Amerika visszavág: a holdprogram bejelentése

A NASA látszólag lemaradt az űrversenyben. Az első amerikai, aki valóban értelmezhető időt töltött a világűrben, John Glenn volt, aki 1962-ben végre három fordulatot tett a Föld körül.

Eisenhower elnök utódja, John F. Kennedy és tanácsadói látták az űrverseny politikai fontosságát, és azt, hogy az amerikai társadalomnak győzelemre van szüksége. Ne felejtsük el, hogy az 1960-as években az Egyesült Államok attól tartott, hogy a kommunizmus meghódítja Ázsiát, Dél-Amerikát és Afrikát. Ekkor kezdődött a vietnámi beavatkozás, eleinte csak párszáz amerikai „tanácsadó” jelenlétével, ekkor épült meg a berlini fal, ekkor hagyta sorsára az Egyesült Államok a kubai emigránsok csapatát a Disznó-öbölben, és ebben az időszakban telepítettek atomrakétákat a szovjetek Kubába. A hidegháború forró pillanatainak elviseléséhez kellett egy olyan ügy, amely mellé minden amerikai odaállhatott és tiszta szívből támogathatott. Így 1961. május 25-én Kennedy elnök ezt mondta a Kongresszusban:

Hiszem, hogy ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre. E korszak semelyik más űrprogramja sem lesz nagyobb hatással az emberiségre, vagy sokkal fontosabb a távoli űr felfedezése során, és egyik megvalósítása sem lesz ilyen nehéz vagy költséges.

Ennek nyomán jött létre az Apollo-program, amelyben több mint 400 ezer ember dolgozott, az alvállalkozókat is beleértve. Az Apollo-kutatások olyan találmányokat eredményeztek, amelyek ma is az életünk része.

Az Apollo-programban született meg a hővédó takaró, az élelmiszerek vákuumcsomagolása, a robotikus művégtagok, az inzulinpumpa, a karcolásmentes műanyag szemüveglencse, a tűzálló védőruha, a napelemtábla, a nyomtatott áramkör (vagyis a microchip, a mai amerikai-kínai kereskedelmi háború legfőbb fegyvere), a fly-by-wire repülésvezérlés vagy a vezeték nélküli fejhallgató.

A kutatók látásmódjának kiszélesítése is legalább ilyen fontos volt, mert ez a program gyakorlatilag a lehetetlen megvalósítását jelentette. Ennek egyik bizonyítéka pl. a Saturn V rakéta megépítése, amely máig a legnagyobb teljesítményű, sikerrel üzemeltetett jármű a világon. A szovjet N-1 erősebb volt, de egyetlen repülése sem sikerült, mint ahogy azt lejjebb olvashatják.

Koroljov nélkül jött az első katasztrófa

1960-ban Moszkvában a Kreml urai izgatottan várták a hírt, hogy kész-e a tesztre az R-16 jelű interkontinentális ballisztikus rakéta, Mihail Jangel főkonstruktőr és Nyegyelin marsall, a kijelölt programvezető közös gyermeke. Ezt a rakétát Jangel önálló tervezőirodája alkotta, a munkában Koroljov nem vett részt aktívan. A tervező azt akarta, hogy a kísérletet a bolsevik forradalom ünnepe előtt végrehajtsák, ezért a sok megoldatlan műszaki hiba ellenére Jangel engedélyezte az amúgy is kapkodással teli program felgyorsítását.

A fellövés előtt emiatt sok volt a probléma. A technikusok egy lyukat találtak a rakéta törzsén, és tönkrementek a hajtómű fontos alkatrészei is. A mérnökök le akarták állítani a tesztet és a kilövést, de Nyegyelin marsall dühöngeni kezdett, és azt kiabálta, egy atomháborúban nem lenne idő az ilyen vacakolásra. A kísérlet folytatódott.

Október 24-én, a tervezett kilövés napján is gond volt a rakétával, ezért Nyegyelin dühösen odavitette magát a kilövőállásba, hogy nyomást gyakoroljon a személyzetre. Mivel a kísérete is vele ment, 30 perccel az R-16 tervezett indítása előtt kb. 250 ember volt a rakéta közvetlen közelében. A marsall leült egy székre a rakéta mellett.

Nem sokkal később megtörtént a katasztrófa. Egy hibás alkatrész miatt idő előtt beindult a rakéta hajtóműve, és felrobbant az üzemanyagtartály, amikor még nem ürítették ki az indítóállást. Az iszonyatos detonációban egy 120 méter átmérőjű tűzgömb keletkezett, amely teljesen beterítette a kilövőállást. 20-30 másodpercig hatalmas robbanások következtek, a tűz pedig még 2 órán át hatalmas erővel tombolt.

Az automatikus kamerákat úgy állították be, hogy a hajtómű beindulásakor filmezni kezdjenek, így megörökítették az emberek borzalmas tűzhalálát. A felvételeken látni lehet, ahogy égő emberek próbálnak menekülni a pokolból.

A katasztrófában kb. 170 ember halt meg, köztük Nyegyelin marsall is. Mihail Jangel életben maradt, mert Mrikin tábornok az indítás előtt elhívta cigarettázni.

Az újabb szovjet tragédia – az ok ismét a kapkodás

1965 és 1966 között a szovjetek azzal szembesültek, hogy a NASA kéthavonta küldött emberes űrhajókat a világűrbe. A Gemini-program hatalmas siker volt, és megalapozta az Apollo-projektet, a holdutazást. Koroljov vezetésével a szovjetek a saját új űrhajójukon, a Szojuzon dolgoztak, és az amerikai sikerek nyomán a szokásosnál is nagyobb volt rajtuk a nyomás.

Amikor Koroljov meghalt, a helyettese, Vaszilij Pavlovics Misin lett a teljes szovjet űrprogram vezetője. Misin helyettesként jól dolgozott, de sem a tudása, sem a személyisége nem tette alkalmassá egy ennyire nagy és összetett rendszer vezetéséhez.

A Szojuz-1-gyel sokasodtak a problémák. Misin nem vette figyelembe a kozmonauták jelzéseit, és a helyzet annyira elmérgesedett, hogy Gagarin egyenesen Leonyid Brezsnyev főtitkárnak írt egy 10 oldalas memorandumot, amelyben felsorolta a hibákat. A dokumentumot azonban senki nem merte odatenni Brezsnyev asztalára, hiszen maga a pártfőtitkár volt az, aki követelte a küldetést. A megoldás „szovjetes” lett: mindenkit, aki látta a levelet, lefokoztak, és szibériai beosztásba küldtek.

A pártérdekek miatt az űrhajónak tehát repülnie kellett. A kijelölt űrhajós Vlagyimir Komarov, a tartalék Jurij Gagarin volt. A KGB egy tisztje, Venyamin Russzajev, valamint a Pravda egy újságírója, Jaroszlav Golovanov beszámolója szerint Komarov tisztában volt a Szojuz-1 súlyos hibáival, és a halálra készült, mert biztos volt benne, hogy lehetetlen lesz túlélni ezt a küldetést. Ugyanakkor nem léphetett vissza, mert akkor a legjobb barátjának, Jurij Gagarinnak kellett volna repülnie.

Az űrrepülés valóban tragikusan alakult. Az egyik antenna és napelemtábla beszorult, a navigáció a vártnál nehezebben ment, az üzemanyag vészesen fogyott. Komarov esélye a visszatérésre egyre csökkent. Ekkor maga Alekszej Koszigin szovjet elnök hívta fel az űrhajóst, és hősnek nevezte. Komarov felesége is a vonalban volt, akivel a kozmonauta arról beszélt, az asszony mit mondjon majd a gyerekeiknek.

Komarovnak sikerült a lehetetlen, manuálisan vezette az űrhajót olyan pályára, hogy lefékezhessen, majd leszállhasson. A fékezőernyők azonban nem nyíltak ki, így a főernyő is zárva maradt, és a kapszula egy meteorit sebességével becsapódott a talajba. A becsapdást nem lehetett túlélni.

Mindez úgy derült ki, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség, a National Secutiry Agency (NSA) egy lehallgatóállomása az isztambuli amerikai katonai repülőtéren rögzítette a Szojuz-1 rádiózását. Perry Fellwock oroszul beszélő elemző volt felelős a szovjet űrhajó lehallgatásáért, aki azt mondta, hogy eleinte nem értették az orosz szöveget a vételi nehézségek miatt, de aztán sikerült javítani a rádiókapcsolaton. Így az amerikaiak döbbenten hallgatták, ahogy a szovjet államelnök elsírja magát a beszélgetés közben.

Amikor pedig az űrhajó már megközelítette a légkört, de még nem szakadt meg a rádiókapcsolat, Komarov azt jelentette a szovjet irányításnak, hogy:

Egyre rosszabb a helyzet az űrhajóban.

Zuhanás közben Komarov a földieket szidalmazta, amiért egy rossz űrhajóban küldték az űrbe. Az alábbi videón fordítással együtt hallhatják Komarov utolsó szavait:

Az amerikai űrhajósok tűzhalála

A nehézségek a tengertúli űrkutatást sem kímélték. Az amerikai holdprogram részeként egy új űrhajót kellett kifejlesztenie a NASA-nak, és emellett számtalan feladatot teljesíteni: tesztelni az új rakétát, az új berendezéseket és kidolgozni azt az eljárást, amellyel majd elérheti a Holdat az Apollo-11, és vissza is térhet a Földre. Az Apollo-projekt azonban már késésben volt az űrhajó többszöri áttervezése után, ezért a NASA siettette a z Apollo-1 küldetését.

Ezért az új űrhajót még inkább rohamtempóban fejlesztették, és figyelmen kívül hagyták az intő jeleket. 1967. január 27-én a parancsnoki modult már ráhelyezték az egyelőre feltöltetlen óriásrakétára. A délutáni tesztprogram szerint a három űrhajós, Virgil „Gus” Grissom, Edward White és Roger Chaffee szkafanderben bemászott a kabinba, hogy kipróbálja a műszerek és a rendszerek működőképességét.

A személyzet egész délután a szűk kabinban volt, és a felmerült műszaki hibákat javította ki. Gond volt pl. az oxigéntartállyal, és elromlott Grissom, a parancsnok mikrofonja is. Grissom tehetetlenségében azt kiabálta az irányítóközpontnak:

Hogy a fenébe fogunk eljutni a Holdra, ha itt a földön képtelenek vagyunk egymás között rádiózni?

A parancsnok 18:30-kor kiabálta ezt a mikrofonba. Egy perc múlva már égett az űrhajó belső tere. Néhány másodperc múlva megszakadt a rádiókapcsolat a három asztronautával. A technikusok hiába próbálták kinyitni az ajtó 28 reteszét, nem volt erre idejük, ráadásul a nyomás óriási lett a kapszulában. A három űrhajóst csak órákkal később tudták kiemelni a modulból.

A katasztrófa vizsgálatakor arra derült fény, hogy az intézményi vakság állt a háttérben. Michael Collins űrhajós, a bizottság egy tagja így fogalmazott:

Általános iskolai szintű kockázatokat nem vett észre a szervezet. A nagy nyomású tiszta oxigén a kabinban, az ajtó, amit jó esetben 90 másodperc alatt lehetett csak kinyitni, mert olyan bonyolult volt – ez mind érthetetlen. Senki nem gondolt arra, hogy baleset történhet, mert korábban sem történt.

Mint kiderült, a tiszta oxigén tűzveszélyességéről tudott a NASA, de senki nem vette figyelembe az űrhajósok tárgyainak gyúlékonyságát. Az asztronauták Velcro tépőzárakkal rögzítették a kabin számukra zavaró kábeleit. A Velcro kifejezetten tűzveszélyes anyag volt. Ráadásul nejlon tartóhálókat is felszereltek az űrhajóban. A kabin ezért időzített bombává változott, és amikor a földi rövidzárlatkor belobbant a 100 százalék oxigéntartalmú levegő, a lángok a sok nejlon és tépőzár miatt pillanatok alatt beterítették az egész kapszulát.

