Az USA hatékonyan rombol szét mindent, amelynek felépítésében egykor főszereplő volt. A Kereskedelmi Világszervezet kínos vicc lett, Biden jókat nevetgél, és miközben Kínát akarja tönkretenni, az egész világgal szórakozik.

Néhány évvel ezelőtt az USA egyszerre volt kétségbeesett és dühös, ha azt tapasztalta, hogy egyes kormányok különböző támogatásokkal és engedményekkel juttatják előnyökhöz saját országuk vállalkozásait. Az amerikai válasz akkor nem egy kereskedelmi háború kirobbantása volt, hanem az, hogy megpróbálta észhez téríteni az adott döntéshozókat, és a világkereskedelem biztonságára, valamint a Kereskedelmi Világszervezet alapelveire mutogatva igyekezett letörni a protekcionista hajtásokat.

Ám jött Donald Trump, aki elkezdte, majd Joe Biden, aki csúcsra járatta azt a rendszert, amely ellen Obama még annyira lelkesen kampányolt. Az USA a tavaly elfogadott és január 1-jén részben már életbe is lépett inflációcsökkentő törvény részeként olyan gátlástalan belső ipari támogatási rendszert épített, amely a ma ismert és jól bejáratott világkereskedelmi struktúra összeomlását eredményezheti. Az úgynevezett chiptörvény és a zöld átállás érdekében biztosított szabályozás a protekcionista törekvések iskolapéldája, amely kirekeszt mindenkit, aki nem amerikai terméket gyárt vagy vásárol amerikai földön.

Washingtonban lelkesen szavazták meg a törvényt, amelyet Kína gazdasági térhódításának megakadályozására hoztak, ám valahogy elfeledkeztek azokról a baráti országokról, amelyeket a „Buy American” ugyanúgy sújt, ahogyan Pekinget. Jellemzően az EU annyira nem látta előre az eseményeket, hogy még a törvény előkészítési fázisában is csupán néhányan kapták fel a fejüket, és kezdtek el halkan, elsősorban franciául káromkodni.

A kérdés, hogy a nyugati világ meg tudja-e buktatni az USA protekcionista gyakorlatát szép szóval és a baráti kötelékre hivatkozva, vagy – más lehetőség híján – beleáll a konfliktusba, és az egyes régiók, szövetségek körülbástyázásával mindenki elkezdi ugyanazt a politikát folytatni, amely alapjaiban változtatná meg a világkereskedelmi rendszert, az innovációs törekvéseket – és a politikai kapcsolatokat.

Vesztes játszma

Minden ország, így az Egyesült Államok is támogatta és támogatja saját ipari és innovációs kezdeményezéseit. Az amerikai összeg azonban olyan mértékű, amelyre eddig nem nagyon volt példa – éppen elég magas ahhoz, hogy megölje a külföldi kezdeményezéseket. A mesterséges beavatkozás egyben mesterséges árakat fog generálni: az amerikai termékek globális szinten is olcsók lesznek, a világ országainak ipara pedig nemhogy alámenni, de a közelébe sem fog tudni érni az USA árainak – ez pedig katasztrofális kereskedelmi egyensúlyhoz vezet.

Nem kell túlzott fantázia ahhoz, hogy ez mit jelent az ázsiai és az európai ipar számára. Bevágták az orruk előtt az ajtót, termékeiknek innentől esélye sincs felvenni a küzdelmet az amerikaiakkal, hiszen az USA bődületes, összességében 396 milliárd dolláros belső gazdaságélénkítő csomagja mellett labdába sem rúghatnak. Gyakorlatilag ki lettek zárva a piacról. Márpedig ha egy játékban az egyik játékos megszegi a szabályokat, akkor előbb-utóbb a többi is ugyanezt fogja tenni. Egy dolgot nem lehet tenni: egyoldalúan a korábbi szabályok szerint játszani tovább.

Lágyan vagy keményen

Az amerikai törvény az amerikai gyártók számára értelmetlenné teszi az EU-s befektetéseket. Az európai energiaválság egyébként is alapjaiban változtatta meg a befektetési környezetet, a kockázat és a kiszámíthatatlanság egyre nagyobb, a törvény pedig végképp betette a kaput a gigacégeknél, akik a befektetéseikkel az olcsó amerikai energiaárak helyett a méregdrága európait választanák, nem beszélve a masszív támogatások, adókedvezmények elvesztéséről. További csapásként ugyanakkor egyre több európai cég azon ügyeskedik, hogy a termelési tevékenységét az USA-ba tegye át, csökkentve ezzel európai kapacitásait.

Az EU-nak válaszolnia kell a kihívásra, de egyelőre nem látni, merre fog elindulni. Az világosan látszik, hogy a bürokratikus brüsszeli lassúságnak ebben az esetben nincs helye. A kialakult helyzetet az amerikai törvény miatt sűrű dührohamokat kapó Emmanuel Macron és kollégája, Olaf Scholz próbálja meg kezelni, több vasat is a tűzben tartva.

