A kétpólusú világrend nagyhatalmai ádáz küzdelmet folytattak 1957 és 1969 között azért, hogy győztesnek hirdethessék magukat a világűrbe kiterjesztett politikai és ideológiai harcban. Az űrverseny a hidegháborús fegyverkezési verseny részeként alakult ki, és komoly hatása volt a szemben álló kormányok illetve társadalmak pszichéjére is. Cikkünk első részében a „space race” korai szakaszát vizsgáljuk meg. Hol is kezdhetnénk, ha nem a náci Németország fegyverzeti fejlesztéseinél?
A német légierő nem tudta megtámadni Amerikát
Tudományos kincsesbányára bukkantak a szövetséges katonák a II. világháború utolsó hónapjaiban, illetve a háború után, a náci kutatóintézetekben, laboratóriumokban és kísérleti telepeken. Az itt talált tudományos anyagok a Harmadik Birodalom kutatóinak ijesztő kreativitását mutatták.
A náci kutatások abból az alapproblémából indultak ki, hogy a Luftwaffe nem tudta elérni New Yorkot. A német légierőt ugyanis szűklátókörű gondolkodással taktikai szerepre tervezték: az első számú feladata a szárazföldi erők támogatása volt, és a gyártást is ez alapján szervezték meg. A német mérnökök amerikai tanulmányútjai után épített üzemekben, ahol a tengerentúli autóiparban látott, futószalagon történő gyártás módszerét alkalmazták, csak kétmotoros bombázók készültek. Ez a program épp olyan drága volt, mint minden hadiipari beruházás, majd gyártás, így az átállítása négymotoros gépekre is nagyon sokba került volna.
Már ha lett volna négymotoros német bombázó. De nem volt. A német tervezők persze igyekeztek növelni a bombázók teljesítményét, de a Légügyi Minisztérium (Reichsluftfahrtministerium, RLM) elhibázott követelményrendszere miatt csak kétmotoros megoldást választhattak. Mivel a német ipar akkor nem gyártott megfelelő teljesítményű repülőgépmotort, a Heinkelnél kétszer két motorral próbálták megoldani a problémát, azaz összekapcsoltak két motort, és egy főtengelyen egybeépítve beszerelték őket egy-egy motorgondolába. Így látszólag csak két motorja volt a gépnek, ahogy az alábbi fotón is láthatják.
Olvasóinkat nem terheljük több műszaki részlettel. Ami tény: a Heinkel He-177 jelű bombázó rossz gép lett, a motorok gyakran túlmelegedtek és kigyulladtak, ezért a személyzetek a „birodalmi öngyújtó” (Reichsfeuerzeug) gúnynéven illették. Ráadásul sokszor darabokra tört a levegőben, vagy a leszálláskor szakadt le róla a futómú. Csak 1942-ben sikerült hadrendbe állítani, de néhány emlékezetes akciót leszámítva katasztrofálisan szerepelt. A típus szinte többször szenvedett katasztrófát, mint amennyit lelőtt közülük az ellenséges légvédelem.
A szövetségesek ilyen fejlesztési programjai jóval a világháború kitörése előtt elkezdődtek, és a bombázók kezdettől fogva négymotoros tervek alapján készültek. Az amerikai B-17 Flying Fortress már 1938-ban szolgálatba állt, a szintén amerikai B-24 Liberator és a brit Lancaster 1941-ben.
A Harmadik Birodalomban tehát olyan repülőeszközre volt szüksége, amely végre megszűnteti a stratégiai bombázás képességének hiányát.
A science fiction-pályázat meghirdetése
Mindehhez innovatív gondolkodásra volt szükség, amelynek egyik ismert képviselője Siegried Knemeyer, a Ludfwaffe, később pedig az RLM tudományos fejlesztéseinek vezetője volt.
Knemeyer olyan mérnököket keresett, akik újszerűbben gondolkodtak, mint Messerschmitt vagy Heinkel. Így hívta meg egy pályázatra Wernher von Braunt vagy Eugen Sänger osztrák mérnököt. Ők olyan terveket készítettek, amelyek előremutató műszaki ötletek tucatjait tartalmazták.
A náci géniusz és New York megtámadásának terve a világűrből
Wernher von Braun a rakétatudomány és az űrrepülés vezető tudósa volt a XX. században. Már tinédzserként is érdekelte a csillagászat és a rakéták. Amikor az iksolában elolvasta Hermann Oberth 1923-ban megjelent könyve, a Die Rakete zu den Planetenräumen c. művet, eldöntötte, hogy javít matematikából és fizikából. hogy értse a szerző magyarázatait. 1932-ben csatlakozott a német hadsereg rakétafejlesztési programjához. Közben gépészmérnöki diplomát szerzett a Berlini Műszaki Főiksolán, de úgy érezte, ez kevés lesz az űrrepüléhsze, ezért beiratkozott a Frigyes Vilmos Egyetemre, ahol 1934-ben doktorált kémiából, fizikából és csillagászatból.
Belépett a náci pártba és az SS-be is, bár később azt állította, mindez kényszerből történt. 1945-ben az SS utasítása ellenére nem semmisítette meg a műszaki rajzait a V2-ről, hanem átadta egy kollégájának, hogy rejtse el azokat.
A három pályázó közül egyedül ő volt az, aki már bizonyított. Von Braun tervezte és építette meg a V1-et (Vergeltungswaffe–1), amellyel a nácik Dél-Angliát és Londont támadták. Ez tulajdonképpen egy sugárhajtású, pilóta nélküli repülőgép volt, mai kifejezéssel egy drón, a modern robotrepülőgépek elődje.
Von Braun másik fegyvere a V2 nevet kapta, ez volt a világ első ballisztikus rakétája. Főleg Anglia és Belgium ellen vetették be a II. világháború végén. Ezt a két fegyvert a peenemündei kísérleti telepen építették és próbálták ki, ahol a Mittelbau-Dora koncentrációs tábor foglyai dolgoztak. Közülük 20 ezren meghaltak, többen, mint ahány civil halálát okozták a nácik rakétái. Von Braun a háború után azt állította, hogy fogalma sem volt a rabokkal szembeni brutalitásról, és a koncentrációs táborok borzalmairól. Később kiderült, hogy maga is részt vett a rakétaprogramban kényszermunkásként alkalmazott rabok kiválogatásában.
A nácik kedvenc feltalálója a V2 rakéta egy fejlesztett változatát javasolta New York megtámadására. Az új, A9/A10 nevű transzatlani ballisztikus rakétát ember vezette volna, mivel akkor még nem létezett kellően fejlett robotpilóta egy rakéta irányítására.
A tervek szerint az A9/A10 elérte volna az 12,400 km/h sebességet és a világűrből közelítette volna meg az Egyesült Államok keleti partvidékét.
Ekkor a Föld gravitációs hatása nyomán ereszkedett volna. A bevetési elképzelések szerint a pilótának az óceán fölött német tengeralattjárók a felszínről rádiózták volna a koordinátákat a cél felé. New York közelében a rakétapilóta automatikus optikai irányításra kapcsolt, majd katapultált volna. Ekkora sebességnél még ma is lehetetlen a túlélés, az akció egyértelműen a pilóta halálával járt volna.
Von Braunt a második világháború után az Egyesült Államokba menekítették, a Paperclip-hadműveletben, nehogy a szovjetek elragadják a rakétatechnológia vezető tudósát.
Von Braun magával vitte az elrejtett műszaki dokumentációt is. Végül az amerikai űrprogram egyik legfontosabb szereplője lett.
Erről majd cikkünk második részében olvashatnak.
A náci hiperszonikus űrrepülőgép terve
Egy másik különleges tervet Eugen Sänger osztrák mérnök mutatta be ezen a pályázaton. Sänger a rakétatechnológiát kombinálta egy siklórepülőgéppel, és
ezzel megalkotta az amerikai Space Shuttle és a szovjet Buran űrrepülőgép elméleti elődjét.
A terv a következő volt: a Silbervogelt, vagyis Ezüstmadár nevű bombázót egy 3 kilométer hosszú, emelkedő sínről indítják, több V2 rakéta hajtóművének segítségével. 1900 km/h sebességnél felszáll a szánról a bombázó, és a saját főhajtóművével repül tovább. A gép 145 kilométer magasságon, szuborbitális pályán, 22,000 km/h sebességgel halad, majd lassan lesüllyed a sztratoszféráig, amelyen „megpattan” és így visszatér az űrbe. Ez a ciklus folytatódik New Yorking, ahol a Silbervogel ledobja a 4 tonna bombáját – a nácik „piszkos bombát”, radioaktív anyagot tartalmazó bombát is terveztek –, majd továbbrepül Japánba, ahol 24 ezer kilométer megtétele után landol.
Halálsugár az űrből
Von Braun szellemi mentora,
Herman Oberth már 1929-ben (!), a Wege zur Raumschiffahrt c. könyvében írt egy olyan űrállomásról, amelyen forgással hoznak létre mesterséges gravitációt.
Ezt az űrbázist tulajdonképpen kozmoszbeli raktárként lehet használni a Naprendszer távolabbi pontjaira induló űrrakéták számára, itt kaphatnak üzemanyagot és itt pihenhet a személyzet, ha szükséges.
