A szankciók a nemzetközi nyomásgyakorlás bevett eszközeinek számítanak, ma főként a nyugati államok vetik ki őket az ún. latorállamokra, azaz jellemzően olyan középhatalmakra, mint Irán vagy Venezuela. Oroszország is számos büntetőintézkedés célkeresztjébe került az ukrajnai háború nyomán, azonban ezek eddig nem érték el a meghirdetett céljukat, vagyis a háború végét. A történelmi példák azt mutatják, hogy a szankciók száma 2010 óta jelentősen megugrott, viszont az eredményességük az elmúlt években visszaesett. A szankcionált rendszerek jellemzően képesek hosszú távon túlélni, Oroszországnak pedig megvannak az ehhez szükséges feltételei.
A szankciók a nemzetközi nyomásgyakorlás bevett eszközei
Évszázadok óta bevett szokás, hogy államok vagy nemzetközi szervezetek gazdasági szankciókat alkalmaznak más országokkal szemben, ha azok magatartása ezt indokolja. Ezeknek a fő célja, hogy a közvetlen katonai konfliktust elkerülve gyengítsék a másik felet oly módon, hogy az kénytelen legyen a külpolitikájában irányt váltani. A történelemben számos példát láthatunk hasonló esetre. 1806-ban Napóleon megpróbált tengeri blokádot felállítani az Egyesült Királyság meggyengítésére, mire az hasonló szankciókkal válaszolt, és létfontosságú termékeket visszatartott. A politikailag teljesen eredménytelen, de a két nemzet polgárainak életét jelentősen megkeserítő konfliktus közvetlenül hozzájárult a Napóleon-féle orosz invázióhoz 1812-ben. A következő példa az Egyesült Államok szankciós politikája Irak, Líbia vagy Szíria ellen, ami humanitárius krízishez vezetett. Természetesen sikertörténetek is vannak, amelyek közül kiemelkedik az apartheid vége Dél-Afrikában, amelyhez az ENSZ által 1987 novemberében elfogadott olajembargó járult hozzá.
A nyugati szankciók ma a latorállamokat veszik célba, felemás eredményekkel
Az elmúlt évtizedekben a Nyugat által kivetett szankciók többnyire olyan kis és középhatalmakat érintettek, amelyeket az Egyesült Államok „latorállamoknak” minősített – ebbe a csoportba tartozik ma Irán, Kuba, Venezuela, Észak-Korea és Szíria. Az 1979-es forradalomig Irán volt az USA legfontosabb stratégiai partnere a Közel-Keleten, azóta viszont – immár 40 éve – szankciókkal sújtják, 2018-tól pedig számos olajexport-korlátozást is kivetettek az országra. A lépéssel Washington kezdetben némi nyomást tudott gyakorolni Iránra, azonban Kínának köszönhetően sikerült megkerülni a súlyos gazdasági következményeket: Kína az idén már közel napi 1 millió hordónyi olajat vásárol Irántól, és ezzel a perzsa középhatalom legnagyobb olajimportőre lett. Miközben a brent kőolaj irányadó ára szárnyalt, a kínai vásárlók kihasználták, hogy Irántól olcsóbban vásárolhatnak nyersolajat.
Így Kína szemszögéből az árkülönbségből származó nyereség felülmúlta az USA szankcióinak kockázatát, és az akadályok ellenére az iráni rezsim is a helyén maradt.
Washington hat évtizede szankcionálja Kubát: miután 1959-ben győzött a forradalom, az Egyesült Államok több latin-amerikai országgal kiegészülve embargó alá vette a karibi államot, mivel a kubai vezetés amerikai nagyvállalatokat államosított. Ezzel csak azt érték el, hogy Kuba a szovjet blokkba integrálódott, ami hozzájárult az ottani rakétaválság kialakulásához, és bár az atomkatasztrófát sikerült elkerülni, Kuba gazdasága mindmáig érzi a szankciók hatásait – a rendszer viszont nem bukott meg. Az ENSZ becslése szerint az embargó a kubai gazdaságnak 130 milliárd dolláros kárt okozott, miközben az USA is veszteségeket könyvelt el. A 2015-ben Obama elnöksége alatt elindult lassú enyhülés Donald Trump alatt teljesen megállt, a gazdasági embargó így mindmáig él.
Az USA 2019-ben szankciókat vetett ki Venezuelára, amelyek keretében személyi és pénzügyi korlátozások mellett megtiltották a Venezuelából érkező olaj- és gázimportot és az oda irányuló exportot. Friss fejlemény, hogy a Biden-adminisztráció bizonyos – főként az olajra és gázra vonatkozó – szankciókat átmenetileg feloldott, arra hivatkozva, hogy Nicolás Maduro, Venezuela elnöke politikai egyezséget kötött az ellenzékkel. A lépéssel a szankciók részben elérték céljukat, ugyanakkor a feloldás háttérben leginkább az áll, hogy az USA-nak szüksége van olajra, miután Szaúd-Arábia az amerikai nyomás ellenére sem növeli a kitermelést. A szankciók a venezuelai gazdaságot nem tudták nyomás alatt tartani, főként azért, mert még így is napi 750 és 800 ezer hordónyi mennyiséget volt képes exportálni, mivel Kína nem vette figyelembe a korlátozásokat. A szankciók feloldásával nagyjából napi 200 ezer hordó szabadul fel, ami az amerikai olajéhségen nem sokat segít, de Venezuelának 25 százalékos kitermelésnövelést jelent.
Észak-Koreával szemben az 1950-es évek óta széles körű nyugati szankciók vannak életben. Bár a 2010-es években Phenjan atomprogramja miatt volt, amikor Kína és Oroszország is korlátozta az Észak-Koreával folytatott kereskedelmet, mára a Nyugat-ellenes blokk összezárt. Az elzárkózó távol-keleti ország az átfogó kereskedelmi és technológiai szankciók ellenére, bár hatalmas társadalmi nyomor árán, de képes volt saját atomfegyvert tudott fejleszteni, most pedig Oroszországnak szállít fegyvereket az ukrajnai frontra. Szíriában Aszad elnök rendszere túlélte a polgárháborút, annak ellenére, hogy az ország nyugati embargó alatt áll, és több ellenfelét is támogatták a nyugati hatalmak. Az Arab Liga 2011-ben felfüggesztette Szíria tagságát, azonban 2023-ban ismét teljes jogú taggá vált, heves nyugati tiltakozások ellenére.
A történelem azt mutatja, hogy ahol megdőltek a nemkívánatos rezsimek, ott az nem a szankciók, hanem fegyveres harcok nyomán történt
– erre példa Irak, Líbia vagy Jugoszlávia. Ezen esetekben a Nyugat katonailag is beavatkozott a rendszer megbuktatásának érdekében.
A szankciók empirikus vizsgálata csökkenő eredményességet mutat
A Peterson Institute for International Economics megvizsgálta az 1914 és 1990 közötti időszak 115 szankcióját – köztük 78 USA által kivetettet. Ezeknek mindössze 35 százaléka volt legalább részben sikeres, és csak 6 tényező együttes fennállása esetén voltak a legeredményesebbek: 1. a célok szerényebbek voltak, 2. a szankcionált országoknak kisebb és gyengébb volt a gazdasága, 3. politikailag instabilak voltak, 4. jelentős volt az amerikai kétoldalú kereskedelmük, 5. a szankciókat gyorsan implementálták, 6. a szankcionáló állam költségei alacsonyak maradtak. Az 1970 és 1997 közötti egyoldalú amerikai szankciók az esetek mindössze 13 százalékában érték el a céljukat, miközben az USA gazdaságának évente 15-19 milliárd dollárjába kerültek.
Az Austrian Institute of Economic Research (WIFO) szélesebb körű vizsgálatot végzett, 1325 darab, 1950 és 2022 között kivetett szankciót és hatásaikat elemezve. A szankciók leggyakrabban pénzügyi és kereskedelmi jellegűek (1. ábra), és az emberi jogok védelmének, valamint az erőszak felszámolásának céljából vetik ki őket (2. ábra), és a számuk 2010 óta nagyot ugrott. Habár a 2022-ben Oroszországra kivetett szankciók eredményességét még korai firtatni, már 2016-tól kezdve látható a folyamat, amely szerint az új szankciók alig érik el a céljukat (3. ábra).
A szankciók nem állítják meg Moszkvát
Míg a kis államokkal és középhatalmakkal szemben bevett nyomásgyakorlási eszköznek számítanak a szankciók, jóval ritkábban eredményesek, ha nagyhatalmakkal szemben alkalmazzák őket. Ráadásul a retorziók csak akkor lehetnek sikeresek (de még akkor sem biztosan), ha széles körű egyetértés van azok szükségességéről, és ezért a kivető államok egységesen cselekednek. A Dél-Afrika rasszista politikáját megfékezni kívánó szankciók mögé 130 ország állt be, ennek hála sikerült egyértelmű politikai változást elérni.
Az Oroszország elleni intézkedések esetén nem látható a nemzetközi közösségen belül ilyesfajta összefogás, és egyértelmű állásfoglalás sem.
Ezenfelül Oroszország néhány évvel ezelőtt még a Nyugat első számú kőolaj- és földgázbeszállítója volt, és továbbra is a legnagyobb dúsítotturán-beszállítója. A jelenlegi nyugati stratégia célja az, hogy a szankciók Moszkvának jobban fájjanak, mint az USA-nak és Európának, aminek a hatására Moszkva felhagy az agresszióval. Viszont Oroszország jobban képes diverzifikálni az eladásait, mint ahogy Európa képes alternatív forrásokat felkutatni. Ennek alapján pedig egyre valószínűbb az a forgatókönyv, hogy Moszkva nem fog irányt váltani a külpolitikájában, de ha meg is teszi, ahhoz elsősorban nem a szankciók fogják hozzásegíteni.
Amennyiben tehát az a cél, hogy Oroszország állítsa le a hadicselekményeit Ukrajnában, a történelem azt mutatja, hogy a szankcióknak nincs meg a szükséges kényszerítőerejük. Nehézségeket ettől függetlenül okoznak Moszkvának.
A közvetlen fegyveres beavatkozáson és a tárgyaláson túl egyéb valós eszköz nincs a Nyugat kezében arra, hogy Moszkva viselkedését megváltoztassa, a szankcionált gazdasági és politikai rendszerek pedig képesek hosszú távon túlélni – ráadásul mivel ez középhatalmaknak is sikerül, jó eséllyel a nyersanyagokkal bőségesen ellátott Oroszországnak sem okoz kihívást. Mivel harmadik világháborút senkinek nem áll érdekében kirobbantani, a cél pedig a béke megteremtése, így valójában az egyetlen lehetőség a tárgyalás.
Címlapfotó: Shutterstock
