A szovjetek győzelemre álltak az űrversenyben (2.rész)

Szerző: | 2024. március. 11. | Tanít a történelem, Technológia, Történelem

Cikkünk első részében azt vizsgáltuk meg, milyen szerepe volt a német sci-fi-terveknek a hidegháborús űrverseny kialakulásában. Ezúttal a szovjet–amerikai vetélkedés részleteit foglaljuk össze, és bemutatjuk az űrkutatás szovjet zsenijét, Wernher von Braun ellenfelét, Szergej Koroljovot.

A hidegháborús paranoia időszaka

Az amerikai fogyasztói társadalom látszólag magabiztosan és önfeledten élte a háború utáni prosperitás éveit, a bevásárlóközpontok, a rock and roll, a televízió, a rágógumi és a motorizáció bűvöletében. Az „amerikai álom” gondtalan megvalósítását azonban beárnyékolta a félelelem a Szovjetuniótól, amit igazolni látszott pl. a koreai háború is. A rettegés a Vörös Veszélytől az amerikai hétköznapok része lett, a képregények olyan történetekkel riogattak, hogy kommunisták foglalják el Washington, Joseph MacCarthy szenátor pedig válogatás nélkül tett feketelistára embereket, mert kommunista-szimpatizánsnak, homoszexuálisnak vagy kémnek minősítette őket. Ma már tudjuk, hogy a szovjet kémfenyegetés valós volt, de sokkoló, hogy MacCarthy több száz embert börtönöztetett be, és miatta veszítette el az állását 10-12 ezer amerikai. Ebben az időszakban szűntették meg a Manhattan-terv tudományos vezetője, Robert Oppenheimer biztonsági jogosultságát is, így nem vehetett részt többet a titkos katonai programokban. Nem ez volt tehát a legfelhőtlenebb időszak a XX. századi amerikai történelemben.

A világ első műholdja a Szputnyik

A feszültség pedig csak fokozódott. 1957. október 4-én a tévé élőben közvetítette, ahogy a szovjetek fellőtték a Szputnyik nevű, 86 kilós gömböt, amely rádiójeleket sugározott a Földre. A Szputnyik naponta 16-szor kerülte meg a Földet, ráadásul a szovjetek megadták annak az időpontját, mikor érkezik majd Párizs, London, Washington vagy Los Angeles fölé. Így mindenki tudhatta, mikor kell felnéznie az égre, hátha megpillantja az űrben elszáguldó tárgyat.

Az Egyesült Államok lakói döbbenten konstatálták, hogy az ellenség műholdja akadálytalanul repked Amerika fölött. A Szputnyik felbocsájtása nem csak pszichés vagy politikai kommunikációs szempontból volt fenyegető. Ez egyben azt is igazolta, hogy a szovjeteknek van olyan rakétájuk, amely képes az űrbe juttatni egy tárgyat. Ha pedig erre képes, a Föld egy távoli pontjára is el tud jutattni bármit, pl. egy atombombát. A szovjetek nem aprózták el Amerika megalázását, hiszen két nappal később hidrogénbombát robbantottak a légkörben.

A félelem kapkodást szül

Az Egyesült Államokban mindez óriási ijedelmet okozott. A pánik csak fokozódott, amikor egy hónappal később fellőték a féltonnás Szputnyik 2-őt a szovjetek, amelyben már utas is volt, Lajka kutya. A szovjetek elhallgatták, hogy a kutyát azért választották ki egy moszkvai sintértelepen, mert bízott az emberekben és kedvesen viselkedett velük. Azt se tudta meg senki a bennfenteseken kívül, hogy a szerencsétlen kutya már nem sokkal a fellövés után elpusztult, ami talán még jobb is volt a neki szánt sorsnál, ugyanis 5 napon belül elfogyott volna a levegője.

A szovjet fölény azonnali, őrült tempójú fejlesztéseket indított el az Egyesült Államokban, de ezek eleinte szánalmas kudarccal zárultak.

A különféle katonai programokat nem hangolták össze, a fegyvernemek egymással harcoltak a saját rakétaprogramjuk finanszírozásért, és ez visszavetette a műszaki munkát is. 1957. december 7-én pl. kétszáz amerikai és külföldi újságíró figyelte, a televízió pedig élőben közvetítette az első amerikai műhold felbocsájtását. Ez a szerkezet mindössze 1 kilós volt – olvasóink emlékeznek, ez nevetséges még a Szputnyik 1-hez képest is. A nagy csinadrattával felkonferált kilövéskor azonban a haditengerészet Vanguard rakétája alig néhány méteres magasságba tudott csak emelkedni, majd visszazuhant és felrobbant.

