Közel 130 év folyamatos háborúskodás előzte meg a Hamász borzalmas októberi terrortámadását izraeli civilek ellen. Kétrészes cikkünk első felében azt mutatjuk be, hogy a mai konfliktus Nagy-Britannia első világháborús szerepében gyökerezik. A britek ugyanis először az araboknak, majd a zsidóknak is megígérték az önrendelkezésük támogatását.

Birodalmi érdekek – „uralkodj, Britannia”

Amikor a XX. század elején Londonban megkoronázták VII. Eduárdot, a brit koronának az Antarktiszon kívül az összes kontinensen volt érdekeltsége. Christopher Coker, a London School of Economics tanára szerint India ekkor szinte a birodalom oszlopa lett.

India hatalmas emberi erőforrást jelentett a brit haderőnek, ezzel kapcsolatban pedig lényeges volt, hogyan sikerül mozgatni az indiai hadsereg alakulatait szerte a világban. A Szuezi-csatorna volt az egyik legfontosabb vízi út a katonák szállítására, és ez felértékelte a Közel-Keletet London számára. A Szuezi-csatorna védelmének biztosítása geopolitikai axiómaként élt a brit vezetésben.

Ezért lehetett, hogy az egyetlen európai állam, amely állandó támaszpontokat tartott fenn a térségben, Nagy-Britannia volt. A szigetország 1882-ben annektálta Egyiptomot. Mire Egyiptom brit protektorátussá vált 1914-ben, Kairó lett a közel-keleti brit érdekszféra központja.

A brit csapatok egyiptomi állomásoztatására nagy szükség volt, mert a szomszédos Oszmán Birodalom a legfélelmetesebb rivális, a császári Németország befolyása alatt állt. Az angolok és a franciák ezért támogatták a déli és keleti oszmán tartományok önállósodási, elszakadási törekvéseit, amire II. Abdul-Hamid szultán terrorral válaszolt. Mindez előre vetítette azt a szövetséges politikát és annak drámai következményeit, amely néhány év múlva a zsidó–arab megosztottság kezdetét jelentette.

1914-ben az oszmánok a központi hatalmak, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán léptek be az első világháborúba.

„Oszd meg és uralkodj” – repkednek az ígéretek

A hadviselő felek mindegyike azt hitte 1914-ben, hogy hamar befejeződik a háború. Emlékezetes a Monarchia katonáinak reménye is, a „mire lehullanak a levelek, hazajövünk” vagy a „karácsonyra itthon leszünk” fantáziája. Ehhez képest a nagyhatalmak azzal szembesültek az év végén, hogy sokáig tart a háború, és szörnyűek lesznek a veszteségek.

Ez a felismerés vezette arra az antant vezetőit, hogy megoldást keressenek a nyugati front patthelyzetére. A brit kabinet mestertervét a következő négy kormánytag dolgozta ki: Herbert Asquith miniszterelnök, Lord Edward Grey külügyminiszter, Herbert Kitchener hadügyminiszter és az Admiralitás első lordja, Sir Winston Churchill. Christopher Coker történész arra emlékeztet, a britek érdeke a konfliktus kiszélesítése volt, hogy meggyengítsék a központi hatalmakat.

A brit kormány globális kontextusban értékelte az egyes térségek, így a Közel-Kelet jelentőségét is. A Közel-Kelet megfelelt annak a hagyományos brit stratégiának, hogy mellékhadszíntereken, távoli akciókkal operáljon. Ez egy indirekt stratégia, amit később, a második világháborúban az ellenség lágy altestének támadásával jellemeztek. A lágy altest pedig ekkor az Oszmán Birodalom, Európa beteg gyermeke volt. 

A tárgyalások részeként Nagy-Britannia és Franciaország 1915-ben felajánlotta a cárnak, hogy biztosítják Oroszországnak a kijutást a Földközi-tengerre. Vagyis a szövetségesek Konstantinápolyt és a Dardanellákat kínálták II. Miklósnak, épp azt, amit addig eszük ágában sem volt átadni.

Ennek a stratégiának része volt Olaszország meggyőzése is a semlegességének feladásáról. A britek és a franciák ellenállhatatlan ajánlatot tettek III. Viktor Emánuel olasz királynak 1915 áprilisában. Nemcsak Goriziát, Dél-Tirolt, a dalmát partvidéket, egy albán kikötőt és az Adriai-tenger több szigetét ígérték Olaszországnak, hanem jelentős anatóliai területeket is a háború után. Mindez korábban ugyanúgy elképzelhetetlen lett volna, mint a cárnak tett ajánlat.

A területi gyarapodás lehetősége, valamint az, hogy az olasz kormány úgy ítélte meg, később nem lesz lehetőség ilyen terjeszkedésre, megtette a hatását. Olaszország 1915. május 23-án hadba lépett a Monarchiával szemben. Érdekesség, hogy Németországnak csak egy évvel később, 1916 augusztusában küldött hadüzenetet III. Viktor Emánuel.

A bomlasztás stratégiája

A diplomáciai manőverezés mellett a britek komoly szerepet szántak annak, hogy bomlasszák a soknemzetiségű Oszmán Birodalmat. Ennek egyik eszközeként bátorították azt a mozgalmat, amely frissen jelentkezett a térségben, ez pedig a nacionalizmus volt, mondja Fred Halliday történész.   

A nacionalizmus itt azt jelentette, hogy kulturális identitása lehet az egyes népeknek, és hogy ezeknek a népeknek függetlennek és önállónak kellene lenniük. Ez a gondolat a XIX. századi Európából indult útjára, és onnan jutott el a Közel-Keletre is. Az Oszmán Birodalom esetében ez az új hullám a török nacionalizmus volt.

Az oszmán uralkodó. II. Abdul-Hamid szultán megbukott 1909-ben. Utóda a bátyja, V. Mehmed lett, aki az ellenzék bábja volt. A szultánt megbuktató mozgalom a reformista ifjútörökök, a fiatal katonatisztek és hivatalnokok csoportja volt. Ők egyebek mellett visszaállították az ország első alkotmányát és létrehozták a parlamentet.

Az érem másik oldala

Ahogy azonban lenni szokott, ami az egyik számára nyereség, a másik számára veszteség lehet. A reformok, az új, nyugatos irány, a török nyelv és kultúra erőszakos terjesztése ellenállást okozott az Oszmán Birodalom nem török identitású lakóiban, így az arabokban is.  Az önállósodás igénye és a saját kultúrához való ragaszkodás persze az arabokra ugyanúgy hatott, mint a törökökre, így a birodalomban részben organikusan, részben pedig a török nacionalizmusra adott válaszként megjelent az arab nacionalizmus is. Az első világháború kitörésekor már tapintható volt a török–arab feszültség az Oszmán Birodalomban.  

Juszuf Csuvejri, az Exeteri Egyetem tanára szerint az arab politikai mozgalmak kezdete annak a felismerésnek volt köszönhető, hogy a törökök nem fognak önként osztozni a hatalmon senkivel.

A törökök egységes birodalmat akartak, míg az arabok kezdtek rájönni, hogy lehetetlen lesz számukra megmaradni a birodalomban, mert nem tekintik őket egyenlő jogú államalkotó erőnek. Ekkor született meg az önálló arab államiság gondolata.

A britek felismerik az arab törekvések jelentőségét

1915 nyarán a brit titkosszolgálat azt jelentette a kormánynak, hogy megvan az aduász a Közel-Keleten, amelyet sikerrel lehet használni az Oszmán Birodalom bomlasztására: ez pedig az arab nacionalista mozgalom. Ezért brit és francia katonatisztek indultak a térségbe, hogy személyesen egyeztessenek az arabok vezetőivel, értékeli Juszuf Csuvejri történész. 

Mai kifejezéssel élve udvarolni mentek. Azt mondogatták a helyi arab vezetőknek, hogy ha mellénk álltok, mi majd megadjuk nektek a függetlenséget. Sokakra hatottak is ezek az ígéretek, mert elhitték, hogy az európaiak segítségével lehetséges az önállóság, a függetlenség.

A szövetségesek lázadást akartak kirobbantani az Oszmán Birodalom ellen, mert úgy vélték, ez majd erőforrásokat von el az európai hadszíntérről és gyengíti a központi hatalmakat. Különös módon azonban még mielőtt megszervezhettek volna egy fegyveres ellenállási mozgalmat, az ölükbe hullott egy arab kezdeményezés. Huszein ibn Ali sejk, mekkai nagyserif, Mohamed próféta leszármazottja és a követői brit biztatás nélküli is lázadásra készültek Hidzsázban, amely ma Szaúd-Arábia egyik nyugati városa. Az események a brit érdekek szerint alakultak, mondja Fred Halliday történész.

Huszein a hasemita uralkodócsalád tagja volt, amely a X. század óta az lszlám szent helyeit, Mekkát és Medinát birtokolta. A nagyserif a próféta egyenes ági utóda volt. Ez azt jelentette a britek számára, hogy építhetnek Huszeinre.

Huszein 1915 júliusában titkos üzenetet küldött Kairóba a brit főbiztosnak, Sir Henry MacMahonnak. Ebben azt írta, hogy hajlandó jelentős erőt toborozni a törökök ellen, ha a britek segítik a függetlenség kivívásában.  A főbiztos 1915 októberében egy trükkösen és talányosan megfogalmazott válaszban megígérte, hogy Nagy-Britannia segíti a nagyserif egyes ambícióinak megvalósulását. Nyílt, 100 százalékos garanciát azonban nem adott egy független arab állam megalapítására.

Az arabok Trianonja, a Sykes–Picot egyezmény

Bár Huszein vélhetően értette, hogy a britek ígértek is meg nem is, betartotta a saját vállalását.  A fiaira, Abdullahra és a karizmatikus Fejszálra bízta a csapatok toborzását. A felkelés híre örömmel töltötte el a térség lakóit, és sokan a leendő arab állam királyát látták Fejszálban.

Európában azonban eközben a brit és a francia külügyminiszter megállapodása nyomán két diplomata, Sir Mark Sykes és Francois Georges-Picot kidolgozott egy olyan titkos egyezményt, amely érdekszférákra osztotta a Közel-Keletnek azt a részét, amelyet történelmi Szíriának hívunk. A megállapodást a két diplomata után Sykes–Picot paktumnak nevezik. A britek szerint ez elkerülhetetlen volt, mondja Sir Michael Weir volt egyiptomi brit nagykövet.

Nem lehet nem belátni, milyen borzalmas veszteségek érték Franciaországot az első világháborúban. Ezeket a terheket kívánta valamilyen módon kompenzálni ez a terv, mivel a franciák ragaszkodtak ahhoz, hogy területekhez jussanak a levantei térségben.

Ha megnézik ezt az eredeti térképet, akkor láthatják, hogy a két diplomata szó szerint kikanyarított egy hatalmas részt a Közel-Keletből a saját országának. Az A rész volt a francia érdekszféra, a B pedig a brit. A paktum értelmében a franciába tartozott Szíria, Libanon, Mezopotámia és a mai Irak északi része. A briteké lett a mai Irak déli része és a Perzsa-öböl partvidéke egészen Katarig. A briteknek jutott a mai Jordánia is, ami nem sokkal később a Transzjordánia nevet kapta.

Az egyezmény a sárgával jelölt Palesztinát, a mai Izraelt nemzetközi fennhatóságú területként jellemezte, kivéve a briteknek adott Haifát és Akkót. A terület 1920-ban népszövetségi mandátum lett, amelyet az ENSZ elődje 1923-ban hivatalos szerződésben is brit fennhatóságú területként rögzített.

A szövetségesek egyeztették Oroszországgal is a titkos Sykes–Picot paktum érdekszféráiról. Az orosz beleegyezésért cserébe Örményországot és a kurd területeket ajánlották, a korábban már megígért Konstantinápollyal és a Dardanellákkal együtt. 

Juszuf Csuvejri történész szerint a Sykes–Picot paktum brit motivációja az iraki olaj megszerzése volt.

Nagy-Britanniának az volt a fontos, hogy erre az olajkészletre rátegye a kezét. Majd ha már megszerezte az olajat, akkor az volt az elsődleges, hogy az olajat el tudja juttatni Irakból a Földközi-tengerre. Ezért szerepel Haifa kikötője az egyezményben brit területként.

Sir Michael Weir nagykövet azt mondja, a paktum egyszerűen egy szégyenteljes megállapodás.

Ez a dokumentum szégyen. Nem lehet védeni. Olyan emberek hozták létre ezt az egyezményt, akik a pillanatnyi birodalmi szempontokat látták maguk előtt, de a következményeket nem.

Márpedig a következmények nem 130 évvel később jelentkeztek, hanem alig már pár év múlva látható problémákat okoztak.

Ahogy Lugosi Győző történész a Mandinernek korábban ezt megfogalmazta, ez paktum az arabság legnagyobb kollektív sérelme. Itt csúszott félre az arab megújulás lehetősége, ahogy az nemsokára kiderült. 

Cikkünk második részében a cionzimussal és a nagyhatalmak további kétkulacsos politikájával is foglalkozunk majd.

Címlapfotó: The Jerusalem Post