Soha nem látott magasságokba emelkedett a kakaóbab ára, a legtöbb nyugat-afrikai gazdálkodó azonban csak a töredékét kapja meg a váratlan áremelkedésből fakadó többletnek, és valószínűleg nem tudja növelni a kínálatot az árak esése előtt. Afrikai perspektíva szerint a jelenlegi folyamat jól tanúskodik a földrész egész mezőgazdaságáról. 

Nem minden kakaótermesztő jár most jól. A termény világpiaci tarifájának közelmúltbeli megugrása miatt a termelői árak Kamerunban és Nigériában (mintegy 8000 dollár/tonna) több mint háromszor magasabbak, mint Elefántcsontparton és Ghánában (2400 dollár alatt). A magyarázat egyszerű: a ghánai és elefántcsontparti hatóságok rögzítik a kakaóárakat – ez évtizedes politika, amelynek célja a gazdálkodók megadóztatása, a kínálat és az árak stabilizálása, a bővítési szolgáltatások támogatása, valamint a gazdálkodás tervezhetőségének segítése. 

A kakaó jelentős termény Elefántcsontparton (legnagyobb exportőr) és Ghánában (3. legnagyobb szállító). A két ország együttesen a világ kakaótermelésének mintegy 60 százalékát adja (más afrikai országok további 10 százalékot termelnek). Érdekes módon Kamerun 1991-ben liberalizálta kakaópiacát, annak ellenére, hogy a termény a második legfontosabb exportcikke. Nigériának szintén ez a vezető mezőgazdasági exportterméke, de az ebből származó bevétel elhanyagolható az egyéb árukiviteléhez képest. Az ország még 1986-ban liberalizálta kakaóágazatát, és eltörölte az állami monopóliumot, amellyel próbálták növelni a termelést – sikertelenül.   

A legtöbb elemző arra számít, hogy a kakaóbab jelenlegi árcsúcsa a következő évig kitart, bár az természetesen még nem világos, hogy az árak milyen gyorsan térnek vissza a normál szintre. 

A jelenlegi kínálati sokkot több tényező is magyarázza: a szokatlan időjárási jelenségek (heves esőzések, majd száraz időszakok), az időjárással és más környezeti tényezőkkel kapcsolatos növényjárványok (a fekete babhüvely betegsége és a duzzadt hajtások vírusa), a gombaölő szerek és a műtrágya hiánya, az elöregedett fák, amelyek terméshozama csökken, valamint a kakaótermesztés egyre gyakoribb beszüntetése a földek jövedelmezőbb rövid távú felhasználása érdekében.   

Ghánában és Elefántcsontparton például probléma, hogy áttérnek a kakaóról a kézi aranybányászatra, amit nehéz visszafordítani. Az ilyen „kézműves” bányászatban használt vegyszerek használhatatlanná teszik a földet, miután az aranylelőhelyek kimerültek. 

A gazdálkodók nem igazán tudják hirtelen bővíteni a kínálatot: öt évbe is beletelik, mire a csemeték teremni kezdenek.

Ezenkívül a legtöbbüknek nincs annyi pénze, hogy jobb fafajtákba, műtrágyákba, gombaölő szerekbe, esetleg hatékonyabb gazdaságirányításba fektessenek be. A nyugat-afrikai gazdák közel 90 százaléka kistermelő, akik kevesebb mint 800 kg-ot termelnek évente. A méretgazdaság pedig korlátozza a magasabb hozamokba való befektetés megtérülését. 

Emellett a termelőket hamarosan új szabályozási teher is sújtja az Európai Unió részéről, amely a kakaó legnagyobb célpiaca. 2024. december 30-a után az EU betiltja az olyan áruk importját, mint a kakaó, a pálmaolaj, a gumi, a szója, a kávé és a fa, kivéve, ha a kereskedők bizonyítani tudják, hogy ezek előállítása nem járult hozzá az erdőirtáshoz vagy az erdők pusztulásához.  

A már meglévő cserjeültetvények extenzívek, új intenzívek telepítését viszont az uniós politika fogja korlátozni. Persze az erdőirtás problémája fennáll, de figyelmet érdemelne a gazdálkodók hozamának és nyereségének javítása is. Elefántcsontparton például a csökkenő termés arra kényszerítették a gazdákat, hogy egyre több földet vegyenek a kakaótermesztéshez. Ennek eredményeként 1960 óta az ország erdősültségének több mint 85 százalékát elveszítette, és ennek nagy része e gyümölcs nevelésének adta át a helyét. Nem világos, hogy egy egyszerű tilalom miképp fogja megfordítani ezt a tendenciát.  

„Bár munkádon más keres” 

Az afrikai gazdaságok elsősorban kakaóbabot exportálnak csekély hozzáadott értékkel, ami miatt csak korlátozottan részesednek a 120 milliárd dolláros globális csokoládéiparból. 

A földrész termelői túlnyomórészt feldolgozatlan kakaóbabot exportálnak – a porral, a pasztával, a vajjal vagy a csokoládéval szemben. Majdnem hat évtizedbe telt, amíg Elefántcsontpart és Ghána ráébredt arra a tényre, hogy ez nem optimális. Mindkét ország nemrég bejelentette, hogy a termésnek akár a felét az exportálás előtt feldolgozza. 

Ennek megvalósításáért azonban eddig keveset tettek. Egyik kormány sem mutatott komoly elkötelezettséget a kakaóágazatuk hazai kereskedelmi forgalomba hozatalát gátló strukturális akadályok leküzdése iránt. 

A kakaótermékek áramlásaa termőhelytől a vezető kereskedőházakon át a fontosabb célországokig. Forrás: Parra-Paitan et al. (2023) 

Ghána az árstabilizáción kívül a kakaótermelést a Cocobod állami marketingtanácson keresztül is szabályozza, amely leányvállalatán, a Cocoa Marketing Companyn keresztül monopóliummal rendelkezik a ghánai bab forgalmazásában. A Cocobod marketingcégén keresztül olcsó dolláralapú kölcsönökhöz jut hozzá a nemzetközi piacokon, amit a szerződésekkel fedez. Néhány kivételtől eltekintve viszont csak a multinacionális vevőkkel kötött megállapodások minősülnek biztosítéknak, ugyanis a belföldi vásárlók általában rossz hitelminősítéssel és kis mérleggel rendelkeznek. Ily módon a Cocobod közel 25 milliárd dollár–t szerzett az elmúlt 28 év során. Márpedig a ghánai banknak szüksége van ezekre az amerikai pénzekre a devizatartalék fenntartásához és a helyi valuta stabilizálásához. 

A helyi értéknövelésről szóló lózungok ellenére a ghánai kormány drákói adókat (akár 60%-osat) is kiró a helyi csokoládéfogyasztásra és más feldolgozott kakaótermékekre. Ezek pedig visszatartják a helyi, vertikálisan integrált csokoládéipar létrehozását, amely egy napon globálissá válhat. 

A kakaótermelők a 120 milliárd dolláros globális csokoládéipar legalján állnak. Forrás: ConfectioneryNews 

Persze nem kell rögtön elítélni a Cocobodhoz hasonló ágazati marketingtanácsokat, mert kétségkívül értek el helyi sikereket, ám szükség volna a fejlesztésekre, és arra, hogy nagyobb szeletet hasítsanak ki a 120 milliárdos piacból.   

Kézenfekvő kiindulópont a belföldi értéknövelés és az árukereskedelem. A babról a feldolgozott termékekre való átállás (egészen a csokoládéig) nem lehet gond – amennyiben a kormányok le tudják küzdeni a fent említett megállapodások felborításával járó kockázatokat. A kíméletlen kereskedők leépítése is nagyobb fellendülést jelentene. Ehhez persze kifinomult pénzügyi, logisztikai, vállalkozói, hálózatépítési és kockázatkezelési készségekre van szükség, amelyeket az afrikai kormányok jellemzően nem igazán becsülnek akkor, amikor pusztán nyers árukat exportálnak.  

A kereskedelmi üzletágba való belépés (lehetőleg állami-magán vegyesvállalatokon keresztül) megoldhatná az intenzív kakaótermesztést gátló pénzügyi korlátok egy részét. Emellett a nyugat-afrikai termelőket globális ármeghatározókká változtathatná, és még a csokoládégyártó cégeket is a régióba tudnák áttelepíteni. Megoldhatók az áramhoz, a vízhez, a cukorhoz és a tejhez való hozzáférés gyakran emlegetett problémái, ha a globális iparból több készpénz jutna a helyi gazdaságokba. 

Egyesek azzal érveltek, hogy a termelési kvóták meghatározásával tudnák hatékonyabban megszabni a kakaóbab árát, ez azonban csak kis mértékben javítaná a termelők alkupozícióját. Ugyanúgy a csokoládéipari terméklánc alsó fokán maradnának.  

Azok a fránya vámok 

Nehéz lesz felszámolni a kakaóbiznisz államközi együttműködés intézményi örökségét. A Nemzetközi Kakaószervezet (ICCO) vezető termelőket és importőröket egyaránt magában foglal – ez olyan, mintha az OPEC döntéseibe beleszólhatnának az olajimportőrök is.  

Így nem kell csodálkoznunk, hogy a hagyományosan nagy importőrök, mint az EU, az Egyesült Államok és Japán nem vet ki vámot a kakaóbabra, de gyorsan emelik a vámokat bármilyen feldolgozott terméknél.  

Ez már történelmileg így alakult, mindig is egyszerűbb volt az afrikai agrárexport esetében néhány monopóliumot üzemeltető korrupt, illetve nem hatékony tisztviselőre koncentrálni . A Deutsche Welle 2010-es jelentése szerint míg a feldolgozatlan kakaóbab behozatali vámja meglehetősen csekély, az EU 30 százalékot vet ki a feldolgozott termékekre, például a csokoládéra vagy a porra, és 60 százalékot bizonyos más, kakaót tartalmazó finomított termékekre. 

De nem csak a kakaóbabbal bánnak így. Más terményeknél a tarifák akár a 146 százalékot is elérhetik, például egyes konzerv trópusi gyümölcskülönlegességek esetében. De ha az arabica kávét Afrikában pörkölnék, akkor az importvámok 100 vagy 120 százalékosak lennének.  

Persze az európai kormányoknak minden joguk megvan ahhoz, hogy védjék a saját érdekeiket, ezért az afrikai döntéshozóknak kellene változtatniuk a politikájukon.  

Tény, hogy az afrikai kormányok másképp viszonyulnak az olyan „pénzes terményekhez”, mint a kakaó, a kávé, a tea, a cukornád stb., és másképp az olyan „megélhetési” terményekhez, mint a a manióka, a kukorica, a bab és hasonlók. A kettő közötti strukturális különbségtétel eltérő politikai megközelítéseket mutat. A „készpénzes” szektorok általában prioritást kapnak a politika és a finanszírozás tekintetében azzal a tudattal, hogy a kereskedelmi logika szerint kell működniük. A megélhetési, illetve informális szektorok elhanyagoltak, annak ellenére, hogy gyakran a munkaerő és a háztartások sokkal nagyobb hányadát képviselik a régióban. 

A földrész lakóinak körülbelül 70 százaléka a mezőgazdaságból él – túlnyomó többségük a „megélhetési” kategóriába tartozik.

Következésképpen a stagnáló mezőgazdasági termelékenység a régióban állandósuló szegénységhez vezet. Az afrikai kormányok a múltban költségvetésük alig 4 százalékát költötték az agráriumra, ami jóval elmarad a kiadások 10 százalék fölé emelésére vonatkozó kötelezettségvállalásuktól. 

Ezeknek a politikai kudarcoknak a következménye miatt csökken a régió mezőgazdasági termelékenysége, aminek a hátterében mind a hozamok, mind a munkaórák csökkenő tendenciája áll. A gazdaságok elveszítik a munkaerőt a jövedelmezőbb nem mezőgazdasági tevékenységek miatt, de egyidejűleg ezzel nem teszik intenzívebbé a gazdálkodási gyakorlatukat. Amennyiben a kibocsátás növekszik, az leginkább a növekvő üzemméretnek és bizonyos technológiai átvételnek köszönhető. 

Afrika mezőgazdasági háztartásai egyre idősebbek és egyre kevésbé képzettek, ahogy a fiatalabb és tanultabb emberek kilépnek a mezőgazdaságból. Érdekes az is, hogy a terméscsökkenés a városi területek közelében összpontosul. Elméletileg az urbanizációkeresletet teremt az intenzív mezőgazdaság iránt, viszont Afrikában a városi élelmiszerkereslet nagy részét importból fedezik – 1996 óta az élelmiszerbeszerzés átlagosan a teljes behozatal 13%-át tette ki. 

Az afrikai kormányoknak több pénzt és időt kellene a agráriumra költeniük. A mezőgazdaság termelékenységnövekedése azonnali hatással lenne a háztartások jövedelmére és a szegénységi rátára.  

(Forrás: Africanist perspective)