Az 1930-as évek fegyverkezési versenye, a fokozódó európai feszültség, majd a világháború kitörése ráirányította a náci kormányzat figyelmét arra, hogy űrbéli támadásokra is fel lehetne használni egy ilyen állomást. A náci vezetők megbízták Oberthet és a hillerslebeni kutatóintézetet azzal, hogy dolgozzák ki a katonai űrbázis terveit.
Oberth elképzelése arról szólt, hogy nátriumból építeni kell a világűrben egy 1 kilométer átmérőjű, 9 négyzetkilométer felületű, homorú tükröt, amely Akrhimedész nagyítójaként működik. Az űrállomásra reflektorokat szerelnek, amelyek összegyűjtik a Nap hőenergiáját, és ez a hő gőzturbinákat hajt meg. A turbinák áramot termelnek majd, az űrbázis levegőjét pedig mesterséges fényben nevelt, hatalmas tökültetvények tisztítják meg a széndioxidtól. Az űrhajósok egy légzsilipen keresztül jutottak volna be az űrállomásra. Mivel ezen a bázison nem lett volna mesterséges gravitáció, az űrhajósok mágnestalpú cipőt kaptak volna, hogy ne lebegjenek ide-oda a súlytalanság hatására. A tükröt kisebb fékező- és kormányrakétákkal lehetett volna a megfelelő irányba forgatni, a célpont megsemmisítéséhez.
Oberth szerint egy ilyen sugárfegyverrel fel lehetne forralni a sekélyebb tengerszakaszok, víztározók, folyók vizét. Ez hatalmas gazdasági károkat és vízhiányt idézhet elő. A Sonnengewehr emellett felgyújthatta volna a gabonát is a földeken, hogy az ellenség éhezzen. Mivel a számítások szerint a szilárd testeket 200 fokra hevíthette volna a Halálsugár, fel lehetett volna gyújtani vele akár utcákat és városrészeket is, az ott lakó emberekkel együtt.
Oberth azt ígérte, hogy 15 év alatt megépíti az űrtükröt és az űrállomást, de a megfelelő hordozóeszközök hiányában a kalkulációt 50 évre módosították.
Oberthet később beosztották egy gyorsabb sikerrel kecsegtető kutatásba, a V2 rakéta fejlesztési programjában kapott szerepet. Itt Wernher von Braun vezetése alatt dolgozott. Később sem adta fel az űrtükör tervét, ezúttal azonban polgári célokra akarta felhasználni. A javaslatai közé tartozott a sarkvidéki jég felolvasztása, vagy a városok megvilágítása éjjel.
Az amerikaiak is Halálcsillagot akartak, a nácik tervei alapján
Ahogy tehát olvasóinknak jeleztük, az amerikaiak megelőzték a szovjeteket és a briteket, és az Egyesült Államokba csábították a náci rakétaprogram két legfontosabb tudósát, Wernher von Braunt, illetve a helyettesét, Arthur Rudolphot. Von Braun a kezdetekben az amerikai hadseregnek dolgozott, ő volt a hadsereg irányított rakétaprogramjának műszaki igazgatója. A német mérnök hosszú éveken át lobbizott azért, hogy az Egyesült Államok építse meg a Halálcsillagot Oberth tervei alapján. Az űrállomás megépítésének fontosságát a nyilvánosság előtt békés célokkal indokolta.
Elkerülhetetlen egy űrállomás megépítése, mert ez lesz a világűr felfedezésének kiindulópontja.
Von Braun elképzelése szerint 2 ezer kilométer magas pályára kell juttatni egy óriási 90 méter átmérőjű, kerék alakú, gumiból készült űrbázist. Ez az óriáskerék percenként háromszor fordul körbe, így állít elő mesterséges gravitációt. A nemrég még az SS-nek dolgozó Von Braun rajzai inspirálták a világhírű Kubrick-film, a 2001: Űrodüsszeia c. alkotás űrállomását is. Azóta pedig számos sci-fi moziban látthattuk a körbeforgó kerék ábrázolását, pl. az Csillagok között (Interstellar, rendezte Christopher Nolan), vagy a Mentőexpedíció (The Maartian, rendezte Ridley Scott) című filmekben.
Hasonlóan Oberth ötletéhez, ez a bázis is tulajdonképpen egy űrbéli logisztikai központ lett volna. Innen indították volna az űrhajókat a Holdra. Az akkori 4 milliárd dolláros becsült építési költséget pedig a bázis katonai szerepével próbálta indokolni.
Minden kontinenst, minden országot, minden várost szemmel tarthatunk majd, és nem fordulhat elő, hogy bárki észrevétlenül előkészületeket tehessen egy támadásra ellenünk.
Az űrállomás személyzete 80 fő lett volna, akik 24 órás szolgálatban figyelik a Földet, és szükség esetén akár atombombálat is ledobhatnak, ha szovjet támadás fenyeget. De ne szaladjunk ennyire előre.
