Cikkünk első részében azt vizsgáltuk, milyen motivációk álltak a brit és olasz törekvések mögött 1940 és 1943 között az észak-afrikai hadjáratban. Ezúttal német, amerikai és szovjet nézőpontból mutatjuk be, mit jelentett ez a hadszíntér az adott hadviselő ország számára. A Rommel-mítosszal kapcsolatban pedig annak járunk utána, miért állt mindenki érdekében, hogy zseninek tartsa a Sivatagi Rókát.

A német stratégia: nincs afrikai stratégia  

Hitler felnézett Mussolinire, és kezdetben a saját politikai stratégiájának modelljeként tekintett az erőszak, illetve a látszólag alkotmányos működés kombinációjára. A későbbiekben változott a kettejük közötti dinamika. Hitler már nem nevetséges, szerencsétlen figuraként jelent meg a személyes megbeszéléseikkor, mint az 1934-es első, velencei találkozójukon, hanem egyenrangú félként, majd pedig rangidős vezetőként. Ennek ellenére az utolsó pillanatig személyes hálát is érzett, amiért Mussolini a szövetségeseként támogatta a náci Németország agresszív törekvéseit.

A világháború kezdete óta azonban egyre több gondot okozott az olasz szövetséges. A szégyenteljes olasz kudarc Görögországban és Albániában akadályozta a Szovjetunió megtámadásának előkészületeit, teljesen feleslegesen kötött le német erőket, és nemcsak anyagi, hanem időveszteséget okozott, aminek stratégiai következményei lettek.

A Duce szobrán keletkezett repedéseket a német segítség és a német győzelem nem tudta eltüntetni, az arcvesztés maradandó sebeket okozott. Ami azonban ennél sokkal lényegesebb volt: Hitlernek Afrikában is be kellett avatkoznia, hogy megmentse kedvenc diktátor kollégáját. De ez nem volt elég. Mussolini ráadásul neves német tábornokot is követelt a harchoz, mert tudta, hogy sokkal nehezebb sikerként kommunikálni a német beavatkozást, ha egy hivatalnok érkezik Afrikába. 

Csakhogy a német hadvezetés egyáltalán nem számolt afrikai kalanddal. A főparancsnokság, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) gőzerővel dolgozott a keleti hadjárat, a Barbarossa előkészítésén, amelyre Hitler már 1940 decemberében utasítást adott. A Szovjetunió elleni támadás nagyságrendjét jelzi, hogy amikor 1941. július 22-én végül megindult a roham, összesen 3,5 millió katona vett benne részt egy 2900 kilométer hosszú arcvonalon. El lehet képzelni, milyen tervezési munkát jelentett ez a német törzskarnak, és hogy mekkora erőforrásokat kellett megmozgatni a keleti front érdekében – az OKW-nak tehát úgy kellett bármilyen felesleges és marginális afrikai kitérő, mint púp a hátára.

A későbbiekben megjelent egy halvány stratégiai gondolat a Közel-Keletről. E szerint a Perzsa-öböl térségében találkoznak majd a japán és német erők, így közvetlenül is összekapcsolódik a Berlin–Róma–Tokió-tengely. Az OKW-nél elsősorban a Hitler lakájának csúfolt Wilhelm Keitel vezértábornagy támogatta ezt az ötletet, a teória azonban olyan irracionális volt, hogy még a német vezetés sem hitt benne. Így német részről a Szuezi-csatorna megszerzésén kívül mindenfajta épeszű stratégiai tartalom nélkül zajlottak harcok Észak-Afrikában, míg a briteknek volt miben hinniük.   

A szovjet és az amerikai stratégia

Chruchill számára nagy kérdés volt, meg tudja-e győzni a szövetségeseket arról, hogy először a Földközi-tenger medencéjében kell szárazföldön megtámadni a Harmadik Birodalmat.

