Cikkünk első részében azt vizsgáltuk, miért osztotta két érdekszférára a Közel-Keletet a két nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország. Most bemutatjuk, hogyan csapták be a britek az arabokat, akiknek megígérték az önálló arab állam támogatását. Részletezzük azt is, hogyan élezték ki a feszültséget az arabok és a zsidók között a nagyhatalmi játszmák.

Folytatódik a kettős játszma

Huszein és a fia, Fejszál nem tudott a titkos Sykes–Picot paktumról, amely brit és francia érdekszférára osztotta a Közel-Keletet, és amelyben az ígéretek ellenére egyáltalán nem szerepelt egy önálló arab állam. Az arab lázadók 1916 júniusában megtámadták a török csapatokat, megkezdődött az arab felkelés az Oszmán Birodalom ellen. A felkelők nemsokára elfoglalták Mekkát, 1917-ben pedig a hidzsázi vasútvonal mentén támadták a törököket.

A britek délkeletről, Egyiptomból indítottak támadást a Szuezi-csatorna térségében, a Perzsa-öbölben pedig a mai Kuvait felől támadtak, hogy megszerezzék az iraki olajmezőket. Így a törököknek több irányban is védekezniük kellett, a központi hatalmak keleti szövetségese tehát valóban meggyengült.

Miközben az arabok észak felé nyomultak, a brit tábornok, Edmund Allenby átkelt a Szuezi-csatornán. A brit csapatok 1917 tavaszán elérték Palesztina határát.

Európában azonban nem mentek jól a dolgok. Az antant hatalmas veszteségeket szenvedett a nyugati fronton. Londonban új kormány alakult, az új miniszterelnök, David Lloyd George pedig meg volt győződve arról, hogy a győzelem kulcsa Amerika. Ehhez azonban rá kellett volna venni az amerikai kormányt, hogy adja fel az Egyesült Államok semlegességét és üzenjen hadat a központi hatalmaknak. Avi Slájm történész, az oxfordi St. Antony’s College tanára arra emlékeztet, hogy Lloyd George a közvélemény nyomását akarta felhasználni az amerikai kormány álláspontjának megváltoztatására.

A brit miniszterelnök abban hitt, ez a döntés azon múlik, hogy változik az amerikai nép véleménye a háborúról. Azt is gondolta, hogy a zsidóság hangja hatással lesz a közvéleményre, ezen keresztül pedig a Fehér Házra.

Mindennek az alapját a brit külügyminisztérium tévedése adta. A Whitehallban túlbecsülték a zsidó pénzügyi körök befolyását. Mark Levene történész azt mondja, a tévedést az okozta, hogy a britek monolitikus entitásnak gondolták a világ zsidóságát.

Ezért kezdte keresni a zsidóság szerepét a háború sikeres megvívásában Nagy-Britannia. Elkezdték vizsgálni, hogyan lehetne bevonni a zsidóságot az eseményekbe, hogy sikerüljön legyőzni Németországot és az Osztrák–Magyar Monarchiát. Ami igen különös volt a szövetségesek szempontjából, hogy az általuk egységesnek hitt zsidóság legnagyobb része alapvetően németpárti volt.

A német zsidóság elitje valóban szoros kapcsolatban állt számos német kormánytaggal, és egy viszonylag friss zsidó mozgalom is berlini központtal működött.

A cionizmus

Theodor Herzl, azaz Herzl Tivadar 1896-ban a Dreyfus-per hatására jelentette meg a Judenstaat című értekezését, amelyben először szerepelt a cionizmus mint mozgalom gondolata. Herzl azt írta, hogy mivel nem lehet megszüntetni az antiszemitizmust a világban, a zsidóság számára csak egy önálló állam lehet a menekvés. Avi Slájm azt mondja, hogy a cionizmust az éppen fellángoló zsidóellenesség tette népszerűvé.

Az oroszországi pogromok a XIX. század végén elborzasztották a zsidóságot. Ekkor alakultak meg az orosz városokban a Hovevel Zion, a Sion szerelmesei szervezetei, amelyek aztán a palesztinai kivándorlást és kolóniák alapítását finanszírozták. A fokozódó terror miatt a romániai zsidóság is csatlakozott a mozgalomhoz. 

A biztonságos életkörülmények keresése mellett a bibliai hagyományok is erősítették a cionizmust. A diaszpórában élő zsidók abban hittek, hogy egyszer majd visszatérhetnek az Ígéret földjére.

