Az amerikai–orosz szembenállásnak mélyebb történelmi gyökerei vannak. A brit birodalom annak idején Indiát védte az orosz előrenyomulással szemben, az USA pedig 1945 után Eurázsia szárazföldi összekapcsolódásától. Ukrajna ennek a logikának az egyik kulcspontja.
Az örmény választás tétje jóval nagyobb volt, mint a parlamenti helyek száma. Nikol Pasinján Nyugat-barát miniszterelnök a jelentős orosz nyomás ellenére megőrizte a hatalmát, ezzel Örményország folytathatja a közeledését az EU és az Egyesült Államok felé. Bár a kormány stabil többséget szerzett, a kétharmados felhatalmazás elmaradt, ami lassíthatja az Azerbajdzsánnal kötendő békemegállapodást.
Oroszországban a tulajdonjog a piaci biztosítékról a politikai függőség felé tolódik. Ami korábban korrupcióellenes eljárásnak, privatizációs ügynek vagy a távozó nyugati cégek megbüntetésének tűnt, mára a háborús állam egyik fontos hatalmi eszközévé vált: a Kreml fegyelmezi az üzleti elitet, bevételt generál, a stratégiai vállalatokat megbízhatóbb kezekbe adja.
A drónháború következő szintjén a távirányított eszköz mellé belép a döntési sebesség. A kínai rajalgoritmus, az okosirányzékok, a sörétes lőszerek, a lézerek és az európai drónfal vitája ugyanazt mutatja: a kard és a pajzs versenye hónapokra gyorsult.
A Kreml még néhány éve is a leendő multipoláris világrend egyik központjaként tekintett magára. Most azonban úgy tűnik, hogy Oroszország új pólus építése helyett elveszíti a saját geopolitikai övezeteit. Amíg Moszkva Ukrajnában ragad, addig Törökország a Kaukázusban érvényesíti az érdekeit, Peking pedig ránehezedik az orosz Távol-Keletre.
Európa energiaellátása mára valódi gordiuszi csomóvá vált: miközben a tagállamok egyszerre próbálják csökkenteni az orosz energiafüggőséget és felgyorsítani a zöldátállást, az ellátásbiztonság és a versenyképes energiaárak fenntartása egyre nehezebb feladat. A kontinens olyan stratégiai csapdába került, ahol a problémák kezelése újabb feszültségeket idéz elő, ráadásul a geopolitikai válságok még tovább szűkítik Európa mozgásterét.
A Naftogaz újabb jogi lépéseket tett a Gazprom ellen, ennek eredményeként az asztanai AIFC Court elismerte azt a svájci választott bírósági döntést, amely 1,4 milliárd dollár megfizetésére kötelezi az orosz óriást. Az ügy azonban Kazahsztán jogi szuverenitását és Közép-Ázsia gázfüggését is érinti.
Oroszország, habár az amerikaival megegyező politikai támogatást kapott Kínától, a Szibéria Ereje 2 gázvezetékkel kapcsolatos áttörést mégsem érte el, amelyre Moszkvának a legnagyobb szüksége lenne. A gázvezeték körüli huzavona egy újabb példája annak, hogy az orosz–kínai partnerség erős, de nem egyenrangú: Peking támogatja Moszkvát a Nyugattal szembeni politikai üzenetekben, azonban elsősorban a saját gazdasági feltételeinek érvényesítésére figyel. Vagyis Peking, mint egy hideg fejjel tárgyaló nagyhatalom kezeli Moszkvát, nem egy baráti országként vagy egy szövetségesként tekint rá.
Oroszország a szankciók alatt egy új exportstratégiába fogna: az energiahordozók és a fegyverek mellé technológiát, szoftvert, képzést és szervizhátteret kínálna. Ennek célja a beágyazódás a globális dél gyártási rendszereibe.
Putyin Pekingben megkapta a vörös szőnyeget, a stratégiai barátság reményét és egy vastag dokumentumcsomagot. A nagy gázüzlet viszont elmaradt. Hszi Csin-pingnek jó hete volt: Trumpnak bizonytalan stabilitást ígért, Moszkvának pedig egyszerre mutatta meg a saját fontosságát és függését.
Szergej Lavrov szerint Washington a sérült Északi Áramlat vezetékeit a korábbi európai beruházási érték töredékéért szerezné meg, majd amerikai közvetítői pozícióból határozná meg az Európába visszatérő orosz gáz árát.
Az orosz gazdaság túlélte a szankciós sokkot, ám a lendület kifulladóban van. Moszkva átmeneti lehűlésről beszél, a kritikusabb orosz és nyugati értelmezések viszont a háborús növekedési modell plafonját látják. A 2027-es fordulat döntheti el, hogy alkalmazkodásról vagy tartós lassulásról van szó.
A nyugati globalizált és liberalizált gazdasági és társadalmi rend átalakulásának lehetünk tanúi. Új geopolitikai szereplők emelkednek fel, ugyanakkor a nyugati szövetségi rendszereket belső megosztottság és gyengülés jellemzi. A hatalmi versengés kulcsszereplői az Egyesült Államok és Kína, a többiek pedig próbálnak eligazodni a változó erőviszonyok között, keresve a helyüket az új világrendben.
A mali katonai juntát támogató egykori Wagner-csoport kudarcot vallott, amikor kivonult az afrikai ország egyik legfontosabb városából, átadva azt az iszlám radikális felkelőknek. Bamako és Moszkva között úgy tűnik, nő a bizalmatlanság, holott az orosz jelenlét megroppanása a térségben világszerte érezhető kockázatokkal járna.
A közelgő Trump–Hszi-találkozót első ránézésre könnyű volna a szokásos amerikai–kínai tárgyalások egyik újabb epizódjaként értelmezni, amely vámokról, technológiai exportkorlátozásokról, ritkaföldfémekről, Tajvanról vagy az iráni kapcsolatrendszerről szól. A valódi jelentősége azonban túlmutat a napi diplomáciai eseményeken.
A mesterséges intelligencia, az adat és a katonai szoftver a hatalmi verseny új eszköze lett, de önmagában nem pótolja a civilizációs vonzerőt. Gevorg Mirzajan politikai elemző szerint a Nyugat puha hatalma válságban van, ám továbbra is olyan mély a globális beágyazottsága, hogy azt a riválisai egyelőre nem tudnak teljeskörűen kiváltani.
A transzkaszpi gázvezeték terve új geopolitikai konfliktusokat hozhat Oroszország déli részén. A projekt egyelőre inkább jelzés, mint közeli beruházás, de jól mutatja, hogy az EU, Törökország, Azerbajdzsán és Türkmenisztán érdekei közelítenek egymáshoz a Kaszpi-térségben.
A nyugati szankciók jelentős károkat okoztak Oroszországnak, amely azonban új pénzügyi kerülő utakat épített ki a nyugati bankrendszeren kívül. Az A7A5 nevű rubelalapú stablecoin és a kirgiz közvetítői hálózat azt mutatja, hogy a szankciós háború egyre inkább a digitális fizetési infrastruktúrák ellenőrzéséről szól.
Az EU új szankciós csomagja már az orosz olajexport tengeri infrastruktúráját célozza, miközben India és Kína számára a legfontosabb az ellátásbiztonság. A hormuzi olajválság idején a világpiacra a politikai deklarációknál erősebben hatnak a hordók és a biztosítási kapacitások.
Az elmúlt hónapok fejleményei alapján a Barátság vezeték egyre inkább geopolitikai eszközként működik. A magyar–szlovák tranzitvita és a német ellátást érintő orosz döntés ugyan külön ügyként jelent meg, szerkezetükben és politikai következményeikben azonban feltűnő hasonlóságot mutatnak. Németország az ukrajnai háború kitörése után az orosz olajat részben kazah nyersolajjal váltotta ki a keletnémet finomítókban, elsősorban a […]
Moszkvai olvasatban a Hormuzi-szoros körüli válság jóval több egy átmeneti olajársokknál: felértékeli Oroszország szerepét az energia- és a nyersanyag szárazföldi szállítása terén Eurázsiában. A Vzgljad szerint ebből a fő nyereség a pillanatnyi többletbevétel helyett az, hogy a világgazdaság ismét a földrajzi biztonságot tekinti elsődlegesnek.
Az orosz Vzgljad úgy ír a svájci semlegességi kezdeményezésről, mint az Oroszország elleni európai szankciós rendszer első megbontásáról. A referendumot szinte biztosan kiírják, a végeredménye kérdéses, de a vita így is túlmutat Svájcon, mert az iráni konfliktus aktualitást adott neki.
Az orosz stratégiai gondolkodás azért próbálja Törökországot egy Moszkvának kedvező „északi övbe” terelni, mert számára ez volna az egyik utolsó összeköttetés Irán, India és részben az európai energiapiac felé. Ankara viszont jó eséllyel nem blokkot választ, inkább újra a saját mozgásterét maximalizálná.
Két orosz írás a balti térség értelmezését az ellenséges peremvidékből a katonai kockázat és a diplomáciai akadály kategóriájába tolja át. A minapi drónincidenseket és a litván–belarusz feszültséget kihasználva Moszkva a közvéleményt indoktrinálja, hogy a Baltikum ellen indított politikai vagy hibrid nyomásgyakorlás később indokolható legyen.
A Roszatom vietnámi megállapodása arra utal, hogy Oroszország a szankciók ellenére is meghatározó szereplő maradt a globális atomenergetikában. Bár az EU figyelme újra az atomenergia felé fordul, Moszkva immár elsősorban a globális délen bővülő keresletből épít ipari és geopolitikai előnyt.
Az ukrajnai háború lezárásáról szóló tárgyalások következő fázisa a frontvonalak mellett egyre inkább az európai politikai struktúráról szól. Az orosz–amerikai és az orosz–amerikai–ukrán egyeztetések körvonalazódása közben egy alapvető kérdés nyitva maradt, hogy: milyen szerepet kap Európa a végső rendezésben.
Az iráni konfliktus egyik legfontosabb kérdése az, hogy mi számít valódi győzelemnek. Egy katonai támadást vagy akár egy háborút viszonylag könnyű elindítani, lezárni annál nehezebb, különösen akkor, ha a beavatkozás végén úgy kellene kilépni a konfliktusból, hogy az ne okozzon nagyobb stratégiai károkat, mint amilyenek a harcok előtt léteztek.
Oroszország pert indított az Európai Unió Bíróságán, megtámadva az EU azon döntését, amely határozatlan időre befagyasztotta az Európában tartott orosz állami pénztartalékot. Moszkvában már per is indult az érintett cég, az Euroclear ellen, most pedig az uniós döntés jogszerűségének a vizsgálata van porondon.
A közel-keleti konfliktus első ránézésre ajándék Oroszországnak: az olaj és a gáz drágul, a költségvetési bevételek nőhetnek, az alternatív szállítók felértékelődnek. Viszont Moszkvában is egyre többen azt mérlegelik, hogy hol van az a pont, amikor a háborús kockázati prémium már globális sokká válik, amely Oroszországnak is kárt okoz.
A téli időszakban felerősödő orosz légicsapások célja Ukrajna fekete-tengeri exportkapuja, az odesszai kikötői klaszter (Odessza–Csornomorszk–Pivdennij) volt. Ez az ország exportbevételeire is jelentős hatással van.