A Kereskedelmi Világszervezet gittegyletté vált

A legkézenfekvőbb megoldás természetesen az, hogy az összes érintett ország feljelenti az Egyesült Államokat a Kereskedelmi Világszervezetnél, a WTO-nál. Az USA protekcionizmusa ugyanis valóban páros lábbal ugrál a WTO szabályain azzal, hogy a belső piacot erősítő és a külsőt kizáró feltételekhez köti a támogatásokat.

Amikor annak idején Trump kivetette a rendkívüli vámokat, a WTO azonnal beavatkozott volna, ám az exelnök nemzetbiztonsági okokra hivatkozott (mondván: mi az, ha nem az amerikai gazdaság?), ebben a kérdésbe pedig a Világszervezetnek nincs beleszólási lehetősége. Biden – általános megdöbbenésre – nem csak egyetértett Trump brutálisan kirekesztő iparpolitikájával, de gátlástalanul annak alapjaira épített mindent, kényelmesen mutogatva maga is a „nemzetbiztonsági” kifejezésre. Ha ennek ellenére a WTO kijelentené, hogy a panaszok jogosak, és az USA-nak vissza kell állítania az eredeti állapotokat, akkor sem történne semmi. Washington ugyanis cinikus módon fellebbezne a döntés ellen, a fellebbezést azonban semmilyen testület nem tudná elbírálni, mert annak tagjainak kinevezését éppen az Egyesült Államok blokkolja. Probléma megoldva.

Saját protekcionista politika?

Az egyetlen lehetséges útnak, egyben gyors válaszlehetőségnek most valóban egy kereskedelmi háború kirobbantása tűnik. Dél-Korea máris belebegtette, hogy a jövőben csak azokat az autógyártó cégeket támogatja, amelyek az országban bejegyzett központokkal is rendelkeznek, míg Japán saját, mindenkitől független chipgyártó vállalatot alapított, kizárólag hazai befektetők közreműködésével. Ennél Európa sokkal dühösebben követel válaszokat. Itt gyakorlatilag egy az egyben lemásolnák az amerikai törvényt, és ugyanazt a protekcionista elvet ültetnék a gyakorlatba, amit a Biden-kabinet – Trump ötletei nyomán – megalkotott.

A „Buy European” elmélet szülőatyja Macron elnök, a kivitelezéshez pedig azonnal betársult Németország. A két nemzet vezetői a háború kezdete óta alapvetően rendkívül feszült viszonyban álltak, az USA törvénye azonban villámgyorsan kibékítette őket, olyannyira, hogy tavaly év végén Bruno Le Maire francia és Robert Habeck német gazdasági miniszter közös, kemény hangú közleményben tudatták együttműködésüket és a tényt, hogy átveszik a kezdeményezést, mivel a tötyörgés ideje lejárt Európában. (Habeck egyébként Macron washingtoni látogatása óta gőzerővel dolgozik az európai protekcionista elmélet gyakorlatba ültetési lehetőségein.)

Mondhatnánk, hogy patthelyzet alakult ki, de egyszerűen nem lenne igaz. Jelenleg az USA-t a saját, mindent felforgató törvénye óriási előnyhöz juttatta. Washington lagymatag próbálkozása és arra irányuló javaslata, hogy az európai és az ázsiai baráti országok hangolják össze saját elképzeléseiket az övével, együtt küzdve a kínai befolyás ellen, eleve vesztes ötlet. Nem csak a kínai vállalatok európai piactarolása miatt, de azért is, mert a pekingi egyeduralmat mindenki a saját erejéből és saját felemelkedésével kívánja megtörni: ebbe a tervbe pedig nem fér bele, hogy az USA ismét az önnön érdekeinek megfelelő és gazdasági hegemóniáját előnyben részesítő vezérszerepet töltsön be.

Egy dolog bizonyos: ha valóban kitör a legdurvább kereskedelmi háború, az alapjaiban fogja megrengetni a világ gazdaságát. Európa számára ez a jelenlegi helyzetben, az energiaválság, a háború, az infláció és a várható recesszió árnyékában a legsúlyosabb csapást jelentené. Ha azonban nem tör ki és az USA-n kívüli világ egy lágyabb, de elhúzódóbb, ezért kevésbé hatékony módszert választ, a végeredmény nagyjából ugyanaz lehet. Nincs jó megoldás. Azaz lenne, de az Államok hallani sem akar róla.

Maradnak tehát a szükséges, de rossz válaszok. Minden következményükkel együtt.

MTI/EPA/ABACA pool/Yuri Gripas
A cikk eredetileg a makronom.mandiner.hu oldalon jelent meg.