilométeres körzetben öt nyugati szupermarketet is találok, de egy magyart sem. Miért? Brüsszelben éltem hat évig, ott két üzletlánc volt: egy belga és egy francia. Ezzel csak a profit megy ki, évente nyolcmilliárd euró jövedelmet visznek ki a külföldi tulajdonosú vállalatok az országból. A tőke tehát nemcsak bejön, hanem ki is megy. Most, a választás után kell lépni, nem négy év múlva. Takaréküzemre van szükség, és előtérbe kell helyezni az export növekedését elősegítő beruházásokat. A nem produktív beruházásokkal csak eladósodunk, és függő helyzetbe kerülünk a külföldtől, illetve nem tudjuk folytatni az ország érdekeit szolgáló, viszonylag önálló politikát. Így is próbálkoznak megfojtani bennünket, mert az egész uniós vezetésben egyedül Orbán Viktornak maradt meg a józan esze. Európa vezetői Európát rombolják le, a németek a saját gazdaságukat teszik tönkre a klímapolitikával, amit még tetéznek a szankciók.

Miközben Brüsszelben tevékenykedett, már tapasztalható volt a feszültség a centralizált Európai Unió és a nemzetállami szuverenitást preferáló megközelítés között?

Az biztos, hogy a 2000-es évektől már megfigyelhető volt. Az első buktató a föderális államot célul kitűző maastrichti szerződés volt; a római szerződéssel az unió működőképes maradt volna. Maastricht gúzsba kötötte az Európai Uniót. Onnantól eredeztethetjük a vitákat, Dél-Európa eladósodását. A föderális állam hamis célkitűzés, nincsenek meg a gazdasági alapjai. Brüsszelben a centralizációval föderális állam helyett birodalmat építenek, amelyet – egyelőre – nem katonai, hanem gazdasági erőszakkal, például pénzbüntetésekkel kívánnak egyben tartani.

Hogyan látja napjaink Európáját?
A helyzet legfontosabb vonása talán az, hogy mind Európa, mind Amerika ideológiailag átalakult. Furcsa azt hallani egy nyugatitól, hogy Magyarországra menekülne, mert itt szabadon mondhat azt, amit akar. Otthon egy rossz szóért akár kirúghatják az állásából. A nyugati baloldal átalakult kulturális baloldallá. A munkásosztály a technológiai fejlődés eredményeként eltűnt, de a fölötte lévő struktúra a pártokkal együtt megmaradt. Ezeknek a pártoknak viszont már semmi kötődésük nincs a munkavállalókhoz, mert ha lenne, nem támogatnák például a bevándorlást, a gender- és hasonló ideológiákat. Ezzel párhuzamosan a konzervatív értékeket képviselő jobboldal is átalakult a globalista érdekek védőjévé, nagytőkés jobboldallá. Ez azért vált lehetővé, mert a globalizációval a nemzeti vállalkozói réteg gyakorlatilag megszűnt, a pénz és ezzel együtt a gazdasági és politikai hatalom a nemzetállamok felett álló globális struktúrák kezébe került át. A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal egymásra talált a globális struktúrában. Mindkettő nemzetek fölötti. Az egyik feltépi a nemzeti, kulturális gyökereket, a másik pedig asszisztál hozzá, mert neki csak arctalan fogyasztókra van szüksége. A szerencsétlen választó pedig akárkire szavaz, ugyanazt a politikát kapja, ha mégsem, akkor újra szavaztatják, vagy jönnek a színes forradalmak. Erre kiváló példa Ukrajna. Kinek is ment a Victoria Nuland által emlegetett ötmilliárd dollár?

Átéltünk két világjárvány sújtotta évet, és előttünk van feltehetően jó pár háborús év. Ez nem kínál túl jó perspektívát Európának. 

Az európai politikai vezetők közül kizárólag Orbán Viktort tartom higgadt gondolkodásúnak; bátorsága van kimondani, amit gondol. Ő az egyetlen maradt, aki szembeszáll a nyomással, és nem vagyok biztos benne, hogy meddig lesz képes ezt fenntartani. Ha a német politikai vezetést vesszük szemügyre, Olaf Scholz szeretné saját politikai irányvonalát képviselni, azonban nem tudja maradéktalanul érvényesíteni azt, mivel enged az erős amerikai és médiának, valamint koalíciós partnereinek gyakorolt nyomásának.

Hova vezet ez a folyamat?

