Az űrverseny katasztrófái (3.rész)

Szerző: | 2024. március. 14. | Tanít a történelem, Technológia, Történelem

Cikksorozatunk első két részében a hidegháború űrbéli eseményeinek történetét vizsgáltuk meg, és bemutattuk az amerikai, illetve szovjet űrprogram két zseniális vezetőjét, Wernher von Braunt és Szergej Koroljovot. A harmadik, záró részben sorra vesszük az erőltetett űrverseny katasztrófáit, amelyeket mindkét oldalon ugyanaz a törekvés, az ellenfél minden áron való megelőzése motivált.

Amerika visszavág: a holdprogram bejelentése

A NASA látszólag lemaradt az űrversenyben. Az első amerikai, aki valóban értelmezhető időt töltött a világűrben, John Glenn volt, aki 1962-ben végre három fordulatot tett a Föld körül.

John Glenn az első hét amerikai asztronauta egyike 1962 ben az indítótoronyban az űrhajója előtt

Eisenhower elnök utódja, John F. Kennedy és tanácsadói látták az űrverseny politikai fontosságát, és azt, hogy az amerikai társadalomnak győzelemre van szüksége. Ne felejtsük el, hogy az 1960-as években az Egyesült Államok attól tartott, hogy a kommunizmus meghódítja Ázsiát, Dél-Amerikát és Afrikát. Ekkor kezdődött a vietnámi beavatkozás, eleinte csak párszáz amerikai „tanácsadó” jelenlétével, ekkor épült meg a berlini fal, ekkor hagyta sorsára az Egyesült Államok a kubai emigránsok csapatát a Disznó-öbölben, és ebben az időszakban telepítettek atomrakétákat a szovjetek Kubába. A hidegháború forró pillanatainak elviseléséhez kellett egy olyan ügy, amely mellé minden amerikai odaállhatott és tiszta szívből támogathatott. Így 1961. május 25-én Kennedy elnök ezt mondta a Kongresszusban:

Hiszem, hogy ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre. E korszak semelyik más űrprogramja sem lesz nagyobb hatással az emberiségre, vagy sokkal fontosabb a távoli űr felfedezése során, és egyik megvalósítása sem lesz ilyen nehéz vagy költséges.

Ennek nyomán jött létre az Apollo-program, amelyben több mint 400 ezer ember dolgozott, az alvállalkozókat is beleértve. Az Apollo-kutatások olyan találmányokat eredményeztek, amelyek ma is az életünk része.

Az Apollo-programban született meg a hővédó takaró, az élelmiszerek vákuumcsomagolása, a robotikus művégtagok, az inzulinpumpa, a karcolásmentes műanyag szemüveglencse, a tűzálló védőruha, a napelemtábla, a nyomtatott áramkör (vagyis a microchip, a mai amerikai-kínai kereskedelmi háború legfőbb fegyvere), a fly-by-wire repülésvezérlés vagy a vezeték nélküli fejhallgató.

A kutatók látásmódjának kiszélesítése is legalább ilyen fontos volt, mert ez a program gyakorlatilag a lehetetlen megvalósítását jelentette. Ennek egyik bizonyítéka pl. a Saturn V rakéta megépítése, amely máig a legnagyobb teljesítményű, sikerrel üzemeltetett jármű a világon. A szovjet N-1 erősebb volt, de egyetlen repülése sem sikerült, mint ahogy azt lejjebb olvashatják.

Koroljov nélkül jött az első katasztrófa

1960-ban Moszkvában a Kreml urai izgatottan várták a hírt, hogy kész-e a tesztre az R-16 jelű interkontinentális ballisztikus rakéta, Mihail Jangel főkonstruktőr és Nyegyelin marsall, a kijelölt programvezető közös gyermeke. Ezt a rakétát Jangel önálló tervezőirodája alkotta, a munkában Koroljov nem vett részt aktívan. A tervező azt akarta, hogy a kísérletet a bolsevik forradalom ünnepe előtt végrehajtsák, ezért a sok megoldatlan műszaki hiba ellenére Jangel engedélyezte az amúgy is kapkodással teli program felgyorsítását.

A hordozórakéták eredetileg interkontinentális ballisztikus rakéták voltak

A fellövés előtt emiatt sok volt a probléma. A technikusok egy lyukat találtak a rakéta törzsén, és tönkrementek a hajtómű fontos alkatrészei is. A mérnökök le akarták állítani a tesztet és a kilövést, de Nyegyelin marsall dühöngeni kezdett, és azt kiabálta, egy atomháborúban nem lenne idő az ilyen vacakolásra. A kísérlet folytatódott.

Október 24-én, a tervezett kilövés napján is gond volt a rakétával, ezért Nyegyelin dühösen odavitette magát a kilövőállásba, hogy nyomást gyakoroljon a személyzetre. Mivel a kísérete is vele ment, 30 perccel az R-16 tervezett indítása előtt kb. 250 ember volt a rakéta közvetlen közelében. A marsall leült egy székre a rakéta mellett.

Emberek menekülnek a lángoló pokolból

Nem sokkal később megtörtént a katasztrófa. Egy hibás alkatrész miatt idő előtt beindult a rakéta hajtóműve, és felrobbant az üzemanyagtartály, amikor még nem ürítették ki az indítóállást. Az iszonyatos detonációban egy 120 méter átmérőjű tűzgömb keletkezett, amely teljesen beterítette a kilövőállást. 20-30 másodpercig hatalmas robbanások következtek, a tűz pedig még 2 órán át hatalmas erővel tombolt.

Az automatikus kamerákat úgy állították be, hogy a hajtómű beindulásakor filmezni kezdjenek, így megörökítették az emberek borzalmas tűzhalálát. A felvételeken látni lehet, ahogy égő emberek próbálnak menekülni a pokolból.

A katasztrófában kb. 170 ember halt meg, köztük Nyegyelin marsall is. Mihail Jangel életben maradt, mert Mrikin tábornok az indítás előtt elhívta cigarettázni.

Az újabb szovjet tragédia – az ok ismét a kapkodás

1965 és 1966 között a szovjetek azzal szembesültek, hogy a NASA kéthavonta küldött emberes űrhajókat a világűrbe. A Gemini-program hatalmas siker volt, és megalapozta az Apollo-projektet, a holdutazást. Koroljov vezetésével a szovjetek a saját új űrhajójukon, a Szojuzon dolgoztak, és az amerikai sikerek nyomán a szokásosnál is nagyobb volt rajtuk a nyomás.

Amikor Koroljov meghalt, a helyettese, Vaszilij Pavlovics Misin lett a teljes szovjet űrprogram vezetője. Misin helyettesként jól dolgozott, de sem a tudása, sem a személyisége nem tette alkalmassá egy ennyire nagy és összetett rendszer vezetéséhez.

Gagarin és Vlagyimir Komarov a Szojuz 1 űrhajósa

A Szojuz-1-gyel sokasodtak a problémák. Misin nem vette figyelembe a kozmonauták jelzéseit, és a helyzet annyira elmérgesedett, hogy Gagarin egyenesen Leonyid Brezsnyev főtitkárnak írt egy 10 oldalas memorandumot, amelyben felsorolta a hibákat. A dokumentumot azonban senki nem merte odatenni Brezsnyev asztalára, hiszen maga a pártfőtitkár volt az, aki követelte a küldetést. A megoldás „szovjetes” lett: mindenkit, aki látta a levelet, lefokoztak, és szibériai beosztásba küldtek.

A pártérdekek miatt az űrhajónak tehát repülnie kellett. A kijelölt űrhajós Vlagyimir Komarov, a tartalék Jurij Gagarin volt. A KGB egy tisztje, Venyamin Russzajev, valamint a Pravda egy újságírója, Jaroszlav Golovanov beszámolója szerint Komarov tisztában volt a Szojuz-1 súlyos hibáival, és a halálra készült, mert biztos volt benne, hogy lehetetlen lesz túlélni ezt a küldetést. Ugyanakkor nem léphetett vissza, mert akkor a legjobb barátjának, Jurij Gagarinnak kellett volna repülnie.

Az űrrepülés valóban tragikusan alakult. Az egyik antenna és napelemtábla beszorult, a navigáció a vártnál nehezebben ment, az üzemanyag vészesen fogyott. Komarov esélye a visszatérésre egyre csökkent. Ekkor maga Alekszej Koszigin szovjet elnök hívta fel az űrhajóst, és hősnek nevezte. Komarov felesége is a vonalban volt, akivel a kozmonauta arról beszélt, az asszony mit mondjon majd a gyerekeiknek.