Az első 120 bevéndorló család, kb. 600 ember 1881-ben és 82-ben érkezett Palesztinába, és bár a cionizmus népszerűsége erősödött, 1914-re a zsidók még mindig csak a palesztinai lakosság 8 százalékát tették ki.

Eközben Háim Weizmann, oroszországi születésű, Manchesterben élő cionista vezető azért lobbizott, hogy London az Oszmán Birodalom összeomlása után támogassa a zsidó kivándorlást Palesztinába. Weizmann, aki Izrael első elnöke lett 1949-ben, már tinédzserkorában azt vallotta, hogy a zsidóság kizárólag Angliára számíthat a túlélése érdekében. Weizman már a manchesteri megérkezése után felvette a kapcsolatot Arthur Balfour konzervatív brit politikussal, aki biztosította Nagy-Britannia támogatásáról.

A cionista mozgalom tevékenységét természetesen ismerte a brit kormány is. David Lloyd George miniszterelnök úgy gondolta, hogy a cionizmus sem más, mint nacionalizmus, így azt remélte, hogy a britek ugyanúgy fel tudják használni a zsidó nacionalizmust a saját céljaikra, mint ahogy azt az arab nacionalizmussal tették.  Így 1917 márciusában Mark Sykes, aki a francia kollégájával együtt megszerkesztette az arabok kisemmizéséről szóló titkos paktumot, a brit kormány nevében megkezdte a tárgyalásokat Háim Weizmann-nal a zsidó kivándorlásról.

Romlik az antant helyzete

1917-ben nehéz helyzetbe került Nagy-Britannia. A német tengeralattjáró-háború súlyos csapásokat mért a kereskedelmi flottára és kudarccal végződött a harmadik ypres-i csata is a belgiumi Passchendaele közelében. A legnagyobb fenyegetés azonban Keletről érkezett, ahol az összeomlás szélére került a szövetséges Oroszország. A német hadsereggel vívott ütközetek kimerítették nemcsak a hadsereget, de az országot is. London és Párizs aggodalommal fogadta a hírt márciusban, hogy a forradalmárok lemondatták a cárt. Dominic Lieven történész, Oroszország-szakértő szerint ha Oroszország kiszáll a háborúból, az antant vereséget szenved.   

Nagy-Britannia és Franciaország nem tudta volna megnyerni a háborút Németország ellen az oroszok vagy az amerikaiak nélkül. Ezért aztán Oroszország összeomlása után kénytelenek voltak az Egyesült Államok felé fordulni, de Amerika, bár hadat üzent a németeknek, eleinte nem küldött sok katonát Európába.

1917 októberére a brit titkosszolgálatnak sikerült végre kiderítenie, kik az egyre erősebb bolsevik párt vezetői. Kiderült, hogy sok közöttük a zsidó, de a közel-keleti politikájukról csak vad feltételezésekre jutott a titkosszolgálat. Lloyd George attól tartott, hogy a kommunisták különbékét kötnek Németországgal, Amerika pedig nem növeli a csapatai létszámát Európában. Ezért utasította a külügyminisztert, Arthur Balfourt, hogy adjon ki egy olyan nyilatkozatot, amely kellőképpen érdekeltté teszi az orosz és más zsidóságot a harc folytatásában.  

A mai szembenállás másik kiindulópontja, a Balfour-nyilatkozat

A levél formában tett nyilatkozat lényegi része így szól:

Őfelsége kormánya támogatóan tekint a zsidó haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére. Ugyanakkor tisztán kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.

A nyilatkozatot 1917. november 2-án küldték el Walter Rotschild bárónak, a brit zsidóság egyik vezetőjének, hogy továbbítsa azt a cionista szervezeteknek – éppen akkor, amikor a brit csapatok megszállták Palesztinát. A nyilatkozat tartalma megfelelt a brit birodalom akkori érdekeinek, mondja Avi Slájm történész

Úgy vélem, hogy egy-egy történelmi döntés vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagyni az akkori politikai kontextust. Tehát nem egy idealisztikus, a tökéletes megoldást célzó álláspontról van itt szó, hanem egy olyan gondolatról, amely megfelelt a birodalom közel-keleti politikájának.

Ez volt az első olyan alkalom, amikor egy nagyhatalom támogatásáról biztosította a cionista mozgalmat egy zsidó állam megalapításával kapcsolatban. A Palesztinában élő más népek önrendelkezési jogáról szóló rész pedig azért került bele a szövegbe, mert a britek tartottak az arabok felháborodásától.

Londonban nem véletlenül aggódtak. