Oroszországban a tulajdonjog a piaci biztosítékról a politikai függőség felé tolódik. Ami korábban korrupcióellenes eljárásnak, privatizációs ügynek vagy a távozó nyugati cégek megbüntetésének tűnt, mára a háborús állam egyik fontos hatalmi eszközévé vált: a Kreml fegyelmezi az üzleti elitet, bevételt generál, a stratégiai vállalatokat megbízhatóbb kezekbe adja.
A drónháború következő szintjén a távirányított eszköz mellé belép a döntési sebesség. A kínai rajalgoritmus, az okosirányzékok, a sörétes lőszerek, a lézerek és az európai drónfal vitája ugyanazt mutatja: a kard és a pajzs versenye hónapokra gyorsult.
Egy friss felmérés szerint az Oroszországban működő német vállalatok 98 százaléka ott akar maradni. Jelentős részük új beruházásokat is fontolgat, kétharmaduk pedig támogatná az orosz energiaimport mielőbbi újraindítását. A német üzleti szféra ezek szerint már a háború utáni időkre készül.
A Kreml még néhány éve is a leendő multipoláris világrend egyik központjaként tekintett magára. Most azonban úgy tűnik, hogy Oroszország új pólus építése helyett elveszíti a saját geopolitikai övezeteit. Amíg Moszkva Ukrajnában ragad, addig Törökország a Kaukázusban érvényesíti az érdekeit, Peking pedig ránehezedik az orosz Távol-Keletre.
A Naftogaz újabb jogi lépéseket tett a Gazprom ellen, ennek eredményeként az asztanai AIFC Court elismerte azt a svájci választott bírósági döntést, amely 1,4 milliárd dollár megfizetésére kötelezi az orosz óriást. Az ügy azonban Kazahsztán jogi szuverenitását és Közép-Ázsia gázfüggését is érinti.
Az Egyesült Államok több mint ezer Tomahawk rakétát lőtt ki Irán ellen pár hét alatt, aminek most csapódtak le a következményei: a szövetségeseinek sem tud szállítani, kiürült készleteit pedig csak most igyekszik feltölteni. Európa már ismeri a kifogást, ezúttal Japánnak ment az üzenet: nincs fegyver.
Az orosz energiaszektor ma a válságokból, nem pedig a növekedésből el. A közel-keleti konfliktus miatt elszálló olajárak rövid távon ugyan feltöltik a Kreml kasszáját, de Moszkva egyre agresszívebben adóztatja a saját energiacégeit, miközben a termelés stagnál, a kínai import csökken, a költségvetési hiány pedig tovább dagad.
Brüsszel attól tart, hogy Washington és Moszkva Európa feje fölött köthet megállapodást Ukrajnáról. Ezért az EU-ban egyre többen sürgetik egy „Putyin-csatorna” létrehozását, amelynek vezetésére a hírek szerint Angela Merkel vagy Mario Draghi a legesélyesebb.
Putyin Pekingben megkapta a vörös szőnyeget, a stratégiai barátság reményét és egy vastag dokumentumcsomagot. A nagy gázüzlet viszont elmaradt. Hszi Csin-pingnek jó hete volt: Trumpnak bizonytalan stabilitást ígért, Moszkvának pedig egyszerre mutatta meg a saját fontosságát és függését.
Az Egyesült Államok egyszerre próbál proxyháborút folytatni Ukrajnában, katonai műveleteket folytatni Irán ellen, valamint elrettentő erőt mutatni Kína felé az indo–csendes-óceáni térségben, csakhogy a rakétakészletei veszett tempóban fogynak. A Pentagon történelmi léptékű költségvetési emelést kér, a probléma azonban bonyolultabb: a külpolitika célok ütik az ipari realitásokat.
Az orosz gazdaság túlélte a szankciós sokkot, ám a lendület kifulladóban van. Moszkva átmeneti lehűlésről beszél, a kritikusabb orosz és nyugati értelmezések viszont a háborús növekedési modell plafonját látják. A 2027-es fordulat döntheti el, hogy alkalmazkodásról vagy tartós lassulásról van szó.
Japán egyszerre próbál megfelelni Washingtonnak és túlélni az energiapiacon. Miközben ukrán dróngyártókat finanszíroz és katonai technológiát fejleszt Kijev számára, egyre nagyobb szüksége van az orosz LNG-re. A két stratégia azonban hamarosan összeütközhet – Moszkva már most „konkrét lépéseket” követel a kapcsolatok rendezéséhez.
Egyre több karrierdiplomata hagyja el az amerikai külügyet Trump második elnöksége alatt. A kijevi ügyvivő távozása különösen érzékeny pillanatban történik: a béketárgyalások leálltak, az orosz hadsereg támadásra készül, Washington pedig belső tisztogatásokkal van elfoglalva.
A globális hitelpiac legnagyobb kockázata ma már a geopolitikai sokkok összekapcsolódása. A Közel-Kelet, a vámok, a NATO jövőjének akockázata és az MI mozgatja a hitelpiaci rendszert, a piac azonban egyelőre túl nyugodt.
Európa most először nem Washington kérésére, hanem Washington viselkedése miatt kezd önálló védelmi struktúrában gondolkodni. Így hamarosan Trumpnak is lesz egy külön NATO-ja és Európának is. Persze egyiknek sem NATO lesz a neve.
Moszkvai olvasatban a Hormuzi-szoros körüli válság jóval több egy átmeneti olajársokknál: felértékeli Oroszország szerepét az energia- és a nyersanyag szárazföldi szállítása terén Eurázsiában. A Vzgljad szerint ebből a fő nyereség a pillanatnyi többletbevétel helyett az, hogy a világgazdaság ismét a földrajzi biztonságot tekinti elsődlegesnek.
A Pentagon jövőre 54,6 milliárd dollárt kérne a Védelmi Autonóm Hadviselési Csoport számára az idei 225 millió után. Ez a 243-szoros ugrás azt jelzi, hogy Washington a modern hadviselésben már stratégiai szintre emeli a tömeges, olcsó és gyorsan pótolható autonóm rendszereket.
Rossz történelmi emlékeket idéz Berlin listázásba forduló háborús készülődése. Németország békeidőben, különleges jogrend és társadalmi vita nélkül korlátozza, hogy ki hagyhatja el három hónapnál hosszabb időre az országot. Az állam ezzel saját polgárainak egyik legalapvetőbb jogát sérti.
A NATO főtitkára csúnyán előreszaladt egy kijelentésével, az európaiak pedig joggal dühösek – de nem azért, mert nincs igaza. Mark Rutte túl korán mondta ki, hogy a közel-keleti konfliktusból Európa nem fog kimaradni. Ha mégis, annak a szövetségre nézve lesznek súlyos következményei.
A „Ha kitörne egy háború, hajlandó lenne-e harcolni a hazájáért?” kérdés meglehetősen megosztotta az európai válaszadók táborát. Az ukrajnai helyzet eszkalációja valós fenyegetés, a polgárok nagyobbik része azonban elutasítja azt. A World Values Survey és a European Values Study az 1980-as évek eleje óta monitorozza a polgárok harci kedvét, vagyis azt, hogy az egyes országokban […]
Az ukrajnai háború lezárásáról szóló tárgyalások következő fázisa a frontvonalak mellett egyre inkább az európai politikai struktúráról szól. Az orosz–amerikai és az orosz–amerikai–ukrán egyeztetések körvonalazódása közben egy alapvető kérdés nyitva maradt, hogy: milyen szerepet kap Európa a végső rendezésben.
A közel-keleti konfliktus egyik paradoxona, hogy a háború talán legnagyobb nyertese nem is a térségben található. Az olajárak emelkedése, az amerikai fegyverkészletek gyors fogyása és a diplomáciai figyelem átrendeződése olyan helyzetet teremtett, amely Moszkva számára kedvezőbb, mint bármilyen csatatéri áttörés.
Egyre több EU-s vezető gondolja úgy, hogy tárgyalásokat kellene kezdeményezni a Kremllel, mielőtt Európa valóban menüként végzi az amerikai–orosz vacsoraasztalnál.
Belgium 2024 végére ígérte az F–16-osok leszállítását Ukrajnának. Ma már a 2029 is bizonytalan határidőnek tűnik.
A téli időszakban felerősödő orosz légicsapások célja Ukrajna fekete-tengeri exportkapuja, az odesszai kikötői klaszter (Odessza–Csornomorszk–Pivdennij) volt. Ez az ország exportbevételeire is jelentős hatással van.
Egyre több indiai munkás pótolja az orosz háborús gazdaság munkaerőhiányát, Ukrajna pedig az újjáépítéskor számolhat komoly munkaerő-kereslettel. Veszélyt jelent továbbá, hogy a civil munkára toborzott embereket katonai szolgálatra kényszeríthetik. Oroszországban a háború elhúzódása egyre inkább átalakítja a munkaerőpiacot. A mozgósítás, a védelmi ipar felfutása, a demográfiai kihívások és a kivándorlás olyan munkaerőhiányt termel, amelyet részben […]
Európa egzisztenciális fenyegetést, Washington pedig regionális konfliktust lát az ukrajnai háborúban, amely nem indokol globális elköteleződést. Egy katonai szövetség azonban nem élheti túl, ha a tagjai nem értenek egyet abban, mi a háború, mi a béke és mi ellen kell egymást megvédeniük.
Az „öt éven belüli orosz támadás” narratívája áthatja az európai közbeszédet. A rettegtetés szinte kampányszerű a háborúpárti országokban, a józanabb hangok azonban másról beszélnek. A Kreml számára egy NATO-val vívott háború már valóban a teljes összeomlással lenne egyenlő, Európának azonban a háborús uszítás helyett ideje lenne bevonni Moszkvát a biztonságról szóló párbeszédbe.
A békekötés szándéka elé már nem Moszkva vagy Washington, hanem Kijev és elsősorban Európa gördít akadályokat. Utóbbi saját biztonsági stratégia hiányában a háború folytatását választotta új identitásának alapjául. A béke így fájdalmas lesz, de még mindig racionálisabb, mint a háború folytatása. Itt a vége, az utolsó év.
Az orosz gazdaság nem a legegészségesebb, de nem is tragikus: éppen háborúra optimalizált. A hadiipari megrendelések rekordmagasságban vannak, a költségvetés közel 40 százaléka biztonsági és védelmi célokra megy. A növekedés ugyan lelassult, a civil szektor vérzik, a háborús gépezet azonban működik, sőt a jelenlegi helyzetet fenntartva még hosszú évekig hatékonyan működhet.