Így, elsőként a nyugati vezetők közül, 1942 augusztusában – amikor a Szovjetunió éppen katasztrofális vereségek sorát szenvedte el a Wehrmacht nyári offenzívája nyomán – Churchill Moszkvába utazott, hogy személyesen tárgyaljon Sztálinnal. Az első, komor hangulatú megbeszélésen kerek perec megmondta a szovjet diktátornak, hogy 1942-ben ne számítson franciaországi partra szállásra. Azzal folytatta, van azonban egy olyan terv, amely enyhítheti a nyomást a Szovjetunión. A visszaemlékezéseiben így írt erről:

Ekkor töviről hegyire elmagyaráztam a „Fáklya” hadművelet, az észak-afrikai partra szállás tervét. Sztálin nagy érdeklődéssel hallgatta az egész históriát. Első kérdése az volt, hogyan reagál majd Spanyolország és a Vichy-Franciaország. Valamivel később megjegyezte, hogy katonai szempontból helytálló az elképzelés, de kétséges, hogy milyen politikai hatást tesz Franciaországra. A tervezett időpont felől is érdeklődött, és erre azt feleltem, hogy a legkésőbbi dátum október 30-a, de az amerikai elnök és mindenki más is szeretné október 7-re előre hozni. Sztálin szemlátomást nagy megkönnyebbüléssel fogadta a bejelentést.

Ekkor kifejtettem, milyen katonai előnyökkel jár, ha felszabadítjuk a Földközi-tengert, ahonnan újabb frontot nyithatunk meg. Szeptemberben győznünk kell Egyiptomban, október pedig Észak-Afrikában, de közben mindvégig le kell kötnünk az ellenséget Észak-Franciaországban. Ha az év végére birtokba vennénk Észak-Afrikát, állandóan fenyegetnénk a hitleri Európa lágy altestét, s mindezt az 1943-as hadművelettel összefüggésben kell szemlélni. Erre szántuk el magunkat mi és az amerikaiak. Hogy fejtegetésemet illusztráljam is, lerajzoltam egy krokodilt, és azon mutattam meg Sztálinnak, hogy miközben nekiesünk a krokodil kemény páncéljának, a lágy altestét is meg akarjuk támadni. Sztálin ekkor már igen élénken érdeklődött mondandóm iránt, és így szólt: Isten segítse ezt a vállalkozást!

A Szovjetunió számára ekkor a valóságban a túlélés volt a tét, és ebből a nézőpontból Észak-Afrika épp olyan messze volt Szevasztopoltól és a Don vidékétől, mint Makó Jeruzsálemtől.

A másik szövetségesnél, az Egyesült Államokban George Marshall amerikai vezérkari főnök nem fogadta el „Európa lágy altestének” jelentőségét, de nem ő döntött. Roosevelt elnök ragaszkodott ahhoz, hogy az Egyesült Államok aktívan fellépjen a nácik ellen, előbb-utóbb majd Európában. Ő ugyanis hitt abban, hogy ez Amerika elkerülhetetlen, szükségszerű feladata, a közvélemény-kutatások azt mutatták, az amerikaiak 20 százaléka békét kötne Hitlerrel, mert egyedül a Japán elleni háborút tartotta fontosnak.

Leegyszerűsítve, Rooseveltnek fel kellett ráznia a hazai közvéleményt a nácik elleni harcra, fel kellett keltenie a bosszúvágyukat, ehhez pedig arra volt szüksége, hogy ontsanak amerikai vért a nácik. Az észak-afrikai hadművelet erre kiváló lehetőséget teremtett. És mivel Roosevelt politikus volt, a partra szállást a novemberi, az Amerikában ma is szokásos félidős választások előtt kellett megkezdeni. Az elnök így elutasította a vezérkari főnök tiltakozását.

– mondja David Reynolds, az Imperial War Museum történésze.

Vagyis Roosevelt a saját politikai és stratégiai céljai érdekében fogadta el Churchill érvelését a Földközi-tenger medencéjének fontosságáról. Így ez a térség lett a szövetségesek stratégiai kompromisszuma. Ez a döntés, bár önmagában nem határozta meg a II. világháború kimenetelét, valóban hozott katonai eredményeket a náci Németország legyőzéséért folytatott harcban, mert megterhelte a német hadigazdaságot és fogyasztotta az erőforrásokat, a későbbiekben pedig globális változásokat is okozott.

Rommel megérkezik Afrikába, de nem támadhat

A német hadvezetés 1941 elején végül azt a tábornagyot küldte a szorongatott helyzetben lévő olasz Garibaldi tábornok mellé Líbiába, aki már a lengyel és a francia hadjáratban is kitüntette magát, és aki olyan gyorsan száguldott előre, hogy „Szellemhadosztálynak” vagy „Fantomhadosztálynak” nevezték el a páncéloscsapatait. Ez a tiszt Erwin Rommel volt.

Rommel azt az utasítást kapta, hogy tartsa bent Olaszországot az észak-afrikai hadjáratban, és ezzel kösse le az itteni brit erőket. Támadnia nem volt szabad – nem is lett volna mivel, annyira kevés katonája volt –, csak Líbiában védekeznie és erősíteni az olasz morált. Rommel taktikai feladatot kapott, amelynek voltak stratégiai vonatkozásai – fenntartani a nyomást a brit birodalmon és apasztani az erőforrásait.

John Delaney történész szerint Hitler a teljes olasz összeomlástól tartott Líbiában.

Rommelnek tulajdonképpen az volt a feladata, hogy mentse meg az olaszokat, és továbbra is kényszerítse arra a briteket, hogy meg kelljen védeniük a Földközi-tenger térségét.

A német Afrika Korps papíron csak az 5. könnyűhadosztályból és a 15. páncéloshadosztályból, valamint három olasz hadosztályból állt. A német felszerelés nem egy szállítmánnyal érkezett, sőt, arra lehetett számítani, hogy akár 2 hónapba is beletelhet, amíg minden tank és egyéb eszköz befut Líbiába. Addig gondolni sem lehetett nagyszabású ellentámadásra.

A szupertitkos brit Ultra-szervezet, amely megfejtette a német Enigma-készülékek kódját, lehallgatta a német rádiólevelezést Észak-Afrikáról. A brit hadvezetés ebből tudta, hogy Rommel milyen utasításokat kapott, és azt is, hogy milyen lassan érkezik az Afrika Korps felszerelése. Churchill ezért merte innen Görögországba küldeni a brit csapatok legjavát.

A német hadsereg reklámarca, aki személyesen Goebbelstől kapott fényképezőgépet, filmkamerát és haditudósítói stábot, hogy fotózzon az első vonalból – Rommel mindig onnan vezette a csapatait –, a megérkezése napján repülőre szállt és megvizsgálta a Szirte-öböl védelmi lehetőségeit. Már itt eldöntötte, hogy építtet ugyan erődítéseket, de mobil csapatokkal várja majd a britek támadását, hogy ellenlökésekkel és megkerülő manőverekkel verje őket vissza.

A közvetlen „főnöke”, az olasz Garibaldi tábornok egyáltalán nem lelkesedett Rommel tervéért, de ez nem zavarta a német tábornagyot. Március 24-én nevetségesen kicsi erővel, a tankjai felével – mivel a többi még úton volt Afrika felé – és felderítő járművekkel visszaszorította a briteket Mersa Brega felé. Itt nem adott időt nekik arra, hogy beássák magukat, így a védekező brit gyalogság, páncélosok hiányában, folytatta a visszavonulást az egyetlen úton, a Via Balbián. Csakhogy ezzel fedezetlen maradt a sivatag felé eső balszárny.

Bár Rommelnek határozott utasítása volt arra, hogy Mersa Bregánál tovább nem nyomulhat előre, a német tábornok látta a kiaknázható lehetőséget, és másnap továbbhaladt Adzsdábija felé. Garibaldi ezt még lenyelte, de amikor Rommel nem állt meg ott, számonkérő táviratot küldött neki:

Azonnal álljon meg!

Ugyanekkor azonban Hitlertől is érkezett egy távirat:

Gratulálok! Folytassa az előrenyomulást!

Így történt, hogy Rommel gyakorlatilag két nap alatt átvette az észak-afrikai hadszíntér parancsnokságát. És persze folytatta a száguldást.

Rommel a Blitzkrieg taktikájával üldözte a briteket. Kerülte a frontális összeütközést, és ha lehetett, megkerülte az ellenséget. John Delaney szerint a sikereinek egy másik fontos eleme a német katonai filozófiában keresendő:

Az Auftragstaktik azt jelentette, hogy nem tervezték meg a hadmozdulatok minden centiméterét, hanem rábízták az alacsonyabb beosztású csapatparancsnokokra a végrehajtás módját. Ez olyan fokú önállóságot és felelősségvállalást eredményezett, amely elképzelhetetlen volt a szovjet hadseregben. Ma az amerikai haderőben ezt úgy fogalmazzák meg, hogy minden haditerv addig tökéletes, amíg az első összecsapás meg nem történik az ellenséggel, tehát rugalmasnak kell lenni.

Rommelnek emellett kiváló rádiófigyelő szolgálata is volt, amely lehallgatta a britek harctéri rádiózását, így az Afrika Korps törzskara mindig tudta, merre mozognak az ellenséges alakulatok. Segítette még az is, hogy a németek feltörték a kairói amerikai katonai attasé levelezését, amelyből sok konkrét információt tudtak meg a brit haditervekről.

Rommel védekezésképpen majdnem Alexandriáig jut

Rommel három oszlopra osztotta a csapatait, és míg az egyik Bengázi felé nyomult, a másik kettő előretört Derna és Tobruk felé. Április 4-én, miközben a britek fejvesztve menekültek, a német egységek elfoglalták Bengázit, és egyre közelebb kerültek Tobrukhoz.

Rommel itt szembesült először azzal, hogy a saját sikeres taktikája, a kiváló hadvezetése a kudarc kockázatát is felveti.

Naponta 1500 tonna ellátmányra volt szüksége az Afrika Korpsnak a harchoz. A legtöbb, ami eljutott Rommelhez, napi 1000 tonna volt.

A Sivatagi Róka, ahogy ebben az időszakban elnevezték Rommelt, azzal volt kénytelen szembenézni, hogy minél sikeresebben vezeti a csapatait és minél messzebbre jut, annál több üzemanyagot és kenőolajat használnak el az utánpótlását szállító teherautók. Vagyis már ahhoz is sokkal több benzin kell, hogy az Afrika Korps után hozzák a benzint.

Minden egyes kilométer, amit megtett a britek üldözése közben, azzal fenyegetett, hogy elfogy a tankokból az üzemanyag. Emiatt a harcok e szakaszában kétszer is meg kellett állítania az előrenyomulást, mondja a történész.

Volt olyan, amikor egy az üzemanyaghiány miatt megállt olasz egységhez érkezett Rommel. Miután látta, mi a helyzet, egy teherautóval visszafordult, hogy személyesen szerezzen nekik benzint. Végül a tábornok 35 kanna benzinnel tért vissza, és az olaszok folytathatták a harcot – ameddig el nem fogyott a Rommel által szerzett üzemanyag.

Briliáns taktikus, gyenge stratéga

A német tábornok Afrikában is megvalósította, amit Franciaországban. Egy Fieseler Storch futárrepülőgéppel repkedett a csapatai felett, mert így szó szerint az első vonalból irányíthatta őket. Ha kellett, leszállt és csatlakozott a frontvonal egységeihez. Ez persze életveszélyes helyzeteket okozott. A katonái nagyon tisztelték a bátorságáért, de ez a szokása őrületbe kergette a vezérkarának tisztjeit, és főleg a szárazföldi erők főparancsnoksága, az OKH tábornokait, mert Rommel általában napokra eltűnt. Nemcsak hogy nem tudták, hol van, de a legváratlanabb pillanatokban hagyta magukra a törzskarának tisztjeit, akiknek ilyenkor csettintésre kellett improvizálniuk.

Ami súlyosabb volt, hogy Rommel ilyenkor teljesen elvesztette a „nagy képet”, és csak arra az alakulatra koncentrált, amelynél épp leszállt. Csak taktikai szinten látta az eseményeket, és fogalma sem volt arról, mi történik a hadjárat egészében. És ami még rosszabb, ez egyáltalán nem zavarta a Sivatagi Rókát.

A logisztika nem állt az érdeklődése középpontjában, de érzékelte a problémákat, és egészen az afrikai működése végéig folyamatosan az utánpótlás hiányát okolta a kudarcokért. Azt pontosan érzékelte, hogy a logisztikai rémálom megszüntetéséhez szüksége van egy kikötőre, mert eddig minden szállítmányt Tripoliból és Bengáziból kellett utánaküldeni. Tobruk ideális lett volna, de az ostrom sikertelen maradt. A Sivatagi Róka itt nem tudta a Blitzkrieg módszereit alkalmazni. A megerősített vonalaknál olyan veszteségek érték, hogy egy nap után az olasz csapatokat küldte előre, mert nem engedhette meg magának a képzett német katonák ilyen ütemű elvesztését.

Miközben a csapatai egy része körbevette a kikötőt, egy kisebb egységet Egyiptom felé küldött, de az utánpótlás hiányában az előretolt alakulatoknak vissza kellett vonulniuk az év végére. Novemberben a britek megindították a Crusader-hadműveletet Tobruk felmentésére, 1942 januárjában pedig a front ismét ott húzódott, ahonnan Rommel eredetileg elindult: a líbiai El Agheilánál.

Mivel Rommel most közelebb volt a saját logisztikai központjaihoz, mint előtte, feltöltötte a csapatait, és újra támadásba lendült. 1942 júniusában végre elfoglalta Tobrukot, és ismét megindult Egyiptom felé, de a 8. brit hadsereg megállította az első el-alameini ütközetben. Októberben, hosszú előkészületek, kiképzés és a készletek felhalmozása után megindult a brit ellentámadás, immár Montgomery tábornok vezetésével. A 8. hadsereg a második el-alameini csatában áttört az Afrika Korps vonalain és visszaűzte nyugatra a német csapatokat. Rommel hiába utazott vissza Afrikába a németországi gyógykezeléséről, nem tudta megállítani a briteket.  

A Sivatagi Róka 1942 végére Tunéziába szorult vissza. Igaz, taktikai győzelmek sorozata jellemezte a német Afrikai Korps 2500 kilométeres visszavonulását, és a briteknek egyszer sem sikerült döntő csapást mérniük a német erőkre. Rommel mesteri manőverezéssel minden egyes alkalommal kicsúszott Montgomery karmai közül.

1942 novemberében az amerikai inváziós erő partra szállt Tunéziában. 1943 januárjában Rommel elvesztette Tripolit.

Német vereség Észak-Afrikában, de a mítosz tovább él

Bryn Hammond történész szerint az amerikai részvétel azt jelentette, hogy csak idő kérdése lett a német vereség.

Rommel 1943 februárjában még támadást indított a rosszul vezetett és tapasztalatlan amerikai csapatok ellen a Kasserine-hágónál, és a csata első felében 80 kilométerre vissza is vetette őket. Február 24-ére azonban felülkerekedett a nyugati légierő, tüzérség, valamint az utánpótlás rendszere, így a német támadásnak vége szakadt.

Rommel ekkor Hitler parancsára Németországba utazott, nehogy fogságba essen, és többé már nem tért vissza Afrikába. Az Afrika Korps katonái májusban letették a fegyvert, az alakulatot pedig hivatalosan törölték a német hadrendből.

Rommelt máig zseniális tábornoknak tartják, akinek a mítoszát nem rendítette meg a vereség. Az sem ejtett foltot a becsületén, hogy bár briliáns taktikus volt, nem illett a személyiségéhez a hadműveleti szintű irányítás. A Földközi-tenger térségének német főparancsnoka, Albert Kesselring marsall azt mondta róla:

Ő volt a legjobb hadosztályparancsnok, akit valaha ismert a világ, de hadsereget már nem tudott irányítani.

John Delaney történész szerint a Rommel-mítosz mindenkinek jól jött.

Az arroganciáig fajulóan magabiztos Rommel élvezte, hogy zseninek tartották. A briteknek szükségük volt arra, hogy elmondhassák, egy géniusz verte meg őket, mert ez csökkentette a kezdeti vereségek szégyenteljes mivoltát. Hitlernek és Goebbelsnek is jól jött, ha zseninek nevezhették, mert ők választották ki a nagy feladatra. Így állt össze az igazi katona-tábornok, a minden ellenséget őrületbe kergető zseniális hadvezér mitikus figurája.

Tanulságok, következmények és a „két és fél” nagyhatalom

El-Alamein előtt nem tudtunk győzni, utána viszont nem tudtunk veszíteni.

Így értékelte Churchill az el-alameini győzelmet, amelyben kb. 24 ezer német és olasz katona meghalt. A brit veszteség kb. 14 ezer halott és sebesült volt. Ez nem mérhető össze a keleti front óriási ütközeteivel.

Összehasonlításul néhány adat Magyarország világháborús részvételével kapcsolatban:

Budapest ostroma végén, 1945. február 11-én kb. 25 ezer német és magyar katona próbált meg kitörni az ostromgyűrűből a budai Széll Kálmán tér felől a Szilágyi Erzsébet fasor irányába. A Mány körüli német vonalakat közülük kb. mindössze 700-an érték el, köztük alig 30-40 magyar, a többieket lemészárolták a kozák embervadász lovascsoportok, a szerencsések pedig fogságba estek. A szovjetek 80 ezer halottat és 240 ezer sebesültet vesztettek az ostromban. A civil áldozatok száma több mint 100 ezer fő volt.  

Egy másik magyar vonatkozású adat, hogy a 2. magyar hadsereg vesztesége a doni harcokban 1943 elejére kb. 130 ezer főt tett ki.  

Ehhez képest El-Alamein kis összecsapásnak tekinthető, de az itteni győzelem felbecsülhetetlen jelentőségű volt, nem a hadművelet nagysága, hanem Nagy-Britannia morálja, illetve a szövetségesek közötti dinamika szempontjából.

Az Egyesült Államok számára a Fáklya-hadművelet és az észak-afrikai harcok megfizethetetlen tapasztalatot nyújtottak az összefegyvernemi hadviselést tekintve. Az amerikai hadsereg viszonylag kis veszteségek mellett tanulhatta meg a modern szárazföldi háború művészetét és a dolgozhatta ki a logisztika hatékony módszereit. 

Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy mivel a reméltnél csak fél évvel később sikerült kiverni a német haderőt Észak-Afrikából, 1943-ban lehetetlen lesz a franciaországi partra szállás. A szükséges inváziós erő felépítése Angliában csak akkor lett volna lehetséges, ha egy új stratégáival „elengedik” a Földközi-tenger térségét, és prioritást kap a nyugati, második front megnyitása. Ennek sikeréhez teljes légi fölényre lett volna szükség Nyugat-Európa egy része felett és kellett volna az amerikai utánpótlás zavartalan szállítása is az Atlanti-óceánon.

Ekkor azonban még javában zajlott a gyilkos atlanti-csata. A szövetséges tengeri veszteségek olyan nagyok voltak 1943 elején, hogy a brit hadvezetés attól tartott, nem tudja folytatni a háborút. Az atlanti csata csúcspontja épp az 1943 márciusa és májusa közötti időszakra tehető, amikor megfordult a hadiszerencse a nyugati technológiai és taktikai újításoknak köszönhetően. Az atlanti győzelmek aztán sorra következtek, de az 1943-as év már elveszett a franciaországi invázió tekintve.  

Így az Egyesült Államok számára nem maradt más lehetőség, mint kitartani Churchill elmélete és Földközi-tengeri fókusza mellett, és Olaszországban folytatni a Harmadik Birodalom szorongatását. Az „Európa lágy alteste” gondolat átmenetileg helyes stratégiának bizonyult, egészen addig, amíg az olaszországi kemény harcok csigalassúságúvá nem változtatták a szövetségesek előrenyomulását.   

Ekkor, részben épp a véres és kínkeserves olaszországi hadműveletek nyomán, repedezni kezdett a „három nagy” koalíciója, és már nemcsak Sztálin, hanem Roosevelt is egyre dühösebben fogadta Churchill Földközi-tengeri mániáját, illetve a balkáni front erőltetését a franciaországi invázió kárára. 

Az 1943. decemberi teheráni konferencia döntései megmutatták, hogy Churchill vereséget szenvedett, és a „hármak”-ból „két és felek” lettek, ahogy brit diplomaták egymás között jellemezték a helyzetet. A konferencia egyebek mellett határozott arról, hogy megnyitják az európai, második frontot 1944-ben a náci Németország ellen. Itt döntöttek Magyarország sorsáról is, amikor a Balkánt és Kelet-Európát szovjet érdekszférának minősítették. Azt, hogy Churchill és Nagy-Britannia kiszorult a világ vezető hatalmainak sorából, az is jelezte, hogy Roosevelt elfogadta Sztálin invitálását, és a szovjet rezidencián szállt meg Teheránban. Ezt az egyszerű, látszólag hétköznapi döntést tulajdonképpen a kétpólusú világrend kialakulásának egyik jelképének is tekinthetjük.  

Címlapfotó: Rare Historical Photos