Az amerikai filmhíradóban így kommentálta a robbanást az egyik hírolvasó:

Amerika presztízse soha állt ilyen rosszul.

A kudarc nyomán felkérték az amerikai hadsereg rakétafejlesztőit, hogy vegyenek részt a munkában. Itt találkozunk újra a sokszor emlegetett Wehrner von Braunnal, akinek sikerült a megadott 60 napon belül műholdat juttatnia az űrbe, ezúttal a szárazföldi erők Redstone rakétájával. A következő év 20 kísérletéből azonban 12-ben megint felrobbantak ezek a hordozóeszközök is, csak 8 jutott el a világűrbe.

1950 és 1998 között az amerikai űrközpontban, Cape Canaveralban 3400 kilövést hajtottak végre, és ezek közül 450 végződött robbanással. A sikertelen kísérletek az 1950-es és 60-as években történtek, amíg von Braun vezetésével megbízhatóvá nem tették az orbitális pályához is elegendő teljesítményű Redstone hordozórakéta-családot.

Megalakul a NASA

Bár Eisenhower elnök katona volt, hallgatott a tudományos főtanácsadójára, James Killianre, aki 1957-ben ezt írta egy tanulmányban:

Egy civil szervetnek kell összefognia az űrkutatási fejlesztéseket, míg a haderő fegyvernemei koncentráljanak a ballisztikus rakétákra, a saját fegyvernemi szempontjai szerint. Ez a civil szervezet koordinálja majd a szükséges együttműködést a haderő programjaival.

A frissen megalakult NASA, az amerikai űrkutatási szervezet azt a feladatot kapta, hogy fogja össze az Egyesült Államok sokféle, egymástól teljesen független fejlesztési programját, és segítse a haderő projektjeit a saját kutatási eredményeivel. A NASA javaslatára emellett a kormány eltörölte azokat a programokat, amelyek túlzásnak számítottak még a fékevesztett fegyverkezési verseny éveiben is. Ilyen volt például az A119-es projekt is, amelyben a légierő atombomát akart robbantani a Holdon. 1959. július 29-én az elnök aláírta a nemzeti repülésügyi űrkutatási törvényt, amely kimondta:

Az Egyesült Államok szándéka az, hogy a világűr kutatása az egész emberiséget szolgálja.

Az emberes űrrepülések

A szovjetek azonban megelőzték az amerikaiakat. Miközben 1959-ben a Luna 2 űrszonda irányított becsapódással elérte a Holdat, a szovjet űrprogramban már gőzerővel dolgoztak azon, hogy embert juttassanak az űrbe. Ez addig csak elméleti lehetőség volt, mert korábban még nem létezett az a technológia, amely lehetővé tette volna, hogy egy ember túléljen egy ilyen utazást. Azt persze senki nem tudta a világban, hogy már a program elején is történt tragédia: Vlagyimir Bondarenko súlyosan megégett egy földi kísérletben, és a kórházban meghalt 1961 márciusában. A szovjet vezetés parancsára Bondarenko halálát letagadták, és a nevét törölték az űrprogram résztvevői közül.

Jurij Gagarin világsztár lett az űrrepülés utűn

1961. április 12-én érte a legnagyobb megaláztatás Amerikát. Egy alacsony, megnyerő mosolyú, fiatal szovjet pilóta, a munkáscsaládból származó űrhajós, akit a társai névtelen szavazáson választottak az első űrutazásra, ezt kiáltotta, amikor az irányítóközpontól beindították a Vosztok-1 űrhajó rakétájának hajtóműveit:

Pájéháli! Gyerünk!

Jurij Gagarin 108 perces űrrepülése gond nélkül zajlott le. Az űrben egyetlen problémát az jelentette, hogy a ceruza, amellyel a jegyzeteit írta, valahogy az ülése alá került, és nem tudta kivenni onnan. A fékezéskor azonban az automatika a szükségesnél kisebb mértékben lassította a Vosztok-1-et, így az a tervezetthez képest több száz kilométerrel távolabb ért földet. Maga a leszállás hibátlanul sikerült, Gagarin az előírtak szerint katapultált 7 ezer méter magasságban. Ezt később szintén letagadta a szovjet kormány.

Gagarin így ír a földetérésről a könyvében:

Amint szilárd talajra léptem, körülnéztem és észrevettem egy asszonyt meg egy kislányt; ott álltak egy tarka borjú mellett, s kíváncsian néztek engem. Elindultam feléjük, ők pedig elém jöttek. De minél közelebb értünk egymáshoz, annál lassabban lépkedtek. Nem csoda, én még mindig az élénk narancsszínű űrhajós ruhámban voltam, s a furcsa látvány megijesztette ezeket az embereket. Ilyet még sohasem láttak. Anna Akimovna Tahtarova, egy erdőőr felesége volt az asszony, Rita nevű, hatéves unokájával.
– Csak nem az űrből? – kérdezte egy kicsit bizonytalanul.
– Képzelje csak, onnét! – válaszoltam.
– Jurij Gagarin! Jurij Gagarin! – kiáltozták, s futva közeledtek a kolhoz gépészei, akik távolabbról ugyancsak észrevették az űrhajót.

Gagarin űrrepülése globális szenzáció lett, az űrhajós pedig egy szempillantás alatt világsztárrá vált. Több millió levelet kapott az űrrepülése után, és ha eleget tudott volna tenni a világ összes sarkából kapott meghívásnak, többször megtette volna a Föld és Hold közötti távolságot. Így is 30 országban járt a sikeres küldetése utáni évben, és hirdette a Szovjetunió műszaki illetve erkölcsi dicsőségét.

A New York Times címlapja Gagarin űrrepülésekor

A szovjet vezetés, és személyesen Nyikita Hruscsov pártfőtitkár ki is használta az űrhajós népszerűségét. Bár a sármos mosolyú Gagarin eszményi reklámarcnak bizonyult, a valóságban nyomasztotta a propagandisták elvárása, és a folyamatos, kötelező szereplés. Kívülről ebből és Gagarin magánéleti válságából semmi nem látszott, az első ember az űrben még sokáig játszotta a szovjet példakép szerepét.

A szovjet űrkutatás géniusza, Szergej Koroljov

Gagarin sikeres űtutazását egy olyan mérnök tette lehetővé, aki majdnem a sztálini tisztogatások áldozata lett. Szergej Koroljov 1907-ben született, öt évvel volt idősebb a cikkünk első részében bemutatott von Braunnál. Koroljov a repülés megszállottja volt, ezért – hasonlóan a német tudóshoz –, letette a pilótavizsgát is.

Szergej Pavlovics Koroljov egy maga tervezte vitorlázógépben

A kijevi Politechnikai Egyetem és a moszkvai Baumann Műszaki Egyetem elvégzése után a híres Andrej Tupoljev tanítványaként dolgozott, és 1933-ban sikeresen fellőtte a Szovjetunió első folyékony hajtóanyagú rakétáját. A keményen dolgozó és a rendszerhez lojális mérnököt 1938-ban, a Tuhacsevszkij marsall elleni koncepciós per részeként kémkedés gyanújával letartóztatták, megverték, és egy bögrével eltörték az állkapcsát. A tárgyalásig többször megkínozták, ezért Koroljov kémnek vallotta magát, mire 10 év kényszermunkára ítélték, miközben a szovjet tisztikar felét kivégezték. A tudóst a kolimai aranybányába, a Gulág egyik hírhedt táborába hurcolták. Itt minden foga kihullott, és valószínűleg túlélt egy infarktust is. Tupoljev közbenjárására innen egy moszkvai börtönbe vitték, ahol rabként kellett dolgoznia repülőgépek és rakéták tervein. 1945-ben váratlanul kiszabadult, ezredesi rangot kapott és Németországba küldték. A szovjetek ugyanis eljutottak a cikksorozatunk első részében említett, a hegybe rejtett Mittelwerkébe, az ausztriai V2-gyárba, és az NKVD-nek sügősen szüksége volt valakire, aki értett a zsákmányhoz. A Mittelwerke volt az üzem, amelynek a közelében, egy elhagyott bányában von Braunék elrejtették a V2 rakéta tervrajzait, majd Amerikába vitték onnan.

Koroljov és Jurij Gagarin

Koroljovot lenyűgözte a V2 kifinomult technológiája és különösen az irányítórendszere. A mérmök tisztában volt vele, hogy hatalmas előnybe került az Egyesült Államok, mert nem csak kész rakétákhoz jutott hozzá Németországból, de az amerikaiak megszerezték von Braunt és a tervrajzokat is. A tehetséges és megszállott Koroljov belevetette magát a V2 lemásolásába, majd fejlesztésébe. Állandóan a rakéta tökéletesítésén gondolkozott.