A katasztrófa bizonyította, miért végzetes egy ilyen bonyolult tudományos program siettetése. A NASA-nál az a gondolkodás vette át a kritikus szemlélet, a kételkedés és a túlbiztosításra törekvés helyét, hogy „ha eddig nem történt baj, ezután sem fog.” Ez a tévedés később is megjelent a szervezetben, és 20 évvel később a Challenger, 40 évvel később pedig a Columbia űrrepülőgép tragédiáját okozta. A sors különös fintora, hogy mindkét későbbi katasztrófa szinte napra pontosan az Apollo-1 balesetének évfordulóján történt.

A szovjet holdrakéta-program kudarca  

A szovjet vezetés nagy késéssel adta ki a parancsnot, hogy a szovjeteknek is irány a Hold. Ezt a programot egy új, N-1 nevű hordozórakétával akarták megvalósítani. A rakéta tervezését még Szergej Koroljov kezdte meg, aki időközben meghalt.

Az N-1 volt minden idők legerősebb első fokozattal felszerelt rakétája. A teljesítménye kb. 240 millió lóerőnek felelt meg, és ezzel megelőzte az amerikai Saturn V holdrakétát, amelyik „csak” 160 millió lóerős volt. Az N-1 programjára azonban nem jutott elég pénz, és kevés szakembert sikerült szerződtetni, így a szokottnál is nagyobb nyomás alatt dolgozott a fejlesztéssel megbízott mérnöki csapat. A számos problémát nem sikerült kiküszöbölni, de a program vezetői nem merték bevallani a Kremlnek, hogy még időre lenne szükségük.

Az N-1 rakétát négyszer próbálták indítani a szovjetek, és mind a négy kísérlet szánalmasan zárult. Az egyik alkalommal 100 méter magasságból zuhant vissza a hatalmas eszköz, és minden idők legnagyobb nem nukleáris robbanását produkálta.

Az űrverseny vége

1969. július 20-án Neil Armstrong, az Apollo-11 űrhajósa a Holdra lépett, és bár egy szovjet szonda mintegy dacból vagy figyelmeztetésül elrepült Armstrong feje felett és becsapódott a Holdba, ezzel a Szovjetunió elveszítette az űrversenyt. A szovjetek a holdprogrammal együtt az N-1 fejlesztését is törölték. Számukra a Szojuz-U hordozórakéta hozta meg ismét a sikert, a szovjetek ezt az űrállomások programjára és a hosszú távú emberes missziókhoz használták.

Az űrverseny érdekessége, hogy a Szovjetunió nem ismerte el a saját holdprogramja létezését, így a verseny második szakasza akár egyszereplősnek is tűnhet utólag.

Az 1970-es éveket a közeledés, az enyhülés jellemezte az egymás megelőzésének őrült hajszolása helyett. A détente egyik bizonyítéka épp a világűrben vált valóra, a közös, Szojuz-Apollo űrrepülésen.

1975. július 12-én dokkolt a két szuperhatalom űrhajója. A Szojuz és az Apollo űrhajó 44 órán át repült a kozmoszban összekapcsolódva. Amikor szétváltak, az amerikaiak úgy manővereztek, hogy mesterséges napfogyatkozást okozzanak a Szojuzon, így a szovjetek le tudták fotózni az ún. napkorona jelenséget.

Ekkor már Wernher von Braun sem volt a NASA kötelékében. 1972-ben kilépett a szervezetből, mert nem fogadta el, hogy a kormány csökkentette az űrpogramok költségvetését. A tudós 1977. június 16-án halt meg a virginiai Alexandriában.

A szovjetek ekkor már a hosszú távú űrrepülésekre összpontosítottak, az amerikaiak pedig a többször felhasználható űreszközökre, az űrrepülőgépekre. Az 1980-as években ismét nőt a feszültség a két szuperhatalom között, és a vetélkedés egyik színtere ismét a világűr lett, mert Ronald Reagan elnök bejelentette a csillagháborús programot 1984-ben. Erről a későbbiekben olvashatnak majd itt, a Makronóm Blogon.

A cikksorozat előző két része itt olvasható:

Címlapfotó: CNN