Az eredeti cikk megjelent a Mandiner Makronóm rovatában 2022. május 10-én. Az írás az akkori események és információk birtokában keletkezett.

Czeczeli Vivien írása a Makronómon.

Bár ritkán kerül említésre,

létezik egy párhuzam az első világháború előtti globalizációs hullám tetőpontja és a jelenkor eseményei között.

A 20. század egyes eseményei sok esetben mutatnak hasonló mintázatot azzal, mint ami napjainkban tapasztalható a Covid-19 és az orosz-ukrán háború okozta két exogén sokkhatás következtében. Érdemes tehát visszatekinteni az időben, és néhány tanulságot levonni a múltbeli eseményekből.

Mi az a globalizáció?
A globalizáció egy összetett és többdimenziós folyamat, amely a világ országai közötti kapcsolatok és kölcsönhatások intenzitásának növekedését jelenti. Ez magában foglalja a kereskedelem, a tőke, az információ és az emberek határokon átnyúló mozgásának növekedését. A globalizáció elősegíti a gazdasági, kulturális, technológiai és politikai integrációt, aminek eredményeképpen a világ egyre inkább egymástól függővé és összekapcsolttá válik.

A globalizáció negatív hatásai ellenére a deglobalizáció kockázatosabb

Bár a globalizáció előnyeit elemző tudományos munkák száma könyvtárakat tölthetne meg, a jelenlegi világgazdasági és világpolitikai trendek inkább a globalizáció hiányosságaira világítanak rá. A probléma az, hogy a múlt század történelme már bemutatta, milyen komoly következményekkel járhat a globalizáció negatív hatásainak elhanyagolása. Az első világháború és a körülbelül egy évtizeddel később kirobbanó 1929-33-as nagy gazdasági világválság mind a globalizáció közvetett következményei voltak. Utóbbi különösen rámutatott arra, hogy habár a globalizáció összességében előnyös lehet a társadalom számára, gyakran nem veszi figyelembe a jövedelem elosztásának belső kérdéseit.

Az így kialakuló társadalmi elégedetlenségek, a háború utáni magas munkanélküliségi és inflációs rátákkal karöltve pedig nagymértékben hozzájárultak a válság kirobbanásához.

A globalizáció mellékhatásai tehát súlyos katasztrófák bekövetkeztét eredményezték, ám azt is fontos kiemelni, hogy az első világégés következtében megtorpanó globalizációs folyamatok évtizedekre vetették vissza a gazdasági növekedési kilátásokat. Mindemellett pedig szintén gyakran hangoztatott érv, hogy a II. világháború kirobbanásában is fontos szerepet játszottak a dezintegrációs és deglobalizációs folyamatok, a nyilvánvaló nagyhatalmi átrendeződési törekvések mellett.

A második világháború után a különböző országok sajátos nemzeti körülményeik alapján próbálták megvonni a konfliktus tanulságait. A következtetés általában egy integrált világgazdaság felé vezetett, ahol az államok kölcsönös függősége egy szorosabb együttműködési rendszerben egy békésebb globális gazdasági légkört hozott létre.

A II. világháború utáni évtizedekben a globalizáció újabb hulláma indult el, melynek töréspontját a 2008-as krízis indukálta. A következő években pedig tovább fűtötte a Trump adminisztráció Kína-ellenes politikája, a növekvő protekcionizmus, maga a Brexit jelensége, mely folyamatoknak a Covid-19 válság egy újabb erőteljes löketet adott. Ezzel pedig már egyre inkább deglobalizációs folyamatokról beszélhetünk. A vírus, illetve az orosz-ukrán háborús feszültségek rámutattak arra, hogy az egyre szorosabb gazdasági összefonódások, a hosszú ellátási láncok, a különféle gyártási alapanyagoktól való nemzetközi függőségek okán mennyire sérülékenyek tudnak lenni az egyes nemzetgazdaságok. 

A globalizáció tehát ebben az értelmezésben hátrányként jelenik meg, mely nagyobb sebezhetőséggel, köztük az élelmiszer- és energiaellátás biztonságának megszűnésével kapcsolható össze. Mindezt felerősítik az utóbbi évtizedekben jelentkező mellékhatások, mint az egyre növekvő jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek, a fejlett országok középosztályának fokozatos lecsúszása. Eközben egyre jelentősebbé válik az egyes országok közötti bizalomvesztés, különösen azon országok kapcsán, ahol a vezetőség döntéshozatala kevésbé kiszámítható mintát követ (ld. Kína), vagy ahol korábban is lappangtak a geopolitikai feszültségek veszélyei. 

Egy olyan korban élünk, ahol az exogén sokkhatások aránya ugrásszerűen megemelkedett. 

Ez pedig nagyobb óvatosságot, s egyúttal az egyébként alacsony bekövetkezési valószínűséggel rendelkező események gyakoribb előfordulására való felkészültséget követeli meg. Senki sem számított az orosz-ukrán háború tényleges bekövetkeztére, mégis megtörtént. Az I. világháború is ugyanilyen sokkhatásként érte a nemzetközileg kiépített gazdasági hálózatok szereplőit.

A 19. században kibontakozó globalizáció első hulláma is azt az elképzelést táplálta a közvéleményben, hogy a gazdaságok közti szoros kapcsolatok kiküszöbölik a háború eshetőségét.

Senkinek sem érdeke a kialakult, jól működő kereskedelmi és pénzügyi hálózatok, valamint a nemzetközi munkamegosztásból fakadó előnyök lerombolása. Az országok növekvő nyitottsága ugyanakkor nagyobb sérülékenységet és kitettséget is jelentett, köztük az élelmiszerellátás vagy a gyártási folyamatokhoz szükséges nyersanyagok területén, ahogy az ma is megfigyelhető. A háború haszonáldozati költsége tehát folyamatosan emelkedett, hasonlóan ahhoz, ahogy ma is óriási károkat okozott és okoz az országok koronavírus miatti bezárkózása, az orosz energiafüggőség vagy az ellátási láncok Ukrajnával való kapcsolódása. 

Abban az időszakban a nemzetközi ambíciókat nagyban hajtotta a vágy, hogy a monopóliumok, kartellek és a gazdagabb társadalmi rétegek gazdagodása túllépje a belső gazdasági korlátokat, amelyek a gazdaság gyengeségei miatt jelentkeztek. Az egyenlőtlenségek szintje drasztikusan nőtt, így bár a tehetősebb rétegek jelentős megtakarításokkal rendelkeztek, amelyeket további befektetésekre használhattak volna, a megfelelő fizetőképes kereslet hiánya miatt ez a bővülés határokba ütközött.

A nemzetközi terjeszkedés pedig egyúttal a nemzetközi konfliktusok számát is növelte a megszerezhető területek arányának csökkenésével. Hatalmi átrendeződések formálódtak, melyben a korábbi nagyhatalmi egyensúly felbomlott. 

A különbség az akkori helyzet és a mostani között, hogy – talán a józan ész elveit követve, kijelenthetjük –, ma Putyinon kívül senki nem gondolná, hogy háború lehet megoldás a fennálló gyengeségek kezelésére, és hogy területszerzéssel lehetne megoldani bármilyen problémát. 

Arra azonban mindenképp rávilágítanak az események, hogy az irraciononális lépések egyáltalán nem lehetetlenek, vagyis a bizonytalanságok és előre nem látható kockázatok veszélye jelentősen megemelkedett.

Másik különbség, hogy akkoriban maga a globalizáció jelenségéből fakadó gyengeségek és mellékhatások voltak azok, amelyek a konfliktusok gyújtópontjaként szolgáltak. Ugyanez igaz az 1929-33-as gazdasági válságra is. Ma, az utóbbi években inkább a külső, exogén sokkhatások azok, amik a globalizáció jelentősebb megtorpanását eredményezték. Jelenleg két fontos exogén sokkhatás következményeivel állunk szemben. Ez amiatt is veszélyes, mert nem tudhatjuk, hogy idővel a tovagyűrűző hatások révén milyen mértékben sérülhetnek az eddig többnyire megfelelő ellenállóképességgel bíró pénzügyi és gazdasági struktúrák, ez pedig egy kedvezőtlen forgatókönyv bekövetkezte esetén további gazdasági, társadalmi, politikai feszültségeket eredményezhet, előre nem látható következményekkel. 

Közös pont továbbá a múltbeli és mai események között az egyenlőtlenségek mértékének drámai megemelkedése, illetve a fegyverkezési kiadások ugrásszerű bővülése.

Talán az egyik legfontosabb tanulság, hogy a globalizáció képes megteremteni a béke feltételeit, de ehhez szükség van arra, hogy megfelelő figyelmet fordítsunk a mellékhatások kezelésére. 

Ennek hiányában a rendszer törékennyé válhat, kiszámíthatatlan következményeket hordozva magában.

A deglobalizációs trendek nem feltétlenül vezetnek elkerülhetetlenül konfliktusok kialakulásához. Mindazonáltal számításba kell venni bizonyos lehetséges hatásokat, mint például a fejlődő és feltörekvő gazdaságok felzárkózási esélyeinek csökkenését. A fejlett államokban a gyártási költségek rövid távú növekedése további inflációs nyomást generálhat. Ezenkívül hosszabb távon regionális kooperációk és erőközpontok jöhetnek létre, amelyek helyettesíthetik a korábbi globalizációs törekvéseket.

Hatalmi struktúrák átalakulása

A második világháborút a nagyhatalmak közötti pozíciók újraelosztásának szándéka hívta életre, tehát a konfliktus egy hatalmi kérdés volt. Hasonlóképpen, Ukrajna elleni orosz inváziónak is egyik fő indítéka az erőviszonyok újrameghatározása, azaz hatalomgyarapítás és birodalomépítés állt.

A nemzetközi pénzügyi rendszer feletti ellenőrzés, amint az a nyugati országok Oroszországgal szembeni szankcióiból is kitűnik, fontos eszközként funkcionál, és jelentősen befolyásolja a hatalmi viszonyokat. Ez a helyzet annak ellenére is így van, hogy az Egyesült Államok által bevezetett szankciók potenciálisan csökkenthetik a dollár, valamint a dolláralapú rendszer iránti bizalmat egyes országokban.

A dollár hosszú távú dominanciája ennélfogva egyre többször megkérdőjelezhető, habár egyelőre kétséges, hogy a legesélyesebb kihívói, köztük a kínai jüan át tudná-e venni az uralmat. 

Ennél a pontnál pedig egy újabb, részleges analógiát vélhetünk felfedezni a II. világháborút követő nemzetközi pénzügyi rendszerben történő drasztikus átalakulások nyomán. Ennek alapját ismételten az utóbbi évek két exogén sokkhatása adja.

Az első világháború után a brit font sterling globális gazdasági befolyása fokozatosan csökkenő tendenciát mutatott, amit a második világháborút követően az amerikai dollár váltott fel domináns valutaként. Az első világháború alatt Amerika viszonylag kevésbé szenvedett meg, az amerikai gyártóüzemek és a mezőgazdasági területek nagy része érintetlen maradt. Az amerikai gazdaság kiemelkedő teljesítményt nyújtott, és a 1920-as években gazdasági fellendülés vette kezdetét.

Ezzel egyidőben Európában a legtöbb ország nem tudott azonnal talpra állni. Az USA gazdasági méretét tekintve már a 19. század végén megelőzte Nagy Britanniát, és már az I. világháború előtt ő lett a vezető kereskedelmi hatalom. A háború után a világ legnagyobb hitelezőjévé vált, felváltva ezzel Nagy Britannia korábbi pozícióját, aki a világ legnagyobb hitelezőjéből a legnagyobb adósává vált. Ennek ellenére a font maradt a domináns nemzetközi valuta a háború közötti években is, illetve rövid ideig a II. világháború után is.

2020-ban a világháborúk óta nem látott mértékű gazdasági visszaesés történt. 

A Covid-19 válság első évében Kína volt azon kevés országok egyike, aki a sokkhatás ellenére pozitív növekedést tudott produkálni. Míg az ország 2,3 százalékos növekedést produkált, addig az USA 3,5 százalékos visszaesést. A 2021-es adatok (Kína: 8,1 százalék; USA: 5,7 százalék) szintén azt igazolják, hogy Kína hamarabb talpra tudott állni; hasonlóan, ahogy az I. világháborúban az USA jóval kevésbé sérült, mint az európai országok. 

A visszafogottabb gazdasági megrázkódtatások mellett Kína hatalmi pozícióját erősíthetik az orosz-ukrán konfliktus által bekövetkező esetleges globális kereskedelmi és pénzügyi áramlások átformálódásai.

Az adatokat szemlélve látható, hogy az USA már rég nem a világ legnagyobb hitelezője; míg a nettó nemzetközi befektetési pozíciók alapján Kína nettó hitelezőként van jelen a világpiacon.

Jelenleg Kína gazdasági nagyságát tekintve még nem haladta meg az Egyesült Államokat, de néhány előrejelzés szerint ez már 2026-ban megtörténhet. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az egy főre jutó gazdasági mutatók tekintetében Kína még jelentős hátrányban van. Az adósságalapú gazdasági növekedés, az ingatlanszektor problémái és egyéb szerkezeti kihívások még számos bizonytalanságot vetnek fel.

Címlapfotó: Shutterstock.com