Amikor hazafelé tartok, akkor is azon töröm a fejem, hogy mi az, amit elnéztünk, mi az, ami elromolhat.

Koroljov a szovjet dolgozó mintapéldányának bizonyult, de nem karrierista törtetésből, hanem a feladat iránti lojalitásból. Éjszakánként beérte néhány óra alvással, és korán reggel már a tervezőasztalnál állt. Szerényen élt, nem várt dácsát és Pobjedát a párttól – persze, megkapta, később a Volgát is sofőrrel együtt –, csak a program megfelelő finanszírozását remélte a Kremltől, és jó minőségű alkatrészeket a szovjet rakétaprogram beszállító üzemeitől.

Koroljov nem csak kiváló mérnök, de született vezető is volt. James Harford történész írja róla:

Közmondásos volt a képessége, hogy motiváljon nagy csapatokat, nem csak egyéneket. Közismert volt az is, mennyire hamar felpaprikázódott. Olyankor üvöltött és káromkodott, de nagyon gyorsan lehiggadt, és sosem gyötörte később a munkatársait az adott hiba miatt. Az egyetlen dolog, ami hajtotta, a munka volt, hogy megvédje a hazáját, és hogy felfedezze a világűrt. Különös, mennyire lojális volt ahhoz az elnyomó rendszerhez, amely olyan brutálisan bánt vele korábban.

A munkának meglett az eredménye. 1957. augusztus 21-én sikerrel útjára bocsájtotta az R-7 jelzésű rakétát, a világ első interkontinentális ballisztikus eszközét, amely 6 ezer kilométer megtétele után becsapódott a kamcsatkai célterületen. A Szovjetunió így 15 hónappal megelőzte Amerikát, és ezzel megkeződött az űrverseny, amelynek a célját egyelőre senki nem hirdette meg. 

Vosztok űrhajó indítás előtt

Úgy tűnt, a Szovjetuniót nem lehetett megállítani. Koroljovnak köszönhetően German Tyitov három hónappal Gagarin után, a Vosztok 2-vel 17-szer kerülte meg a Földet, míg ez idő alatt az amerikaiaknak csak két szánalmas űrugrásra futotta. Alan Shepard és Virgil Grissom alig 15 percet töltött az űrben. A szovjet űrprogram később is nagy sikereket hozott. Az első egynapos űrutazás, az első nő a világűrben, az első űrséta, két űrhajó első megközelítése az űrben – ezekről mind a szovjet, és nem az amerikai vezetés számolhatott be.  

A szovjet tudós kilétét 1966. január 14-ig eltitkolták, mert – ahogy Iván Szerov, a KGB későbbi elnöke mondta -, a szovjet vezetés attól tartott, hogy a CIA meggyilkolja, ha kiderül a szerepe a szovjet rakétaprogramban. Aznap azonban egy moszkvai rutinműtétnél Koroljov meggyötört szervezete feladta, és a széttört állkapcsa miatt nem sikerült intubálni, lélegeztetőgépre tenni. A műtőasztalon halt meg. A Pravda kétoldalas cikkben emlékezett meg róla.

Gagarin és Koroljov

A zseniális mérnök a halála előtt az N1 jelzésű óriásrakéta tervein dolgozott. Ez lett volna a szovjet holdrakéta.

Addigra azonban már nem Koroljov volt az egyetlen, aki interkontinetális ballisztikus rakétát tervezhetett a szovjet haderőnek.  Mihail Jangel, egy korábbi beosztottja engedélyt kapott, hogy önálló tervezőirodát nyithasson Dnyipropetrovszkban. Éppen ő volt az, aki az N1-programot átvehette Kolorjov halála után, de a projekt, a kiváló szervező és vezető Koroljov nélkül, csúfos kudarcot szenvedett, ahogy nemsokára olvashatják.

Cikkünk következő, utolsó részében azt mutatjuk meg, miért voltak elkerülhetetlenek az erőltetett ütemű rakétafejlesztés kaatasztrófái, és azt, végül ki győzütt az űrversenyben.  

Az cikksorozat első részét itt olvashatja:

A cikksorozat következő részét itt olvashatja:

Címlapfotó: Facebook

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn