Alekszandr Dugin a neves orosz filozófus is tollat ragadott a BRICS-bővítés kapcsán. Úgy véli, Dél-Afrikában a legutóbbi BRICS-csúcson egyenesen megalakult a többpólusú világ.  Cikkünk első részében a filozófus általánosít, második részében pedig bemutatjuk, hogy Dugin miképp magyarázza egyes civilizációk végítéletről szóló tanításait.

Az eszkatológia a világvégéről vagy a történelem végéről szóló tanítást jelenti. Az eszkatológiák a vallási tanok jelentős részét képezik, de vannak világi változataik is. A történelmi folyamat lineáris irányáról és annak feltételezett végéről szóló bármilyen elképzelés eszkatológiának tekinthető.  

A többpólusú világ minden pólusának, azaz minden civilizációnak megvan a maga eszkatológiai változata, hol többé, hol kevésbé egyértelmű. 

A többpólusú világ több civilizációból vagy „nagy térből” áll, amelyek a hagyományos értékek teljesen egyedi és eredeti rendszerét tudhatják magukénak. Ez a pólus (nem az egyes államok). A pólus pontosan egy civilizáció. Minden civilizációnak saját elképzelése van a történelmi folyamat természetéről, irányáról és céljáról, és így van saját eszkatológiája. 

Egyes „nagy terekben” az eszkatológiának több változata is létezhet, és számos, viszonylag kis politikai formációnak, amely semmiképpen nevezhető a pólusnak, néha sajátos, sőt fejlett eszkatológiája van. 

A Nyugat eszkatológiái  

Eszkatológia a nyugati kereszténységben 

A nyugati kereszténység eredetileg ugyanazt az eszkatológiai tanítást vallotta, mint a keleti. A kereszténységben – mind a katolicizmusban, mind az ortodoxiában (sőt még a protestantizmusban is) – a világvégét elkerülhetetlennek tartják, mivel a világ és annak történelme véges, Isten pedig végtelen. Krisztus eljövetele után a világ a vége felé halad, és magát Krisztus visszatérését úgy tekintik, mint ami „az utolsó napokban” történik. A keresztény egyház egész története a végidőkre, az utolsó ítéletre és Krisztus második eljövetelére való felkészülés.  

A kereszténység azt tanítja, hogy a második eljövetel előtt általános hitehagyás lesz az emberiségben, a nemzetek elfordulnak Krisztustól és az Ő Egyházától, és csak a saját erejükre támaszkodnak (humanizmus). Később az emberiség teljesen elfajul, és az Antikrisztus, az ördög küldötte, a „kárhozat fia” ragadja magához a hatalmat.  

Az Antikrisztus rövid ideig fog uralkodni – három és fél évig („egy ideig, majd kétszer és fél ideig”), a szentek és a földre visszatért Illés és Énók próféta elítéli őt, majd bekövetkezik a második eljövetel, a halottak feltámadása és az utolsó ítélet. Ebben minden kereszténynek hinnie kell.  

Ugyanakkor a katolicizmus, amely fokozatosan levált az egységes ortodox törzsről, úgy vélte, hogy a keresztények erősségének a pápa vezette katolikus egyháznak, az „Isten városának” kell lennie, és a visszavonulás csak a földi politikai entitásokat, a „Föld városát” érinti. Szellemi harc folyik a Vatikán mennyei politikája és a világi uralkodók földi politikája között.  

Az ortodoxiában, ellentétben a katolicizmussal, a fő akadály az Antikrisztus útjában a Szent Birodalom, az örök Róma. 

A hagyományos keresztény eszkatológia és a történelem vektorának pontosan ez a – részben pesszimista – szemlélete az új kor kezdetéig uralkodott Európában. És továbbra is így gondolkodnak a világvégéről a modernitás szellemétől mentes, hagyományos katolikusok, akik egyre kevesebben vannak Nyugaton.  

A protestáns eszkatológiák még bizarrabbak. A münsteri anabaptistáknál vagy a cseh huszitáknál a második eljövetelt az egyetemes egyenlőség (eszkatologikus kommunizmus), az osztályhierarchiák és a magántulajdon eltörlése előzte meg. 

A közelmúltban a modernizáció és a politikai korrektség hatására számos protestáns felekezet és az anglikán egyház felülvizsgálta az eszkatológiáról alkotott nézeteit, végleg szakítva az ősi keresztény hagyománnyal. 

Szabadkőműves eszkatológia: a haladás elmélete 

A modernitás nyugat-európai civilizációjának gyökerénél az európai szabadkőművesség áll, amelynek a keretei között született meg a „társadalmi haladás” eszméje. Ez utóbbi szöges ellentéte a keresztény történelemfelfogásnak; elutasítja a hitehagyást, az Antikrisztust, az utolsó ítéletet, a halottak feltámadását és magát a lélek létezését. 

A szabadkőművesek úgy vélték, hogy az emberiség fokozatosan fejlődik: kezdetben vadság (nem földi paradicsom), majd barbárság (nem hagyományos társadalom), aztán civilizáció (a csúcspontja az európai újkor és a felvilágosodás, azaz a materialista tudományos világképen alapuló szekuláris ateista társadalmak).  

A civilizáció a kialakulása során számos szakaszon megy keresztül, a hagyományos felekezetektől a világegyetem nagy építészének humanista kultuszán át a liberális demokráciáig, ahol a tudomány, az ateizmus és a materializmus teljes mértékben győzedelmeskedni fog.  

A konzervatív szabadkőművesség (skót rítus) pedig általában megállt a világegyetem nagy építészének kultuszánál (vagyis a deizmusnál, egy meghatározatlan, felekezeten kívüli „isten” elismerésénél), a forradalmibb, a Grand Orient rítus pedig arra hivatott, hogy tovább menjen – a vallás és a társadalmi hierarchia teljes eltörléséig. A skót rítus a klasszikus liberalizmust (nagytőke), a Grand Orient és más forradalmi páholyok a liberális demokráciát (a középosztály intenzív növekedése és a tőke újraelosztása a nagypolgárságtól a közép- és kispolgárság felé) képviselik. 

A szabadkőművességben azonban mindkét változatban egyértelműen a történelem végére, azaz a modern, progresszív globális civilizáció felépítésére irányuló vektort látunk. Ez a globalizmus ideológiája két változatban – konzervatív (fokozatos) és offenzív (forradalmi-demokratikus). 

Anglia: az Ötödik Monarchia 

Cromwell angol forradalma idején a protestáns körökben a zsidó körök és a szombatizmus (nevezetesen a holland Manasseh ben-Israel rabbi) hatására fejlődött ki az Ötödik Monarchia elmélete. A négy világbirodalom (babiloni, perzsa, görög és római) hagyományos keresztény tanítását elégtelennek nyilvánították, és Róma bukása után (ami a protestánsok számára a pápa tekintélyének megtagadását és a monarchia megdöntését, a regicídiumot-királygyilkosságot jelentette) az ötödik királyságnak kellett jönnie.  

Korábban Portugáliában hasonló gondolat merült fel a tengeri Portugál Birodalommal és az „eltűnt király”, Sebastián különleges küldetésével kapcsolatban. A portugál és portugál-központú (misztikus-monarchikus) változatot a portugál zsidó konvertiták (marranók), és a Hollandiába, valamint Brazíliába száműzött zsidók adták tovább. Egyikük Manasseh ben-Israel volt, akitől ez az elmélet az angol protestánsokhoz és Cromwell belső köréhez került. 

Ennek az elméletnek a hívei Cromwellt tartották az Ötödik Monarchia leendő világi uralkodójának. Az Ötödik Monarchiát a katolicizmus, az örökletes monarchikus hatalom, a birtokok eltörlése jellemezte volna, és a polgári demokrácia, valamint a kapitalizmus diadalát képviselte. 

Ezt folytatta a „brit izraelizmus” áramlata, amely az angolokat „Izrael elveszett tizedik törzsének” nyilvánította, és Anglia, illetve az angolszász faj eljövendő világuralmának a hitét terjesztette. Az „új izraeliták” (angolszászok) világuralma túlmutat a Négy Királyságon, és szakít a hagyományos keresztény eszkatológiával, mivel az Ötödik Monarchia a hagyományos keresztény királyságok pusztulását és a „kiválasztott nép” (nem a zsidók, hanem az angolok) uralmát jelentette.  

Angliából a szélsőséges protestáns szekták átvitték ezeket az eszméket az USA-ba, amelyet az Ötödik Monarchia történelmi megtestesítőjeként hoztak létre. Innen az amerikai eszkatológia William Blake mitológiáiban (Amerika egy próféciában az USA-t a régi isten láncaitól megszabaduló óriás Orcus képviseli), aki szintén a „brit izraelizmus” elméletének híve volt. Blake ezeket az eszméket a Jeruzsálem című versében testesítette meg, amely Anglia nem hivatalos himnusza lett. 

USA: diszpenzacionalizmus 

Az Egyesült Államokban a „brit izraelizmus” és az Ötödik Monarchia eszméi egyes protestáns felekezetekben fejlődtek ki, majd a Plymouthi Testvérek (John Darby prédikátor) és a Scofield-féle bibliakiadás eszméin alapuló diszpenzacionalizmus egy sajátos áramlatának alapjává váltak, ahol a diszpenzacionalista módon történő eszkatológiai értelmezés úgy épül be a bibliai szövegbe, hogy az a hétköznapi ember számára egyetlen elbeszélésnek tűnik. 

A diszpenzacionalizmus az angolszászokat és a protestánsokat (kétszer született) választott népnek tekinti, és rájuk alkalmazza a zsidókról szóló összes próféciát. E tanítás szerint az emberiség a ciklus utolsó „diszpenzációjának” („ajándékozási korszakának”) a végén él, és hamarosan bekövetkezik Krisztus második eljövetele, és minden hívő elragadtatik a mennybe (elragadtatás). Ezt azonban megelőzi egy végső csata (Armageddon) a „Rós, Mesek és Túbal fejedelmével”, ami a 19. századtól napjainkig Oroszországot jelenti. Ezt megelőzően Oroszország megszállja Palesztinát, és ott harcolni fog a „kétszer születettek” (angolszászok) ellen, majd legyőzi őket.  

Ezután a zsidók tömeges áttérése a protestantizmusra és mennybemenetele következne be (csodák vagy űrhajók segítségével). 

Az elmúlt évtizedekben ez az áramlat összeolvadt a politikai cionizmussal, majd az amerikai neokonok ideológiájának és geopolitikájának alapjává vált. 

Franciaország: a nagy uralkodó 

Franciaországban már a késő középkorban és az újkor hajnalán kialakult egy eszkatológiai elmélet a nagy uralkodóról, amely azt állította, hogy  

egy titkos, Isten által kiválasztott francia király jelenik meg az idők végén, és megmenti az emberiséget  

a dekadenciától, a protestantizmustól és a materializmustól. Az eszkatológiának ez a változata frankocentrikus, konzervatív, és az arisztokrácia misztikusan orientált köreiben keringett. A különbség a hagyományos katolikus eszkatológiához képest az, hogy a francia király, és nem a vatikáni szék az Antikrisztus megakadályozója.   

Egyes kutatók a gaullizmust a nagy uralkodó eszkatológiájának világi és leegyszerűsített geopolitikai változatának tekintik. De Gaulle tábornok az európai népek (elsősorban a franciák, a németek és az oroszok) egyesülése mellett, valamint a NATO és az angolszász hegemónia ellen szállt síkra. Jean Parvulesco francia író (Raymond Abellio nyomán) ezt a gaulleizmus misztikus dimenziójának nevezte. 

A francia uralkodó osztály túlnyomó többségét azonban a szabadkőműves eszkatológia uralja – ennek pontosan az ellenkező értelmezésével. 

Olaszország: ghibellinek és az agár 

A középkorban a római trón és a császári hatalom közötti szembenállás – miután Nagy Károly kikiáltotta magát császárnak – időnként rendkívül kiéleződött. Ez két párt létrejöttéhez vezetett – a pápát támogató guelfek és a császárt támogató ghibellinek. Itáliában voltak a legelterjedtebbek, ezek támogatása volt az alapja annak, hogy a német királyokat a római koronázás után Rómában a Nyugatrómai Birodalom császáraiként ismerjék el.  

A költő Dante a ghibellinek támogatója volt, és az Isteni színjáték című költeményébe kódolta a ghibellinek eszkatológiai tanítását, miszerint azok átmeneti uralma és a katolikus egyház teljes leépülése után egy igazi ghibellin uralkodó érkezik Európába, aki újjáéleszti a nyugati civilizáció erkölcseit és szellemiségét. Őt szimbolikusan az agár (veltro) alakja és a misztikus szám DXV (515) jelképezi, amely a betűk/jegyek átrendezése után a DVX, azaz a vezér szót adja. Dante a világmonarchia eszméit külön értekezésben fejtette ki. Az eszkatológiai téma itt is a monarchikus hatalomhoz kapcsolódik – és nagyobb mértékben, mint a katolikus egyházéhoz. Dante számára a francia monarchia az Antikrisztus oldalán állt, akárcsak a császár ellen felemelkedett római trón.  

Németország: Hegel és a történelem vége 

Az eszkatológia eredeti változata Hegel filozófiájában található. A történelmet a zellem természetben való szétszóródásának, majd a zellem részecskéinek egy felvilágosult társadalomban való újbóli összegyűjtésének dialektikus folyamataként látja.  

Ennek a folyamatnak a csúcspontja Hegel szerint az egységes német állam megteremtése lenne a porosz monarchia alapján (az ő életében ez még nem létezett). Ebben a felvilágosult monarchiában zárulna le a szellem történetének ciklusa.  

Ezek az eszmék befolyásolták a Második Birodalmat és Bismarckot, majd később torzított formában Hitler Harmadik Birodalmát. Hegel volt az, aki a „történelem végének” tézisét filozófiai kontextusban terjesztette elő, sajátos kombinációban ötvözve a keresztény eszkatológiát (beleértve a keresztény uralkodó alakját) és a társadalmi fejlődés sajátos misztikus-monarchikus értelmezését (mint a filozófusok világbirodalmának megteremtése előtti előfázist). 

Carl Schmitt német (katolikus) filozófus a birodalom eszméjét a Katechon, a megtartó funkciójával hozta összefüggésbe, amely Bizáncban a császári hatalom jelentése volt, és amelyet (az ortodoxok szerint) a IX. században Nagy Károly frank császár bitorolt. Ez a vonal részben összhangban volt a ghibellin hagyományokkal. 

A német zsidó, Karl Marx a hegelianizmus fordított materialista változatára építette a kommunizmus (a történelem vége) elméletét, az orosz filozófus, Alekszandr Kozsev pedig a történelem végét a globalizmussal és a liberalizmus planetáris diadalával próbálta azonosítani. Fontos azonban, hogy maga Hegel – szektás értelmezőivel ellentétben – eszkatologikus, germanocentrikus monarchista volt. 

Ibéria: a Habsburgok és a bolygó evangelizációja 

Az eszkatológia a spanyol változatban az amerikai kontinens gyarmatosításához, valamint V. Habsburg Károly és dinasztikus utódai küldetéséhez kapcsolódott. Mivel a világvégéről szóló próféciákban (Patarai Pszeudo-Methodiosz) a világvége jele az evangélium elterjedése az egész emberiségre és egy világméretű keresztény birodalom létrehozása egy katolikus világkirály alatt. A földrajzi felfedezések és a Spanyolország által létrehozott hatalmas gyarmatok okot adtak arra, hogy a spanyol Habsburgokat – mindenekelőtt V. Károlyt és II. Fülöpöt – a világ uralkodójának szerepére esélyesnek tekintsék. Ez a katolikus-monarchikus változat részben összhangban volt a francia változattal, de ezzel szemben az osztrák császárokra, a francia dinasztia hagyományos ellenfeleire összpontosított. Kolumbusz Kristóf a katolikus királyok, Izabella és Ferdinánd uralkodása idején egy eszkatologikus világbirodalom híve volt, és eszkatológiai nézeteit a Próféciák könyvében tükrözte, amelyet negyedik amerikai útjának előestéjén állított össze, és közvetlenül a visszatérése után fejezett be.  

A Bourbonok spanyolországi uralkodása után ez az eszkatológiai vonal eltűnt. A visszhangjai részben megtalálhatók a latin-amerikai katolikus körökben és különösen a jezsuitáknál. 

Az Ötödik Birodalom a portugál változatban és annak brazil módosult verzióiban általában típusában közel állnak az eszkatológiának ehhez a változatához. 

Izrael: Másach területe 

Izrael Állam 1948-ban jött létre Palesztinában, a zsidó diaszpóra eszkatológiai vágyainak megvalósításaként, akik két évezreden át vártak az ígéret földjére való visszatérésre. A zsidó eszkatológia a zsidók kiválasztottságába vetett hiten és a zsidók különleges szerepén alapul a végső időkben, amikor eljön a zsidó Másach, és a zsidók uralják majd a világot. Ez a legjobban tanulmányozott. Sok tekintetben a zsidó eszkatológia határozta meg a monoteista hagyományok világvége-vízióinak fő forgatókönyveit. 

A modern Izrael a Másach eljövetelére előkészített államként jött létre, és ha ezt a funkciót kivesszük a képből, maga a létezése veszíti el értelmét – mindenekelőtt maguk a zsidók szemében. 

Geopolitikai szempontból Izrael nem tarthat igényt arra, hogy önálló civilizáció, birodalom legyen, amelynek a léptéke szükséges a globális eszkatológiai folyamatokban való teljes körű részvételhez. Ha azonban figyelembe vesszük a politikai cionisták közeledését az Egyesült Államokban a neokonokhoz és a protestáns diszpenzacionalistákhoz, a zsidók múlt századi szerepét a szabadkőműves páholyokban, a diaszpóra befolyását a Nyugat uralkodó és különösen gazdasági elitjében, akkor az egész kép megváltozik, és a komoly eszkatológiai események alapja jelentősnek bizonyul. 

A zsidó diaszpóra nagy részének vándorlási útvonalát a kabbalisztikus értelmezés úgy írja le, hogy a zsidók a száműzetésben (Alon Anava rabbi szerint) a sekinát (Isten jelenlétét) követték. A Galut (szétszóródás) kezdetén a zsidók nagy része a Közel-Keleten (Mizráhi) koncentrálódott. Aztán a Sekiná északra és a Kaukázusba (kazár kaganátus) kezdett el felemelkedni. Onnan Nyugat-Oroszországba, a Baltikumba és Kelet-Európába (askenázi) vezetett a sekina útja. Majd a mozgása az askenáziakat Nyugat-Európában mélyebbre vitte, és a szefárdokat az Ibériai-félszigetről Hollandiába, majd az amerikai gyarmatokra késztette. Végül a zsidók nagy része az Egyesült Államokban koncentrálódott, ahol még mindig többséget képviselnek a többi ország zsidó közösségeihez képest. Így a sekina továbbra is az Egyesült Államokban marad. A második legnagyobb zsidó közösség Izraelben van. Amikor az arányok Izrael javára tolódnak el, az azt jelenti, hogy a sekina kétezer éves körforgás után visszatért Palesztinába. 

Akkor várnunk kell a Harmadik Templom felépítését és a Másach eljövetelét. Ez a zsidó eszkatológia logikája, amely jól látható az Izrael körül kibontakozó politikai folyamatokban. Ezt az elképzelést vallja a vallásos cionisták többsége, akik a zsidók jelentős százalékát teszik ki mind Izraelben, mind a diaszpórában. De bármely zsidó, bárhol is legyen és bármilyen ideológiát is vall, nem hagyhatja figyelmen kívül a modern Izrael állam eszkatológiai jellegét, következésképpen kormányának messzemenő céljait. 

Ortodox eszkatológia 

Görögök: a márványcsászár 

Görögország ortodox lakosságában Bizánc bukása és az oszmánok hatalomátvétele után egy eszkatológiai elmélet alakult ki egy ortodox felszabadító király – a márvány császár – eljöveteléről. Az alakját néha úgy értelmezték, mint XII. Konstantin  Palaiologosz visszatérését, aki a legenda szerint nem halt meg, amikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, hanem egy angyal elvitte a Márványkapuhoz, és ott várja az óráját, hogy megszabadítsa az ortodoxokat (görögöket) az idegenek elnyomásától.  

Az eszkatologikus legenda egyes változataiban ezt a küldetést az „északi vörös hajú királyra” bízták, aki alatt a 18. században sok atonita szerzetes az orosz császárt értette. 

Ezek visszhangjai a klasszikus bizánci tanításnak a Katechonról, a „megtartóról”, aki arra hivatott, hogy a „kárhozat fia” útjának legfőbb akadálya legyen (Szent Pál apostol második levele a thesszalonikaiakhoz). A görög politikai-vallási gondolkodás az oszmán korszakban is megőrizte ezt az eszkatológiai komponenst, bár a törökök alóli felszabadulás után a görög államiság szabadkőműves liberális-demokratikus modellekre kezdett épülni (annak ellenére, hogy rövid ideig több európai dinasztia is uralkodott), teljesen szakítva a bizánci örökséggel. 

Oroszország: a harmadik Róma királya, a szekták és a kommunizmus megváltója 

Oroszországban az eszkatológia a XV. század végére stabil formát öltött, ami Moszkva mint a Harmadik Róma elméletében tükröződött. Ez azt állította, hogy a Katechon, a megtartó küldetése Konstantinápoly eleste után a moszkvai Oroszországra szállt, amely az egyetlen ortodox birodalom – vagyis Róma – magjává vált. A moszkvai nagyherceg megváltoztatta a státuszt, és cár lett, Vasziljevs, császár, a megtartó.  

Ezentúl Oroszország és az orosz nép küldetése az volt, hogy lassítsa a „kárhozat fiának”, az Antikrisztusnak az eljövetelét, és minden lehetséges módon ellenálljon neki.  

Ez képezte az orosz eszkatológia magját, és hivatalossá tette az orosz nép „istenhordozó” státuszát. A Péter és követői nyugati reformjainak korszakában feledésbe merült Moszkva mint a Harmadik Róma eszméje a 19. században, a szlavofilok hatására ismét feléledt, majd a határon túli orosz ortodox egyház központi témájává vált. 

A skizma után az eszkatológia széles körben elterjedt az óhitűek és a szektariánusok körében. Az óhitűek általában úgy vélték, hogy a Harmadik Róma bukása már visszafordíthatatlanul bekövetkezett, míg a szektariánusok (Hljsztij, Szkoptszij) ezzel szemben az „orosz Krisztus” közeli eljövetelében hittek. 

A szektás „optimista” eszkatológia világi változatát a bolsevikok vették át, a hegeli történelem végének marxista változata mögé rejtve. A Szovjetunió utolsó időszakában a kommunizmusba vetett eszkatológiai hit elhalványult, a rendszer és az ország pedig összeomlott. 

Az orosz eszkatológia témája a különleges katonai művelet kezdete után lett újra aktuális Oroszországban, amikor a konfrontáció (a szabadkőműves-liberális és a materialista-ateista) a nyugati civilizációval rendkívül kiéleződött. Logikusan, ahogy Oroszország önálló civilizációként megalapozza magát, az eszkatológia szerepe és a káté funkciójának központi jelentősége csak növekedni fog. 

Az iszlám világ 

Szunniták: a szunnita Mahdi 

A szunniták a világvégét nem írják le részletesen, és az iszlám közösség eljövendő vezetőjének, a Mahdinak a látomásai elhalványulnak az utolsó ítélet leírása előtt, amelyet Isten (Allah) fog végrehajtani az idők végén. Mindazonáltal ez a figura ott van, és a hadíszokban részletesen le van írva.  

Az iszlám világ katonai és politikai vezetőjének a megjelenéséről van szó, aki helyreállítja az igazságosságot, a rendet és a jámborságot, amely az idők végére hanyatlásnak indult. 

A mértékadó szúfi, Ibn Arabi pontosítja, hogy a Mahdit „vezírek” fogják segíteni az uralkodásban, akik az eszkatologikus kormányzat alapját képezik; és szerinte ennek a „metafizikai kormányzatnak” valamennyi vezírje, mint az egyesített pólus (kutbah) segítői és kivetülései, nem arab iszlám közösségekből fognak származni. 

A Mahdi legyőzi al-Dajjalt (a hazugot), és megalapítja az iszlám uralmat. Az iszlám eszkatológiának egy sajátos változatát vallják az Iszlám Állam (Oroszországban betiltott) támogatói is. Az iszlám különböző alakjai igényt tartottak a Mahdi szerepére. Legutóbb a török PMC SADAT vezetője, Adnan Tanriverdi Erdogant kiáltotta ki Mahdinak. 

Irán: a tizenkettedik imám 

A síitáknál a Mahdi-témát sokkal jobban kidolgozták, és az eszkatológia a síiták politikai-vallási tanításainak az alapját képezi. A síiták csak Ali követőit, az imámokat tekintik az iszlám közösség legitim uralkodóinak. Úgy vélik, hogy az utolsó, a tizenkettedik imám nem halt meg, hanem rejtőzködésbe vonult. Az idők végén újra megjelenik az embereknek. Ez lesz a síita világ felemelkedésének a kezdete. 

Megjelenik Krisztus, aki a Mahdival együtt harcolni fog al-Dajjal ellen, és legyőzi őt, majd egy rövid időre – közvetlenül a világvége előtt – egy igazságos, spirituális rendet hoz létre.  

Ilyen nézeteket vall a síiták többsége, és Iránban ez a hivatalos ideológia, amely nagyban meghatározza az ország teljes politikai stratégiáját. 

A síita eszkatológia sok tekintetben folytatja az iráni zoroasztrizmus iszlám előtti hagyományát, amelynek fejlett elmélete volt a ciklusok változásáról és azok csúcspontjáról a nagy helyreállításban (frashokart). Ott is fontos szerepet játszik az eljövendő Megváltókirály, Szaoszjant képe, akinek az a rendeltetése, hogy mágikus úton szülessen egy tiszta szűztől, és az utolsó csatában legyőzze a sötét kezdet (Ahriman) seregét. 

Valószínűleg ez volt az ősi iráni tanítás a fény (Ormuzd) és a sötétség (Ahriman) harcáról, amely a történelem során kezdődött mint értelmének kulcsa, a fény harcosainak végső győzelme lett a monoteista tanítások eszkatológiai részének az alapja. De mindenesetre a zoroasztrizmus hatása a síitizmusra nyilvánvaló, és ez adja az iráni eszkatológiának azt az éles és élénk politikai kifejezést.  

Délkelet-Ázsia 

India: Kalki 

A hinduizmusban a világvégének csekély a jelentősége, bár számos, a Kálacsakra-ciklushoz kapcsolódó szent szöveg a misztikus Sambhala földjének királyairól szól, ahol az aranykor feltételei uralkodnak. A történelem végső pillanatában e királyok egyike, Kalki, akiről úgy tartják, hogy Visnu tizedik avatárja, megjelenik az emberi világban, és megküzd a démon Kali ellen. Kalki győzelme véget vet a sötét korszaknak, és új kezdetet (szatya-juga) jelent. 

A Kali-jugát (a sötétség kora) az erkölcsök, a hagyományos értékek és az indiai civilizáció spirituális alapjainak hanyatlásának a korszakaként írják le. Bár az indiai hagyomány meglehetősen elhatárolódik a történelemtől és annak ciklusaitól, és hisz abban, hogy a spirituális megvalósítás bármilyen körülmények között elérhető, az eszkatológiai motívumok meglehetősen jelen vannak a kultúrában és a politikában. 

A mai Indiában a népszerű konzervatív politikust és miniszterelnököt, Narendra Modit egyes tradicionalista körök isteni avatárként ismerik el, akár magának Kalkinak, akár az ő előhírnökének. 

Buddhizmus: az eljövendő idők Buddhája 

Az eszkatológiai motívumok a buddhista hagyományban is kifejlődtek. Az idők vége úgy jelenik meg benne, mint a jövőbeli buddha, Maitréja eljövetele.  

Az ő küldetése, hogy megújítsa a szangha, a buddhista közösség szellemi életét, és az emberiséget a felébredés üdvözítő útjára terelje. 

A buddhizmusra épült Délkelet-Ázsia egyes országainak politikai rendszere – Japáné, az isteni császár alakját középpontba állító sintó őshonos kultuszával kombinálva, valamint Indokína számos államáé. Egyes esetekben az eljövendő Buddha Maitréja alakjához való folyamodás politikai mozgalmak és népfelkelések alapjává vált. Néha az eszkatologikus buddhizmus a kommunista ideológiában is támogatásra talált, és szinkretikus formákat hozott létre – Kambodzsa, Vietnam stb. 

Kína: a mennyei megbízatás 

Az eszkatológia gyakorlatilag hiányzik a konfucianizmusból, amely a kínai hagyomány domináns politikai-etikai főáramát képezi. Ugyanakkor azonban a kínai taoisták vallásában és a taoista-buddhista szinkretista áramlatokban bizonyos részletességgel kidolgozott. A ciklusokról szóló taoista elképzelések szerint a világtörténelem az uralkodó dinasztiák változásában tükröződik Kínában. Ez a változás annak a taoisták által „mennyei megbízatásnak” nevezett dolognak az elvesztése miatt következett be, amelyet Kína minden törvényes uralkodójának kötelező megszereznie és megtartania. Amikor ez a mandátum lejár, Kínában polgárháborúk és zavargások kezdődnek. A helyzetet csak egy új mennyei mandátum megszerzése és egy új dinasztia trónra lépése mentheti meg. 

A kínai Középbirodalmat a kínaiak a kozmikus hierarchia, a világegyetem képeként fogják fel.  

A birodalomban a kultúra és a természet a megkülönböztethetetlenségig összeolvad. Ezért a dinasztikus ciklusok kozmikus ciklusok, amelyekkel a korszakokat mérik. 

A kínai hagyomány nem ismeri a világ abszolút végét, de úgy véli, hogy a világrend bármilyen irányú eltérése szimmetrikus helyreállítást igényel. Ez az elmélet implicit módon hozzájárult a kínai forradalomhoz, és a mai napig őrzi jelentőségét. 

Valójában a KKP Központi Bizottság jelenlegi elnökének, Hszi Csin-pingnek az alakját úgy tekintik, mint egy törvényes császár új megjelenését, aki égi megbízatást kapott. (Megjegyzés: Ez a mondat valahogy kimaradt a kínai fordításból.) 

Afrika 

Garvey: fekete szabadkőművesség 

Az afrikai népek méltóságának helyreállítását célzó mozgalom egyik alapítója a jamaicai születésű szabadkőműves, Marcus Garvey volt, aki a szabadkőműves progresszivizmust alkalmazta a feketékre, és a fehérek elleni lázadásra szólított fel. 

Egy sor akcióval igyekezett visszahozni az amerikai feketéket az afrikai kontinensre, folytatva azt a folyamatot, amely 1820-ban kezdődött egy mesterséges állam, Libéria létrehozásával Afrika nyugati partvidékén. Libéria kormánya az Egyesült Államokat másolta, és így szintén főképp szabadkőművesekből állt. 

Garvey a feketék jogaiért folytatott küzdelmet nem csupán az egyenlőség kivívásának eszközeként értelmezte, hanem aktívan támogatta az afrikaiak mint különleges nép kiválasztottságának elméletét, amely a rabszolgaság évszázadai után arra volt hivatott, hogy megalapozza az uralmát – legalábbis az afrikai kontinens terében, de az USA-ban és más gyarmati országokban is követelje és érvényesítse a hatalomhoz való jogot. És ennek a világmozgalomnak a középpontjában a szabadkőműves-páholyoknak kell állniuk, ahová csak feketék léphetnek be. 

Ennek az áramlatnak a szélsőséges képviselői voltak a Black Power, a Fekete Párducok és később a BLM-szervezetek. 

Nagy Etiópia 

Afrikában a melanodermatikus (fekete) népesség körében az eszkatológiának saját, eredeti változata alakult ki. Ezek mindegyike (Garvey eszkatológiájához hasonlóan) az afrikai népeket különleges történelmi küldetéssel felruházottnak tekinti (feketék = Új Izrael), és saját maguk, valamint az egész afrikai kontinens újjászületését jósolja. Az afrikai eszkatológia általános sémája a gyarmatosítás és a rabszolgaság korszakát a fekete faj nagy szellemi próbatételének tekinti, amelyet a jutalom időszaka, egy új aranykor követ. 

Ennek az eszkatológiának egy változatában az afrikai identitás magja Etiópia. Népességét (sötét bőrű kusiták és szemiták) az afrikai civilizáció paradigmájának tekintik, mivel  

Etiópia az egyetlen afrikai politikai egység Afrikában, amelyet nem gyarmatosítottak sem az európai hatalmak, sem a muszlimok. 

Ebben a változatban minden afrikai népet az etiópokkal tartanak rokonnak, és az etióp uralkodót, a Negust a nagy afrikai birodalom uralkodójának prototípusának tekintik. Ez a vonal volt az alapja a rasztafarianizmusnak, amely a jamaicai feketék körében vált népszerűvé, és továbbterjedt Afrika, illetve Amerika fekete lakossága körében. 

Ez a változat a keresztény és a kereszténnyé vált népek körében is elterjedt. Az etiópok (monofiziták) keresztény eszkatológiája eredeti vonásokat nyer, amelyek Etiópia különleges küldetéséhez kapcsolódnak, amelyet a kiválasztott országnak és a kiválasztott népnek tartanak (innen ered a legenda, miszerint az etiópok őse Melkizedek, a béke királya volt). A rasztafarianizmusban ez az etióp eszkatológia további – néha egészen groteszk – vonásokat kap. 

Fekete iszlám 

Az afrikai eszkatológia egy másik változata az Egyesült Államokban létrejött Iszlám Nemzet.  

Ez a tan azt állítja, hogy Mózes és Mohamed is fekete volt, és hogy Isten ciklusról ciklusra fekete politikai-vallási vezetőkben testesül meg.  

Ennek az áramlatnak az alapítója, Wali Fard Muhammad magát is ilyen megtestesülésnek tartotta (ez egybecseng az orosz hlisztekkel). Muhammad halála után a hívők várják a visszatérését egy űrhajón. 

Ezzel párhuzamosan a feketék harcának szükségességét hirdetik az Egyesült Államokban és világszerte – és nemcsak a jogaikért, hanem a civilizációban betöltött szellemi, illetve faji vezető szerepük elismeréséért. 

Az Iszlám Nemzet mai vezetője, Louis Farrakhan vezetésével ez az áramlat nagy befolyásra tett szert az Egyesült Államokban, és jelentős hatással volt az afrikai fekete muszlimok ideológiai formálódására. 

Fekete Egyiptom 

Az afrikai politikai eszkatológia egy másik változata a KMT-áramlat (Egyiptom ókori egyiptomi nevéből), amely az afrikai filozófus, Cheikh Anta Diop eszméit fejleszti tovább. Ő és követői azt az elméletet dolgozták ki, hogy az ókori Egyiptom a fekete népek állama volt, ami a KMT névből is kitűnik, ami egyiptomi nyelven Fekete Földet vagy Feketék Földjét jelent. Anta Diop úgy vélte, hogy minden afrikai vallási rendszer az egyiptomi vallás visszhangja, amelyet teljes egészében vissza kell állítani. 

Követője, Kemi Seba kidolgozta az afrikai monoteizmus tézisét, amely egy olyan vallási-politikai rendszer alapja, amelyben a hatalmat egy Isten akaratát kifejező metafizikai kormányzatnak kell átvennie (mint Ibn Arabi változatában a Mahdi vezírjei). Az életnek a zárt fekete közösségek – kilombo – elvén kell alapulnia. 

Ugyanakkor az afrikaiaknak vissza kellene térniük népeik hagyományaihoz, teljes mértékben uralniuk kellene az afrikai kontinenst,  

vissza kellene állítaniuk a lehető legsötétebb bőrszínt (melanoorientált házasságok révén) és spirituális forradalmat kellene végrehajtaniuk a világban. 

Az egyetlen, szent pánafrikai nyelvnek, a visszaállított ősi egyiptomi nyelvnek (medu neter) kellene lennie, a gyakorlati szükségletekre pedig a szuahélit kellene használni. A KMT elmélet hívei szerint a fekete emberek a szakralitás, a hagyomány hordozói és az aranykor emberei. A fehér civilizáció ezzel szemben a perverziót, a patológiát és az anticivilizációt képviseli, ahol az anyag, a pénz és a tőke a szellem felett áll. 

Az afrikaiak és a feketék fő ellenségei világszerte a fehérek, akiket a modernizáció, a gyarmatosítás, az anyagelvűség és a szellemi degeneráció hordozóinak tartanak.  

A fehérek feletti győzelem a garancia arra, hogy a feketék beteljesítik a világmissziójukat és megkoronázzák a dekolonizációs folyamatot. 

Latin Amerika 

Etnoeszkatológia: indigenizmus 

A latin-amerikai országokban számos őslakos indián nép a gyarmatosítás logikus végét az etnikai társadalmak helyreállításában (indigenizmus) látja. Ezek a tendenciák országonként eltérő mértékben fejlődtek ki. 

Sokan az utolsó inka uralkodó leszármazottjának, II. Túpac Amarunak a lázadását (aki 1780-ban indián felkelést vezetett a perui spanyol jelenlét ellen) tekintik a gyarmatosítókkal szembeni indián ellenállás szimbolikus kezdetének. 

Bolíviában 2006-ban Evo Moralest, az ajmara indián nép első képviselőjét választották elnökké. Egyre több hang hallatszik – főként Peruban és Bolíviában –, hogy a Pachamama földistennő ősi indián kultuszát hivatalos vallássá kell nyilvánítani. 

A latin-amerikai indiánok etnikai eszkatológiáját általában baloldali szocialista vagy anarchista áramlatokkal kombinálják, hogy szinkretista tanításokat hozzanak létre. 

A brazil sebastianizmus 

Brazíliában az eszkatológiának egy sajátos változata alakult ki, amely az Ötödik Birodalomról szóló portugál elképzelésekhez kötődik. Miután a Portugál Birodalom fővárosát egy portugál köztársasági államcsíny miatt Brazíliába helyezték át, az a tanítás alakult ki, hogy a főváros áthelyezése nem volt véletlen, és hogy Brazíliának különleges politikai-vallási küldetése van. Ha az európai Portugália elvesztette Sebastián király doktrínáját, és az európai polgári demokrácia útját követte, akkor Brazíliának most át kell vennie ezt a küldetést, és azzá a területté kell válnia, ahol a történelmi ciklus kritikus körülményei között az eltűnt, de nem halott Sebastián királyt megtalálják. 

Egy ilyen doktrína zászlaja alatt zajlottak Brazíliában a konzervatív katolikus-eszkatológiai és birodalmi lázadások a szabadkőműves liberális kormány – Canudos, Contestado stb. ellen. 

Visszatérés az első részhez.