Szerző: Bácsi Attila, Santo Martin a Makronóm Intézet elemzői

Újabb puccshullám Afrikában

A politikailag egyébként is instabil Afrikában 2020 óta viharláncként csaptak le a sikeres (és a sikertelen) katonai puccsok, amelyek leginkább Nyugat- és Közép-Afrika javarészt frankofón államait (Mali, Niger, Guinea, Szudán, Burkina Faso, Gabon) érintik (1. ábra). A leginkább instabil térségnek a Szaharától délre található, a kontinenst kelet–nyugati irányban átszelő Száhel-övezet bizonyult. Ezek az államcsínyek jelentős destabilizáló hatást gyakorolnak az egyébként is szegény, a vallási-etnikai viszonyokat figyelembe nem vevő, mesterséges határokkal körbevett országokra, tovább mélyítve a humanitárius nehézségeket és elriasztva a külföldi tőkét. A puccshullám rámutat arra is, hogy ezek az országok legtöbbször milyen erőteljes külső függésben állnak – a legerősebb befolyása pedig hagyományosan Franciaországnak van, elsősorban a kontinens középső és nyugati részén. 

Párizs túlzott befolyása a puccsok egyik hajtóereje 

Franciaország több mint egy évszázada függ Afrikától, amely megalapozza világhatalmi státuszát. Az egykori szubszaharai francia gyarmatok többsége az 1960-as években lezajló függetlenedés után is szoros függésben maradtak Párizstól, elsősorban pénzügyi téren.

A frankofón térség két monetáris unióra oszlik, a közép- és a nyugat-afrikaira, mindkét blokk a CFA frank egy változatát használja. A bankjegyeket a Francia Nemzeti Bank nyomtatja, a tagországoknak pedig központi banki eszközeiknek több mint 50 százalékát a francia államkincstárban kell tartaniuk. Ez a rendszer a gyarmatosítást monetáris gyámsággal helyettesíti. Ezzel egy időben számára kedvező módon Párizs határozta meg az afrikai nyersanyagok értékesítési árát, és elsőbbségi jogot élvez minden felfedezett természeti erőforrásra is. Ha ez nem lenne elég, Franciaország a biztonságpolitikájukba is beavatkozik: több ezer katonájuk állomásozik az érintett országokban, hogy támogassák a régió franciabarát kormányait egy esetleges puccs esetén. 

Hogy mennyire fontos a franciáknak a térség? Muammar Kadhafi líbiai vezető a 2008-as pénzügyi válság után egy aranyhoz kötött pánafrikai valuta létrehozását javasolta, amit országa jelentős aranytartaléka alapozott meg. Akkoriban Líbiának körülbelül 150 tonna aranya volt, amelyet otthon tartott, nem pedig londoni, párizsi vagy New York-i bankokban. Egy kicsivel több arannyal ez a pánafrikai valuta saját, független pénzügyi központot kaphatott volna Tripoliban – egy szuverén aranytartalékon alapulva. Egy ilyen valuta létrejöttével Líbia és más afrikai országok függetlenedhettek volna a nyugati pénzügyi rendszertől.

2011-ben Franciaország elsőként ismerte el a líbiai lázadók átmeneti kormányát, majd átfogó légi csapásokat indított az ország ellen, részben azért, hogy megakadályozza a pánafrikai valuta létrejöttét, amely veszélyeztette volna az ország észak-afrikai befolyását és az olajtermelésben való részesedését.

A franciák mögöttes szándékai 2015-ben Hillary Clinton volt amerikai külügyminiszternek a francia elnökkel folytatott feltört üzenetváltásaiból derültek ki és lettek egyértelműek. 

A franciák által kínált konstrukció mára rendkívül népszerűtlenné vált úgy a nagyobb függetlenségre törekvő, mint a Párizs-barát kormányzatokkal szemben álló politikai erők körében. A közelmúltbéli puccsok döntő többségét is franciaellenes, a Párizs és a helyi elitek közötti együttműködést ellenző narratíva vezérelte. Nem csoda, hogy a Nyugat retteg Oroszország afrikai térnyerésétől: a Nyugattal ellentétben Moszkva soha nem akarta kirabolni vagy leigázni Afrikát. Eddig. 

Franciaország elkezdett kiszorulni a kontinensről 

A közelmúlt eseményei Párizs befolyásának megrendüléséhez vezettek, így a francia vezetésnek alapjaiban kell átgondolnia Afrika-stratégiáját. Mára a francia hadsereg kivonulásra kényszerült Burkina Fasóból, Maliból, a Közép-afrikai Köztársaságból és legfrissebben Nigerből is. Bár továbbra is jelen vannak öt afrikai országban, a nyersanyagok és az Európába tartó migráció szempontjából kritikus jelentőségű Száhel-övezetben már csak Csádban és Szenegálban állomásoznak állandó jelleggel a katonáik, a gaboni támaszpont sorsa pedig kérdéses lett az ottani puccs óta. A francia hatalom meggyengülése az uniós érdekképviseletet is gyengíti, hiszen az EU-tagországok közül messze Franciaországnak van a legnagyobb befolyása a kontinensen. Párizs Washingtonra sem számíthat az afrikai befolyási övezetének életben tartásában: az egyre terheltebbé váló amerikai–francia kétoldalú kapcsolatokat tovább rontja, hogy folyamatosan nő az amerikai gazdasági befolyás a volt francia gyarmatokon, ráadásul tengerentúli katonák is nagy számban állomásoznak a térségben.

A terep így adott arra, hogy Washington megkísérelje átvenni Párizs pozícióit Afrikában, hogy megmentse a nyugati szövetségi rendszer érdekeltségeit a térségben

– és hogy megelőzze az orosz és kínai befolyás növekedését. 

A politikai tényezők mellett az afrikai puccsok jelentős gazdasági hatásokkal is járnak Franciaország és rajta keresztül az EU számára is, ugyanis megrendítik a nyersanyagellátás biztonságát. Afrika az éves francia GDP-növekedés 0,25-0,5 százalékpontjáért felel, a teljes nyersanyagimportjuk 9-10 százaléka pedig a szubszaharai térségből érkezik. Bár a kezdeti hírekkel ellentétben az új nigeri kormány egyelőre nem tervezi leállítani a francia áramellátás szempontjából kritikus fontosságú uránérc Franciaországba és az EU-ba irányuló értékesítését, a kiszolgáltatottság komoly aggodalmakat szült. Párizs most kapkodva igyekszik csökkenteni a függőségét az afrikai uránérctől: Macron elnök a közelmúltban kénytelen volt látogatást tenni Közép-Ázsiában és Mongóliában, hogy új uránbeszállítókat keressen. 

Oroszország és Kína akarja betölteni a hatalmi űrt 

A francia kivonulás által létrejövő hatalmi űr kiváló alkalmat jelent más hatalmaknak a régiós befolyásuk megerősítésére – és ezen a téren Oroszország az élen jár. Az ő érdekük elsősorban a nyersanyag-kitermelés, amelynek elérésén az oligarchák és hálózataik dolgoznak zsoldosok (korábban elsődlegesen a Wagner-csoport) és megvesztegetések felhasználásával. A kereskedelmen túl a politikai motivációk is központi szerepet játszottak: a Wagneren keresztül Moszkva is be tudott avatkozni az afrikai ügyekbe, gyakran a francia pozíciók gyengítésének szándékával. A Wagner a puccsistákat támogatta Burkina Fasóban és Maliban, a kormányellenes lázadó csoportok mellé állt Líbiában, milíciákat képzett ki Szudánban és részt vett a Közép-afrikai Köztársaságban zajló polgárháborúban a kormány oldalán – amely kormányt egyébként Párizs is támogatta 2021-ig. A Wagner-csoport vezetőségének a halála sem jelenti az informális orosz katonai jelenlét végét Afrikában: a Wagner erőforrásait és kapcsolati hálóját az orosz katonai vezetés különösebb akadályok nélkül át tudta venni. 

Moszkva mellett Afrika Peking számára is stratégiai jelentőségű, és bár a volt francia gyarmatok nem az elsődleges célpontjai, ott is megjelentek az infrastrukturális és bányászati beruházások, és sok esetben mára ezen országok első számú kereskedelmi partnerévé is vált. Kína az első külföldi katonai bázisát is Afrikában, Dzsibutiban hozta létre, nyugati katonai létesítmények közelében.

Ennek ellenére Peking kapcsolata a szubszaharai országokkal alapvetően gazdasági fókuszú, ami jól kiegészíti Moszkva főként biztonságpolitikai lábakon álló kapcsolatát.

A nyugati világrendet kihívó nagyhatalmak így összehangolva és egymást kiegészítve tudják növelni a befolyásukat Afrikában. 

Mindkét félnek előnyös, ha Párizs az EU-ba csatornázza be az afrikai érdekeit 

Franciaország nagyhatalmi ambícióit így négy irányból, az afrikai országok, az USA, Oroszország és Kína felől is kihívások érik. Az EU számára ez egy rendkívül kedvezőtlen fejlemény, ugyanis bármennyire is megkérdőjelezhető és kifogásolható eszközöket alkalmaz Franciaország a volt gyarmataival szemben, mégis Párizs jelenti az első számú összeköttetést a szubszaharai térséggel.

A régió ügyeinek márpedig jelentős stratégiai súlyúnak kellene lenniük az európai kül- és biztonságpolitika számára, mivel a térség instabilitásának következményei kontinensünkre is visszaüthetnek: az európai gazdaság számára fontos az afrikai nyersanyagimport biztosítása, emellett a fegyveres konfliktusok nyomán útnak induló migrációs hullámok is Európát veszik célba. 

Franciaországnak a jelen helyzetben úgy lehet esélye megőrizni a térségbeli befolyását, ha a háttérből, az EU-n keresztül folytatja Afrika-politikáját. Ez az uniós érdekekkel is egybevág, hiszen így az EU és a tagállamai fel tudják használni Párizs kiterjedt afrikai kapcsolatrendszerét és tapasztalatait, miközben nem terheli őket a francia gyarmatosítói múlt, vagyis kisebb eséllyel látják bennük az elnyomó nagyhatalmat. Ehhez viszont elengedhetetlen az erős, egységes és a hangzatos kijelentéseken túlmutató, valós uniós fellépés és érdekérvényesítés. 

Címlapfotó: MTI