Amikor Magyarország a NATO tagja lett, megjegyeztem amerikai ismerőseimnek, hogy várhatóan Magyarország nem fog teljesen beilleszkedni, hiszen történelmünk során gyakran a saját érdekeinket helyeztük előtérbe. Jelenleg Európa olyan helyzetben van, mint 1914-ben, amikor is vakon belecsöppent egy háborúba. Akkoriban úgy gondoltuk, egy gyors támadással véget vethetünk Szerbia ellenállásának, most pedig mindenki a fegyverszállításokban bízik, abban a hitben, hogy rövid időn belül győzelemre kényszeríthetjük Oroszországot. Ez a tévedés már Napóleonnal és Hitlerrel is megtörtént. A Nyugat számára nehézséget okoz a helyzet kezelése, mivel nem látja át tisztán a problémákat, inkább csak a pillanatnyi politikai nyomásnak enged. Németország először leállítja az atomerőműveit, majd meggondolja magát, ráébredve, hogy szükség van az áramra. Azt mondják, nem importálnak energiahordozókat Oroszországból, aztán rájönnek, hogy más forrásból nem képesek pótolni azokat. A 18 fokra hűtött lakások és munkahelyek, valamint a gyertyával melegített cserépek ötletét már ne is említsük. Látható, hogy a konfliktus hosszú távú lesz. A Nyugat célja Oroszország gyengítése, a harc folytatása az utolsó ukránig, miközben az ukránok hagyják, hogy országuk romba dőljön.

Vissza kellene térni a progresszív jövedelemadóhoz”

Európa fennkölt eszmékre hivatkozik.
…és a suba alatt teszi az ellenkezőjét. De az árak növekedését nem tudja megállítani, ahhoz a szankciókat kellene visszaszívni. A Nyugat stabilizálásának lehetőségét nem is a németeknél, inkább a franciáknál látom. Ők legalább megoldják az energetikai gondjaikat. Ahogy a hetvenes évek stagflációja elhúzódott vagy hét évig, úgy Nyugat-Európában sem lehet számolni öt-hat évig lényeges gazdasági bővüléssel. A stagnálás, pláne neoliberális körülmények között, azt jelenti, hogy egy réteg tovább gazdagszik, a többiek pedig leszakadnak. Örökös feszültségeket várok, és az ideológiai összecsapások folytatását. Normális, reális politikára nem számítok azoktól a pártoktól, amelyek elszakadtak választóik érdekeitől.

Hazánk helyzetét milyennek látja?
Fontos kérdés, hogy az autóipart mennyire érinti a válság. Autója ma szinte mindenkinek van, de a kisebb jövedelmű réteg nem fogja tudni lecserélni a kocsiját a háromszor annyiba kerülő villanyhajtásúra, és ez visszahat a hazánkban meghatározó iparágra. Szerintem a Paks II. kútba fog esni, a Paks I.-et pedig nem lehet leállítani. A Paks II. helyett kis moduláris atomerőműveket kellene építeni, együttműködve a franciákkal. Kisebbek, gyorsabban, egyszerűbben felépíthetők, és ellátnak egy kisvárost. A gáz drágább lesz, az árból valamennyit át kell vállalni, mert meg kell óvni a rászoruló rétegeket. Szerintem vissza kellene térni a progresszív jövedelemadóhoz. Mikor bevezették az egykulcsos adót, talán volt létjogosultsága, de a mára meggazdagodó réteg vállalhatna nagyobb közterhet a bajban. Az oktatás és az egészségügy finanszírozása csökkent a bruttó hazai össztermékhez viszonyítva, jogos az ellenzék kritikája. A vészforgatókönyv legfontosabb eleme az, hogy amit meg lehet termelni Magyarországon, azt termeljük is meg. Ez segítene a fizetési mérleg romlásának megállításában is.

A válság akár új lehetőségeket is hozhat magával?
Számunkra felértékelődik a Balkán. Jó, hogy a szerbekkel kitűnő a viszony, és kérdés az is, hogy a bolgároknál meddig tart ki a jelenlegi garnitúra. Az újraépülő vasfüggöny árnyékában akár értékes pozíciókat is kiharcolhat ez a régió. Globálisan a helyzet szinte kísértetiesen hasonlít George Orwell az 1984-ben felvázolt víziójához. Egymással versengő, esetleg harcoló tömbök alakulnak ki: a háttérhatalom irányítása alatt álló euroatlanti birodalom, egy orosz–kínai összefogásra épülő tömb és Ázsia, Afrika és Dél-Amerika azon országai, amelyek nem kérnek a nyugati gyarmatosításból. Ezzel az egypólusú világrend véget is ér, bár egyelőre a Nyugat és különösen az Egyesült Államok nincs felkészülve a többpólusú világra.

Névjegy:
Lóránt Károly
1942-ben született Budapesten. 1966-ban végzett a Buda­pesti Műszaki Egyetemen, utána a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen mérnök-közgazdász diplomát szerzett.
1972-ben került az Országos Tervhivatalhoz, ahol közel két évtizeden át dolgozott.
2003-tól 2009-ig Jens-Peter Bonde dán európai parlamenti képviselő szakértői csapatának tagja volt.
A Magyar Közgazdasági Társaság tagja.

Nyitókép: Shutterstock.com