Komarovnak sikerült a lehetetlen, manuálisan vezette az űrhajót olyan pályára, hogy lefékezhessen, majd leszállhasson. A fékezőernyők azonban nem nyíltak ki, így a főernyő is zárva maradt, és a kapszula egy meteorit sebességével becsapódott a talajba. A becsapdást nem lehetett túlélni.

Komarov hamvait a Kreml falában helyezték el

Mindez úgy derült ki, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség, a National Secutiry Agency (NSA) egy lehallgatóállomása az isztambuli amerikai katonai repülőtéren rögzítette a Szojuz-1 rádiózását. Perry Fellwock oroszul beszélő elemző volt felelős a szovjet űrhajó lehallgatásáért, aki azt mondta, hogy eleinte nem értették az orosz szöveget a vételi nehézségek miatt, de aztán sikerült javítani a rádiókapcsolaton. Így az amerikaiak döbbenten hallgatták, ahogy a szovjet államelnök elsírja magát a beszélgetés közben.

Amikor pedig az űrhajó már megközelítette a légkört, de még nem szakadt meg a rádiókapcsolat, Komarov azt jelentette a szovjet irányításnak, hogy:

Egyre rosszabb a helyzet az űrhajóban.

Zuhanás közben Komarov a földieket szidalmazta, amiért egy rossz űrhajóban küldték az űrbe. Az alábbi videón fordítással együtt hallhatják Komarov utolsó szavait:

Az amerikai űrhajósok tűzhalála

A nehézségek a tengertúli űrkutatást sem kímélték. Az amerikai holdprogram részeként egy új űrhajót kellett kifejlesztenie a NASA-nak, és emellett számtalan feladatot teljesíteni: tesztelni az új rakétát, az új berendezéseket és kidolgozni azt az eljárást, amellyel majd elérheti a Holdat az Apollo-11, és vissza is térhet a Földre. Az Apollo-projekt azonban már késésben volt az űrhajó többszöri áttervezése után, ezért a NASA siettette a z Apollo-1 küldetését.

Az Apollo 1 személyzete egy földi gyakorlásnál

Ezért az új űrhajót még inkább rohamtempóban fejlesztették, és figyelmen kívül hagyták az intő jeleket. 1967. január 27-én a parancsnoki modult már ráhelyezték az egyelőre feltöltetlen óriásrakétára. A délutáni tesztprogram szerint a három űrhajós, Virgil „Gus” Grissom, Edward White és Roger Chaffee szkafanderben bemászott a kabinba, hogy kipróbálja a műszerek és a rendszerek működőképességét.

A személyzet egész délután a szűk kabinban volt, és a felmerült műszaki hibákat javította ki. Gond volt pl. az oxigéntartállyal, és elromlott Grissom, a parancsnok mikrofonja is. Grissom tehetetlenségében azt kiabálta az irányítóközpontnak:

Hogy a fenébe fogunk eljutni a Holdra, ha itt a földön képtelenek vagyunk egymás között rádiózni?

A parancsnok 18:30-kor kiabálta ezt a mikrofonba. Egy perc múlva már égett az űrhajó belső tere. Néhány másodperc múlva megszakadt a rádiókapcsolat a három asztronautával. A technikusok hiába próbálták kinyitni az ajtó 28 reteszét, nem volt erre idejük, ráadásul a nyomás óriási lett a kapszulában. A három űrhajóst csak órákkal később tudták kiemelni a modulból.

A katasztrófát szenvedett űrhajó

A katasztrófa vizsgálatakor arra derült fény, hogy az intézményi vakság állt a háttérben. Michael Collins űrhajós, a bizottság egy tagja így fogalmazott:

Általános iskolai szintű kockázatokat nem vett észre a szervezet. A nagy nyomású tiszta oxigén a kabinban, az ajtó, amit jó esetben 90 másodperc alatt lehetett csak kinyitni, mert olyan bonyolult volt – ez mind érthetetlen. Senki nem gondolt arra, hogy baleset történhet, mert korábban sem történt.

Mint kiderült, a tiszta oxigén tűzveszélyességéről tudott a NASA, de senki nem vette figyelembe az űrhajósok tárgyainak gyúlékonyságát. Az asztronauták Velcro tépőzárakkal rögzítették a kabin számukra zavaró kábeleit. A Velcro kifejezetten tűzveszélyes anyag volt. Ráadásul nejlon tartóhálókat is felszereltek az űrhajóban. A kabin ezért időzített bombává változott, és amikor a földi rövidzárlatkor belobbant a 100 százalék oxigéntartalmú levegő, a lángok a sok nejlon és tépőzár miatt pillanatok alatt beterítették az egész kapszulát.

A katasztrófa bizonyította, miért végzetes egy ilyen bonyolult tudományos program siettetése. A NASA-nál az a gondolkodás vette át a kritikus szemlélet, a kételkedés és a túlbiztosításra törekvés helyét, hogy „ha eddig nem történt baj, ezután sem fog.” Ez a tévedés később is megjelent a szervezetben, és 20 évvel később a Challenger, 40 évvel később pedig a Columbia űrrepülőgép tragédiáját okozta. A sors különös fintora, hogy mindkét későbbi katasztrófa szinte napra pontosan az Apollo-1 balesetének évfordulóján történt.

A szovjet holdrakéta-program kudarca  

A szovjet vezetés nagy késéssel adta ki a parancsnot, hogy a szovjeteknek is irány a Hold. Ezt a programot egy új, N-1 nevű hordozórakétával akarták megvalósítani. A rakéta tervezését még Szergej Koroljov kezdte meg, aki időközben meghalt.

Az N-1 volt minden idők legerősebb első fokozattal felszerelt rakétája. A teljesítménye kb. 240 millió lóerőnek felelt meg, és ezzel megelőzte az amerikai Saturn V holdrakétát, amelyik „csak” 160 millió lóerős volt. Az N-1 programjára azonban nem jutott elég pénz, és kevés szakembert sikerült szerződtetni, így a szokottnál is nagyobb nyomás alatt dolgozott a fejlesztéssel megbízott mérnöki csapat. A számos problémát nem sikerült kiküszöbölni, de a program vezetői nem merték bevallani a Kremlnek, hogy még időre lenne szükségük.

Az N-1 rakétát négyszer próbálták indítani a szovjetek, és mind a négy kísérlet szánalmasan zárult. Az egyik alkalommal 100 méter magasságból zuhant vissza a hatalmas eszköz, és minden idők legnagyobb nem nukleáris robbanását produkálta.

Az űrverseny vége

1969. július 20-án Neil Armstrong, az Apollo-11 űrhajósa a Holdra lépett, és bár egy szovjet szonda mintegy dacból vagy figyelmeztetésül elrepült Armstrong feje felett és becsapódott a Holdba, ezzel a Szovjetunió elveszítette az űrversenyt. A szovjetek a holdprogrammal együtt az N-1 fejlesztését is törölték. Számukra a Szojuz-U hordozórakéta hozta meg ismét a sikert, a szovjetek ezt az űrállomások programjára és a hosszú távú emberes missziókhoz használták.

Az űrverseny érdekessége, hogy a Szovjetunió nem ismerte el a saját holdprogramja létezését, így a verseny második szakasza akár egyszereplősnek is tűnhet utólag.

Az 1970-es éveket a közeledés, az enyhülés jellemezte az egymás megelőzésének őrült hajszolása helyett. A détente egyik bizonyítéka épp a világűrben vált valóra, a közös, Szojuz-Apollo űrrepülésen.

Alekszej Leonov szovjet és Deke Slayton amerikai űrhajós a közös Szojuz Apollo űrrepülésen

1975. július 12-én dokkolt a két szuperhatalom űrhajója. A Szojuz és az Apollo űrhajó 44 órán át repült a kozmoszban összekapcsolódva. Amikor szétváltak, az amerikaiak úgy manővereztek, hogy mesterséges napfogyatkozást okozzanak a Szojuzon, így a szovjetek le tudták fotózni az ún. napkorona jelenséget.

Ekkor már Wernher von Braun sem volt a NASA kötelékében. 1972-ben kilépett a szervezetből, mert nem fogadta el, hogy a kormány csökkentette az űrpogramok költségvetését. A tudós 1977. június 16-án halt meg a virginiai Alexandriában.

A Szojuz űrhajó az Apollóból fotózva

A szovjetek ekkor már a hosszú távú űrrepülésekre összpontosítottak, az amerikaiak pedig a többször felhasználható űreszközökre, az űrrepülőgépekre. Az 1980-as években ismét nőt a feszültség a két szuperhatalom között, és a vetélkedés egyik színtere ismét a világűr lett, mert Ronald Reagan elnök bejelentette a csillagháborús programot 1984-ben. Erről a későbbiekben olvashatnak majd itt, a Makronóm Blogon.

A cikksorozat előző két része itt olvasható:

Címlapfotó: CNN

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn