A kitermelési és a feldolgozási hely tehát pontosan kijelöli azokat a régiókat, amelyeknek a legnagyobb befolyásuk lesz. Az EU számára viszont kellemetlen, de megkerülhetetlen tény, hogy ezek döntő többsége Európán kívül található.

Hol állunk most az egyes nyersanyagok terén? A lítium globális kitermelése közel 300 százalékkal nőtt 2010 és 2020 között. A jelenlegi prognózisok alapján a lítium 1200, a grafit 500, a kobalt iránti igény pedig 300 százalékkal növekszik 2050-re.

De lássuk, hogyan áll össze a teljes kép: a lítiumkitermelésben épp az olyan országok kezdenek egyre nagyobb szerephez jutni, amelyek nem hajlandók beilleszteni magukat a Nyugati elképzelésekbe. Ilyen például Chile és Argentína, amelyek közül az előbbinek a legnagyobb, az utóbbinak a harmadik legnagyobb a lítiumtartaléka a világon. És bár alapvetően Dél-Amerika és a legnagyobb lítiumkitermelő Ausztrália is Washington érdekszférájába tartozik, a lítiumfeldolgozást Kína tartja a kezében. A kobaltot döntő mennyiségben a Kongói Demokratikus Köztársaságban bányásszák, a feldolgozásért azonban szintén Kína felel.

Bár az erőforrások és bányák megléte kulcsfontosságú, nem elegendő a kritikus ásványi anyagok teljes értékláncának ellenőrzéséhez. A különböző ásványfeldolgozási technológiák elsajátítása szintén elengedhetetlen. Ez egy olyan terület, ahol Európa és az Egyesült Államok messze lemaradásban van, ami nagymértékben függővé teszi őket Kínától. A ’80-as évektől kezdve Kínának sikerült fokozatosan kiépítenie egy olyan ökoszisztémát, amely a kritikus nyersanyagok köré épül: a nyugati országoknál kevésbé szigorú környezetvédelmi előírásokkal és alacsonyabb termelési költségekkel először számos külföldi vállalatot fogadott be, majd a hazai ki-termelés növelése érdekében elsajátította a technológiákat, fokozatosan kiszorítva a nemzetközi versenytársakat.