Thomas Fazi, a bevezetőben említett olasz újságíró friss elemzésében leírja, hogy az 1886-ban született Polányi Károly, bár családja zsidó származású volt, de korán áttért a kereszténységre – pontosabban a keresztény szocializmusra. Az első világháború után átköltözött a „vörös” Bécsbe, ahol a Der Österreichische Volkswirt (Osztrák Közgazdász)  ökonómiai folyóirat szerkesztője lett, és korai kritikusa a neoliberális vagy „osztrák” közgazdasági iskola képviselőinek, akik között ott volt Ludwig von Mises vagy Friedrich Hayek. Miután 1933-ban a nácik átvették a hatalmat Németországban, Polányi először Angliába, majd 1940-ben az Amerikai Egyesült Államokba költözött. A nagy átalakulás című művét a vermonti Bennington College-ban tanítva írta. 

Polányi igyekezett magyarázatot adni azokra a hatalmas gazdasági és társadalmi átalakulásokra, amelyeknek még életében tanúja volt. Az 1815 és 1914 közötti „viszonylagos béke” évszázadának végére Európa gazdasági zűrzavarba, fasizmusba és háborúba süllyedt, amely a könyv megjelenésekor még mindig tartott.

Ezt a káoszt egyetlen átfogó okra vezette vissza: a piaci liberalizmus 19. század eleji térnyerésére – a szabadpiac azon meggyőződésére, hogy a társadalmat önszabályozó piacokon keresztül lehet és kell megszervezni.

Polányi szerint ez nem kevesebbet jelentett, mint ontológiai szakítást a történelem nagy részével. Hangsúlyozta, hogy a 19. századot megelőzően – a gazdaság mindig is a társadalomba volt „beágyazva”, a helyi politikának, szokásoknak, vallásnak és társadalmi kapcsolatoknak volt alárendelve. Különösen a földet és a munkát nem kezelték áruként, hanem egy artikulált egész – magának az élet – részeként.  

A gazdasági liberalizmus a piacok állítólagos „önszabályozó” természetének aposztrofálásával a feje tetejére állította ezt a logikát. Nemcsak mesterségesen választotta szét a„társadalmat és a gazdaságot két külön szférára, hanem az előbbit és magát az életet is az önszabályozó piac logikájának rendelte alá. Polányi számára ez „nem kevesebbet jelent, mint a társadalom működtetését a piac kiegészítőjeként”.  

Ahelyett, hogy a gazdaság a társadalmi viszonyokba ágyazódna, a társadalmi viszonyok a gazdasági rendszerbe ágyazódnak”.  

Thomas Fazi leírása szerint Polányi első ellenvetése ezzel szemben erkölcsi volt, és elválaszthatatlanul kötődött keresztény hitéhez. Egyszerűen helytelen az élet szerves elemeit – az embereket, a földet, a természetet – árucikként, eladásra termelt áruként kezelni. Egy ilyen felfogás sérti azt a „szent rendet”, amely az emberi történelem nagy részében irányította a társadalmakat.  

A [munka és a föld] bevonása a piaci mechanizmusba azt jelenti, hogy magának a társadalomnak a lényegét rendeljük alá a piac törvényeinek”  

– érvel Polányi. És ebben az értelemben ő volt az, amit „konzervatív szocialistának” nevezhetünk. Nemcsak elosztási okokból ellenezte a piaci liberalizmust, hanem azért is, mert az „megtámadta a társadalom szövetét”, lerombolta a társadalmi és közösségi kötelékeket, és atomizált, elidegenedett egyéneket szült.  

Fazi úgy véli, ez kapcsolódik Polányi érvelésének második szintjéhez, amely már gyakorlatiasabb volt. A piaci liberálisok talán szerették volna leválasztani a gazdaságot a társadalomról, és egy teljesen önszabályozó kereskedelmet létrehozni. Ennek eléréséért sokat is tettek, de Polányi szerint projektjük mindig kudarcra volt ítélve. Még a könyve elején írja:  

Tézisünk az, hogy az önszabályozó piac eszméje merő utópiát feltételezett. Egy ilyen intézmény nem létezhetett volna hosszabb ideig anélkül, hogy ne semmisítette volna meg a társadalom emberi és természeti szubsztanciáját; fizikailag elpusztította volna az embert, és környezetét pusztasággá változtatta volna.” 

Polányi úgy gondolta, hogy az emberek mindig is reagálni fognak a korlátlan piacok pusztító társadalmi következményeire, és küzdeni fognak azért, hogy a gazdaságot bizonyos fokig újra alárendeljék anyagi, társadalmi, sőt „szellemi” igényeiknek. Ez a forrása a „kettős mozgalomról” szóló érvelésének: mivel a gazdaság és a társadalom szétválasztására tett kísérletek elkerülhetetlenül ellenállást váltanak ki, a piaci társadalmakat folyamatosan két ellentétes mozgalom alakítja. Van a piac hatókörének folyamatos kiterjesztésére irányuló mozgalom, és van az ellene irányuló, amely ellenáll e kiterjesztésnek, különösen, ami a „fiktív” árukat, elsősorban a munkát és a földet illeti.  

A gazdaságnak a társadalomtól való elválasztására tett kísérletek elkerülhetetlenül ellenállást váltanak ki.” 

Ez elvezet Polányi kritikájának harmadik szintjéhez, amely a kapitalizmus felemelkedésének ortodox liberális narratíváját rombolta le. Pontosan azért, mert  

a piacgazdaságban, amely valójában a társadalmak természetes rendjének megzavarására tett kísérletet jelent, nincs semmi természetes, soha nem alakulhatna ki spontán módon – és nem is képes az önszabályozásra.  

Éppen ellenkezőleg, az államra azért volt szükség, hogy kikényszerítse a társadalmi struktúrában és az emberi gondolkodásban bekövetkezett változásokat, amelyek lehetővé tették a szélsőségesen versenyre alapozó kapitalista gazdaságot. Az állam és a piac hirdetett szétválasztása illúzió, mondta Polányi. A piacok és az árukereskedelem minden emberi társadalom része, de ahhoz, hogy piaci társadalom jöjjön létre, ezeket az árukat a piaci kapcsolatok nagyobb, összefüggő rendszerének kell alávetni. Ez olyasvalami, amit csak állami kényszer és szabályozás révén lehet megvalósítani.  

„A laissez-faire-ben nem volt semmi természetes; a szabad piacok soha nem jöhettek volna létre pusztán azáltal, hogy hagytuk, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak”  

– írja. Polányi nem csupán a piac logikájának érvényesítéséhez szükséges „folyamatos, központilag szervezett és ellenőrzött intervencionizmus óriási mértékű növekedésére” utalt, hanem arra is, hogy állami elnyomásra volt szükség, hogy ellensúlyozni lehessen az elkerülhetetlen reakciót – az ellenmozgást – azok részéről, akik a szétválás társadalmi és gazdasági költségeit viselik: a piac bomlasztó és romboló erőinek kitett családok, munkások, gazdák és kisvállalkozások részéről.  

Más szóval, az állami struktúrák támogatása – a magántulajdon védelme, az uralkodó osztály különböző tagjainak egymás közötti ügyleteinek felügyelete, a rendszer reprodukciójához elengedhetetlen szolgáltatások biztosítása – a kapitalizmus fejlődésének politikai előfeltétele volt. És mégis, paradox módon a piaci liberalizmusnak az állam működéséhez való igénye egyben a tartós intellektuális vonzerejének a fő oka is. Pontosan azért, mert tiszta önszabályozó piacok nem létezhetnek, a liberalizmus hívei, például a kortárs libertáriusok, mindig állíthatják azt, hogy a kapitalizmus kudarcai a valóban szabad piacok hiányának köszönhetők.   

Thomas Fazi szerint még Polányi ideológiai ellenfelei, az olyan neoliberálisok, mint Hayek és Mises is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az önszabályozó piac egy mítosz. Idézi Quinn Slobodiant, aki azt írta, hogy céljuk „nem a piacok felszabadítása, hanem beburkolása volt, a kapitalizmus beoltása a demokrácia fenyegetésével szemben”, mégpedig azáltal, hogy az államot arra használják, hogy mesterségesen elválasszák a gazdaságot a politikától. Ebben az értelemben a piaci liberalizmus éppúgy tekinthető politikai, mint gazdasági projektnek. A tömegeknek a politikai színtérre való belépése a 19. század végétől és az általános választójog kiterjesztése olyan fejlemények, amelyeket a kor legtöbb harcos liberálisa hevesen ellenzett. 

Ezt a projektet nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is folytatták az aranystandard létrehozásával, amely kísérlet volt arra, hogy az állítólagosan önszabályozó (de valójában kényszerített) piac logikáját kiterjesszék az országok közötti gazdasági kapcsolatokra. Ez egy korai globalista kísérlet volt arra, hogy a nemzetállamok – és polgáraik – szerepét háttérbe szorítsák a gazdasági ügyek irányításában. Az aranystandard gyakorlatilag a globális gazdaság merev szabályainak rendelte alá a nemzeti gazdaságpolitikákat. Ugyanakkor megvédte a gazdasági szférát a demokratikus nyomástól, amely a választójog nyugaton való elterjedésével erősödött, miközben nagyon hatékony eszközt kínált a munkaügyi fegyelemre.  

Az aranystandard a romboló deflációs politika formájában azonban olyan hatalmas költségeket rótt a társadalmakra, hogy a rendszer által létrehozott feszültségek végül összeomlasztották. Először 1914-ben, majd a nagy gazdasági világválságot követően ismét a nemzetközi rend összeomlásának lehettünk tanúi. Ez utóbbi a világ valaha látott egyik legnagyobb antiliberális ellenmozgalmát váltotta ki, mivel a nemzetek különböző módokat kerestek arra, hogy megvédjék magukat a globális „önszabályozó” gazdaság romboló hatásaitól – többek között a fasizmus felkarolásával. Ebben az értelemben Polányi szerint a második világháború közvetlen következménye volt annak a kísérletnek, hogy a világgazdaságot a piaci liberalizmus alapján szervezzék meg. 

A könyv megjelenésekor még folyt a háború, Polányi mégis optimista maradt. Úgy vélte, hogy az előző évszázadban a világot megrázó erőszakos átalakulások előkészítették a terepet a végső „nagy átalakuláshoz”, a nemzetgazdaságok és a világgazdaság demokratikus politikának való alárendeléséhez. Egy ilyen rendszert „szocializmusnak” nevezett – de Fazi figyelmeztet, hogy a fogalom értelmezése jelentősen eltért a mainstream marxizmustól.  

Polányi szocializmusa nem csupán egy igazságosabb társadalom felépítése volt, hanem „annak a törekvésnek a folytatása, hogy a társadalmat a személyek sajátosan emberi kapcsolatává tegyük, amely Nyugat-Európában mindig is a keresztény hagyományokhoz kapcsolódott”.  

Ebben az értelemben a „szuverenitás területi jellegét” – a nemzetállamot, mint a demokratikus politika gyakorlásának előfeltételét – is hangsúlyozta. 

Polányi szerint a kormányzat nagyobb szerepének nem feltétlenül kell elnyomó formát öltenie. Éppen ellenkezőleg, azt állította, hogy  

az emberek felszabadítása a piac zsarnoki logikája alól előfeltétele annak, hogy „ne csak néhány ember, hanem mindenki számára megvalósuljon a szabadság” – a szabadság, hogy az emberek ne csak túlélni, hanem élni kezdjenek”.  

A második világháború után bevezetett jóléti-kapitalista és szociáldemokrata rendszerek, bár messze nem voltak tökéletesek, az első lépést jelentették ebbe az irányba. Részben módosították a munkáról való felfogást és a társadalmi életet, és olyan nemzetközi rendszert hoztak létre, amely lehetővé tette azállamok közötti kereskedelem magas szintjét, miközben a társadalmakat megvédte a globális gazdaság nyomásától. Polányi kifejezésével élve, a gazdaságot bizonyos mértékig „újra beágyazták” a társadalomba.  

Thomas Fazi szerint ez végül egy újabb ellenmozgalmat szült – ezúttal a tőkésosztály részéről. A nyolcvanas évektől kezdve a piaci liberalizmus doktrínája újjáéledt a neoliberalizmus, a hiperglobalizáció és a nemzeti demokrácia intézményei elleni újbóli támadás formájában – mindezt az állam aktív támogatásával. Eközben Európában létrehozták az aranystandard még szélsőségesebb változatát: az eurót. A nemzeti gazdaságokat ismét kényszerzubbonyba zárták. A piaci liberalizmus korábbi változataihoz hasonlóan ez a régi-új rend elszegényítette a munkavállalókat, és lerombolta ipari kapacitásainkat, közszolgáltatásainkat, létfontosságú infrastruktúráinkat és helyi közösségeinket. Polányi szerint a visszahatás elkerülhetetlen volt – és valóban bekövetkezett a 2010-es évek végétől kezdve, bár az elmúlt évtized populista felkelései sem tudták a rendszert egy új renddel helyettesíteni.    

Az eredmény az, hogy a „nemzetközi liberális rend” belső ellentmondásai – akárcsak egy évszázaddal ezelőtt – ismét a rendszer összeomlásához és a nemzetközi feszültségek drámai fokozódásához vezetnek. Ha Polányi ma élne, valószínűleg már nem lenne olyan optimista, mint könyvének megjelenésekor volt. Minden bizonnyal egy újabb „nagy átalakulás” kellős közepén vagyunk – de az általa meghirdetett jövő nem is állhatna távolabb az általa elképzelt demokratikus, kooperatív nemzetközi rendtől.  

(Forrás: Unherd)