Harc a német fegyverekért és a ballisztikus rakétáért
A Harmadik Birodalom katonai fejlesztéseinek jelentőségét mutatja, hogy pl. az első amerikai haditengerészeti cirkálórakéta a V1 egyenes ági leszármazottja volt. A Type XXI német tengeralattjáró egész búvárhajó-osztályok alapjául szolgált: az amerikai Gato- és Balao, a szovjet Zulu-, Whiskey- illetve Romeo-, végül a kínai Ming-osztály is mind a német tervek alapján készült. De ne felejtsük el azt sem, hogy Németország állította elsőként hadrendbe a sugárhajtósműves vadászgépet, a rakétameghajtású repülőgépet vagy az első hajó elleni, levegőből indítható rakétát. Ezeket a rendszereket mind elszállították és lemásolták a győztesek.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok ebben a légkörben fordult egymással szembe a második világháború utolsó időszakában, majd a háború utáni években. A szovjetek épp úgy a német agyak elszívásával fejlesztették a saját haderejüket, mint az amerikaiak, a britek és a franciák. Szimbolikus, hogy a francia szárazföldi haderő legütőképesebb páncélosa még sokáig a német Panzerkampfwagen V volt, vagyis a híres Párduc harckocsi. A nemzetek eljárásai közötti különbséget a bánásmódban lehetett tetten érni: a szovjetek az NKVD ügynökeinek brutalitására és a német tudósok elrablására építettek, nem pedig a kutatási perspektívákkal és a magas életszínvonallal kecsegtették a német tudósokat, ahogy a nyugatiak tették.
A ballisztikus rakéta volt az egyik olyan fegyver, amelyet minden győztes ország meg akart szerezni. Az amerikaiak 100 vagonra pakolták fel a V2 rakétákat a thüringiai Kohnstein-hegy belsejében kialakított rakétagyárban, a Mittelwerkben, még mielőtt Auszria szovjet megszállás övezetté vált volna. A szovjetek hiába siettek, lemaradtak a nagy zsákmányról. Cserébe ők leszerelték a teljes gyárat, és a gépeket, a maradék rakéta-alkatrészeket, illetve az elrabolt német kutatókat 92 szerelvényen szállították Moszkva mellé.
A szovjetek megszerzik az atombomba titkát
A fegyverkezési verseny egyik sarokpontja az atombomba fejlesztése volt. A példátlanul drága és fontos Manhattan-terv, az amerikai atomprogram titkai a szovjetek kezére kerültek. A kommunista hatalom a kiváló kémhálózatának köszönhetően több tízezer titkos dokumentot lopott Amerikából, és megszerezte az amerikai atombomba terveit, még az 1940-es években. Így sokkal hamarabb építették meg a saját atomfegyverüket, mint az Egyesült Államokban reméltélték. Georgij Malenkov szovjet elnök 1953. augusztus 8-án bejelentette, hogy immár nem amerikai monopólium a termonukleáris bomba sem. Ennek bizonyítékául négy nappal később a Szovjetunió felrobbantotta az első hidrogénbombáját.
Amerika azzal válaszolt, hogy a szovjet hidrogénbomba nem is volt igazi, mert csak 20 százalékos lett a detonáció, bezzeg az amerikai kísérletek valóban megmutatták a bomba potenciálját. Amikor azonban 1954. március 1-jén, a Castle Bravo-robbantás a tervezettnél véletlenül háromszor nagyobb lett a Bikini-atollon, az Egyesült Államok mélyen hallgatott arról, hogy a tudósok elszámolták magukat. A kísérlet szemtanúi iszonyatosnak írták le a detonációt, a világvégétől tartottak. Ralph Freedman atomfizikus ezt mondta:
A gombafelhő átmérőjének kb. 35 kilométeresnek kellett volna lennie pár perccel a robbanás után. Ehelyett 64 kilométer volt és tovább nőtt. Láttam a Los Alamos-i kutatókon, hogy attól tartanak: lángol a Föld atmoszférája. Attól féltek, hogy itt a világvége, és ők okozták.
Ez a robbantás máig a legerősebb amerikai termonukleáris detonációjának számít. A bomba hatóereje véletlenül a hirosimainál ezerszer nagyobb lett. Az amerikai kormány letagadta a tévedést. A hidrogénbomba-tesztekről részletesen olvashatnak ezen a linken.
Cikkünk második részében megmutatjuk az amerikai és szovjet rakétafejlesztés történetét, Wernher von Braun és Szergej Koroljov párharcát, és az erőtetett verseny okozta katasztrófákat.
A következő két rész itt olvasható:
Kiemelt kép: Bundesarchiv
