Kerekes György, a Makronóm Intézet alapítójának írása 

Az unokanővéremtől 1986-ban, a nyolcadik születésnapomra kaptam ajándékba a Dűne két kötetét. Ahogy akkoriban minden kalandregényt, egy szuszra elolvastam, bár hamar leesett, hogy itt valami huncutság van a kalandos történetív mögött: nem tudtam, hogy az ilyet társadalmi/politikai filozófiának hívják. Most, hogy a film ekkora világsiker lett, újra végiggondolhattam, hogy mik a ma is releváns kérdések Frank Herbert sci-fijében. A szerző zsenialitása ugyanis abban rejlik, hogy a Dűne világa sosem válik túl idegenné, sem túlságosan meghaladottá, ami pedig jó néhány korai tudományos-fantasztikus művel megesik.  

A kiindulópont, az Arrakis bolygó története talán sosem volt izgalmasabb, mint ma: lehet-e egy egész planéta éghajlatát megváltoztatni kedvező irányba? Ma már látjuk, hogy elrontani, összezavarni néhány évtized alatt sikerül, de vajon sziszifuszi munkával helyre lehet állítani? A fremenek nemzedékeken át apró lépésekkel haladnak a cél felé, jó lenne látni, hogy az emberiség is képes lesz-e erre a földön. (Nem mintha a zseniális ökológus, Liet-Kynes nem válna így is a Harkonnenek brutalitásának áldozatává.) 

A regény(ek)ben a technológia ábrázolása meglehetősen szokatlan a science-fiction műfajához képest: van ugyan űrutazás, fejlett műanyagok, sőt klónozás is, de például gondolkodó gépek, mesterséges intelligencia nincs. (A regény 1965-ös, Herbert kortársai, például Asimov már évekkel azelőtt a robotika törvényein törte a fejét.) Frank Herbert többször utal a Dűnében egy a regény ideje előtti évezredekben lejátszódott eseményre, a Butleri Dzsihadra, amely egy nagy géprombolás volt, bár a részleteit nem igazán ismerjük meg. A lényeg, hogy ez után parancsolatként jelent meg az emberiség számára, hogy „ne készíts gépet az emberi elme hasonlatosságára”, vagyis kvázi betiltották a mesterséges intelligenciát. Herbert maga úgy nyilatkozott, hogy a technológiával „tigrist szorongatunk a farkánál fogva”.  

Arrakis Forrás: elordenmundial.com

Hasonló technológiaszkeptikus jelnek tűnik a regényben a fejlett harcászati eszközök hiánya: zsoldos vagy herceg, mindenki „lassú” késekkel, kardokkal, orgyilkos eszközökkel küzd. Ezek szerint Herbert úgy látta, hogy a fegyverkezési verseny a személyi pajzsok feltalálásával visszafordul az egyszerű mechanika felé, aminek egy újra megtalált „nemesebb” küzdelem lesz az eredménye. Ettől még atomfegyverek léteznek a Dűne világában, de szigorú nemzetközi jog szabályozza a használatukat, Paul a végső ütközet elején be is veti ezeket, ám siet kijelenteni, hogy ezzel nem sérti a Nagy Házak közötti egyezményt, mert egy természetes akadály (sziklafal), és nem emberek ellen használja. 

A regény központi gondolata minden korban aktuális: úgy tűnik, hogy az emberiség közös jellemzője a messiásvárás.  

A Dűnében a Bene Gesserit rend erre építve hinti el minden bolygón egy Külvilágból Szóló Hang legendájának magvait, hátha a rend egy tagja rászorul majd valamikor erre a szerepre. Paul Atreides, aki különleges képességeinek hála látja a lehetséges jövőket, tudja, hogy mivel jár, ha felvállalja a fremenek megváltójának szerepét: egy új dzsiháddal, vérontással, pusztítással, de talán az emberiség megújulásának a lehetőségével. Az ő története ennek a szerepnek az elfogadása, majd a meghasonlás. Érdekes, hogy Frank Herbert egy 1981-es interjúban úgy fogalmazott, hogy az ő korának legveszélyesebb politikusa J. F. Kennedy volt, és nem azért, mert gonosz ember lett volna, hanem mert annyira a megváltót látták benne, hogy nem kérdőjelezték meg a döntéseit. A Dűne hősei annyi erénnyel ékesek, és olyan sok tragédia éri őket az útjuk során (Paul elveszíti apját, mentorát, később a gyermekét), hogy nem is olyan könnyű felismerni, hogy nem sokban különböznek a gonoszoktól. És a zsarnok útja nem feltétlenül ott kezdődik, hogy a vezető mindenkit uralni akar, hanem sokszor ott, ahol mindenki engedelmeskedni kezd neki.

Borítókép: MTI/EPA/Etienne Laurent