Augusztus 15-én a tálib kormány katonai parádéval ünnepelte a hatalomba való visszatérésének második évfordulóját. A csapatok többtucatnyi páncélozott járművel vonultak fel, a katonák fegyverekkel a kezükben feszítettek jól vasalt egyenruhájukban. Hol van már az a szedett-vedett, szandálos hadsereg, amely két éve megjelent Kabulban! Csak hát volt egy hátulütője az egész katonai erődemonstrációnak: minden fegyver az amerikai hadseregtől származott, amelyet a távozó világhatalom dicstelen kudarcában, 2021 nyarán sietve otthagyott. 

A tálib kormánynak nincs hathatós ellenfele

Ez azonban nem zavarta a tálib győzteseket, a menet több városon is áthaladt, a tervek szerint mindenekelőtt Kandaháron, a tálib mozgalom bölcsőjén is át kellett volna masírozniuk. Ez a nem hivatalos főváros, ahol visszavonultan él Hibatulla Ahundzáda politikai és vallási vezető, akit a tálibok két éve kijelöltek az Afganisztáni Iszlám Emírség államfőjének. Akkoriban a fegyveres ellenállóktól az Emir-al-Mumineen címet kapta. Az utolsó pillanatban a kandahári felvonulást egy katonai táborba helyezték át, valószínűleg a szervezők értesüléseket kaptak arról, hogy valaki esetleg támadást fontolgat a katonai parádé alatt.

Hát akkor Afganisztánban béke van vagy sem? Nincs olyan belső fegyveres vagy politikai ellenzék, amelynek meglenne a tálibok megdöntéséhez elegendő hazai vagy külföldi támogatása. De vannak kisebb gócok, például a Kabultól északra fekvő Pandzsír-völgyben, ahol fegyveres csoportok megpróbálják felszítani az ellenállást, de ezeket a tálib haderő sikeresen elszigeteli. 

Az iraki Iszlám Állam mintájára alakult helyi fegyveres csoportok jelentik a legnagyobb veszélyt. Időről időre halálos bombatámadásokat hajtanak végre kiemelt célpontok ellen, amelyekben tucatnyian vesztik életüket. Ám ezeknek a terrorsejteknek a létszáma nem jelentős, ráadásul nincs ahhoz elég pénzük és más erőforrásuk, hogy nagyobb támadást indítsanak a tálibok ellen.

A lakosság is hálás a békéért

A rezsim láthatóan büszke arra, hogy békét hozott a négy évtizeden át háború sújtotta országba. Ma már alig vannak véres bombatámadások, és az utak biztonságosak. Ezt a lakosság is elismeri, és ezért hálásak a rendszernek. Érződik az általános megkönnyebbülés: azelőtt háború volt, annak minden borzalmával együtt, a közlekedés a városok határain túl veszélyes volt, most pedig nyugalom van.

Afganisztán korábbi partnereinek reményei, hogy az egykori lázadók, a tálibok a korábbinál, amikor 1996 és 2001 között hatalmon voltak, valamivel kevésbé múltba tekintő kormányzási formát hoznak létre, gyorsan szertefoszlottak. A rugalmasabb rendszerre vonatkozó ígéretek, amelyeket néhány tálib vezető is hangoztatott, csupán megtévesztéssé váltak. 

A 21. század tálibjai valóban azok örökösei, akik első, 1996 és 2001 közötti hatalmuk idején Afganisztánt a sötét középkorba küldték vissza. 

A nyugatiak gyanakvását a kezdetekben ügyesen elaltatták. Előbb biztosítékot adtak arra, hogy minden korlátozás, különösen az oktatáshoz való hozzáférésben, csak átmeneti lesz. A tények ehelyett azt mutatták, hogy Afganisztánban az elkülönítés, a kirekesztés felgyorsult. Ha valamit a tálibok megtanultak, az az, hogy az idő nekik dolgozik: nem kell ajtóstól rontani a házba, majd szép türelmesen a saját képükre formálják az uralkodó állapotokat. Mára felállt az iszlám vallás szabályain nyugvó rendszer, amelyet az afgánok csekély hányada mer megkérdőjelezni.

Az ópiumtermelés hihetetlenül lecsökkent

Amit nem tudtak elérni az oroszok, és az amerikaiak minden próbálkozásuk ellenére kudarccal távoztak, Afganisztán ópiumtermelése hihetetlen mértékben lecsökkent. Két év alatt ez is a rezsim érdeme, a heroin alapanyagául szolgáló máktermelés az országban szinte megszűnt. Ehhez elég volt az, hogy a legfelső vezető, Ahundzáda aláírásával máktermesztést tiltó rendelet jelent meg. Tavaly a műholdas felvételek szerint az országban, ahonnan az Európában eladott heroin 95 százaléka származik, 80, sőt egyes tartományokban, például Helmandban 99 százalékkal csökkent a termesztés. 

Ez felemelő hír. A 39 millió afgánból a közel 4 millió kábítószerfüggő valószínűleg nem repes a fejlemények hallatán. De a parasztság többi része sem szárnyal az örömtől, ugyanis jelentős bevételkieséssel kell számolniuk. Ez pedig egyet jelent a megindulással a szegénység lejtőjén. A máktermesztés megszüntetése – amely afgánok millióinak biztosított megélhetést, a mezőgazdasági jövedelmük majd harmadát tette ki – elszegényíti a társadalom meghatározó részét. Épp ezért az amerikaiak pénzelte korábbi kormányok nem mertek ilyen könyörtelen lépést tenni az ópiumtermesztés ellen, nem akarták a fegyveres ellenállók soraiba lökni a parasztságot. A tálibok most elfogadták ezt a kihívást, ha kirobbannak az éhséglázadások, az már az ő gondjuk lesz.

Az ENSZ nemi apartheidként definiálta a nők helyzetét Afganisztánban
A nők az első áldozatai az iszlám fanatikusok által bevezetett változásoknak. Néhány hónap leforgása alatt a jogaik olyan mértékben csorbultak, hogy az ENSZ már nemi apartheidként hivatkozik rá . A lányokat kitiltották a középiskolából, majd az egyetemről is. A burka viselését az otthonaikon kívül kötelezővé tették. A nőket kitiltották a parkokból, a sportcsarnokokból és a nyilvános fürdőkből. Érdekes, itt nem játszik a burkini, az iszlám „fürdőruha”. 
A nem kormányzati szervezeteknél és az ENSZ-nél betöltött munkahelyekről azért kellett távozniuk, mert nem viselték a hidzsábot – az iszlám kendőt, a hajat eltakaró fátylat –, vagy mert megszegték a nemek közötti elkülönítés szabályait. Ezek a rendeletek a korábbi, a 90-es esztendőkben a tálib rezsimtől származó tilalmat követnek, amely megtiltotta a lányoknak, hogy a közoktatás hatodik osztályán túl iskolába járjanak. 
Most már csak a magánszektor kínál kiutat a szegénységből, különösen az özvegyek számára. De a szabadságnak ez a kis területe is veszélyben van. Július végén a több ezer nőt foglalkoztató szépségszalonok bezárását rendelte el a kormány. Ez komoly akadályt jelent a nemzetközi közösség általi elismeréséről és az ország csődjének megakadályozására irányuló, egyre sürgősebb segélyek újraindításáról szóló tárgyalásoknak.
Más kívülről szemlélni az eseményeket, és megint más az, ahogyan az afgán lányok-asszonyok megélik a jelenlegi állapotokat. Azoknak a nőknek, akik a nyugatiak ott-tartózkodása idején megtehették, hogy feszes farmerben, fedetlen fejjel jártak, bizonyára hatalmas csapást jelent a tálib szigor. Azonban azt is látni kell, hogy ők a kisebbséghez tartoznak, mert a nagy többség akkor is követte az iszlám öltözködési szokásokat, amikor még a nyugati katonák tartották fenn a rendet az országban. Bár akkor még a választás joga legalább mindenki előtt ott volt, nem beszélve a nők oktatási és munkavállalási lehetőségeiről, amelyeket a tálib hatalom most két lábbal tipor.
A nagyvárosi és a vidéki Afganisztán között óriási a szakadék: míg a nagyvárosokban a nők ellen hozott intézkedések számos nő számára elfogadhatatlanok, és arra kényszeríti őket, hogy mindenüket hátrahagyva elhagyják az országot, addig vidéken, ahol az afgán társadalom háromnegyede él, leginkább az évszázados hagyományok folytatását jelenti. A tálibok elszántak abban, hogy az iszlám törvényeknek, a saríának kell uralkodnia Afganisztánban. Ez nem hagy teret annak, amit ők idegen vagy világi dolognak tartanak, például a női munkának vagy tanulmányoknak. 

Hogyan élnek az afgánok? 

Az előző, Nyugat által támogatott afgán kormány költségvetésének közel 80 százalékát a nemzetközi közösségtől kapta. Ebből a pénzből –  amely most nagyrészt megszűnt  – kórházakat, iskolákat, gyárakat és minisztériumokat finanszíroztak. A tálibok a gyengélkedő gazdaságot részben a tőkeerős regionális országokkal folytatott befektetésekkel tartották talpon, annak ellenére, hogy a nemzetközi közösség nem hajlandó hivatalos elismerést adni az afgán rendszernek. 

A Covid–19-járvány, az orvoshiány, az éghajlatváltozás és az alultápláltság még reménytelenebbé tette az afgánok életét. A lakosságnak immár harmadik éve aszályhoz közeli körülményekkel, a családi jövedelmek folyamatos beszűkülésével és a nemzetközi banki szolgáltatások korlátozásával kell szembenéznie. 

Az ország még mindig szenved a több évtizedes háború okozta károk és a természeti katasztrófák miatt.

Az afgán gazdaság az elmúlt két évben térdre rogyott a mullahok abszurd döntései és a nemzetközi közösség szankciói miatt. Az Európai Unió szinte teljesen megszakította a kapcsolatait Afganisztánnal, és felfüggesztette a segélyei nagy részét. Az Egyesült Államok követte a példáját: az afgán központi bank bruttó tartalékainak nagy része, amely 2021. április végén 9,4 milliárd dollárt tett ki, továbbra is zárolva van. Ennek következtében a vállalkozások kétharmada bezárt, a többi pedig küzd a fennmaradásért. A következmények drámaiak: 18 millióan naponta csak egyszer esznek. Összesen 28 millió afgánnak van szüksége segélyre, ami többnyire már nem érkezik meg. Ezek a számok meredeken emelkednek.

A tálib rezsim elszigetelődött

Külföldi kormányok, jogvédő csoportok és nemzetközi szervezetek elítélték a kabuli kormány különféle korlátozásait. Az ENSZ úgy véli, hogy ezek komoly akadályai annak, hogy nemzetközileg a tálibokat Afganisztán törvényes kormányaként ismerjék el. A külföldi segélyek elapadnak, mivel a nagy adományozók nem támogatják tovább az országot. A Világbank a múlt hónapban azt közölte, hogy a helyi valuta, az afgáni felértékelődött a főbb valutákkal szemben. Az ügyfelek több pénzt vehetnek fel a 2021 augusztusa előtt elhelyezett egyéni betétekből, és a legtöbb köztisztviselőt kifizetik. 

A Világbank a bevételek beszedését „egészségesnek” minősítette, kifejtette, hogy a legtöbb alapvető szükségleti cikk továbbra is elérhető, bár a kereslet alacsony. A tálibok befektetési tárgyalásokat folytattak a régió országaival, köztük Kínával és Kazahsztánnal. 

A szankciók feloldását és több milliárd dollárnyi befagyasztott pénzeszköz felszabadítását követelik, azt állítva, hogy ha ezek megvalósulnának, akkor képesek lennének jelentősen enyhíteni az afgánok szenvedését. 

Kabulban a Kínával és Oroszországgal folytatott találkozókat is annak jeleként említik, hogy a tálibok a maguk módján kétoldalú kapcsolatokat építenek ki. A katari miniszterelnök júniusban Kandahárban találkozott Ahundzáda elnökkel, ami az első ilyen nyilvános találkozó volt egy magas rangú vezető és egy külföldi tisztviselő között. 

Kétségtelen, hogy a nemzetközi színtéren a tálibok elszigetelődtek. Vajon megvan-e bennük az elegendő elszántság ahhoz, hogy rendezzék a kapcsolatokat a világ országaival? A Nyugatnak is érdeke a tálibokkal való együttműködés a kábítószer, a menekültek és a terrorizmus elleni küzdelem terén, azonban az emberjogi kérdések egyelőre gúzsba kötik az együttműködést. Peking és Moszkva, valamint a szomszédos Pakisztán  szeretne véget vetni a Kabult sújtó szankcióknak. A három nagyhatalom – Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok – hiábavaló próbálkozása után, hogy uralja ezt a térséget, a régió egyetlen országa sem tervezi azt, hogy Afganisztánt az ellenőrzése alá vonja. Így a tálib rendszer háborítatlanul gyakorolhatja a hatalmat. Nem ártana egyezkedni vele.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/AP/Abdul Halik, A tálib kormány szóvivője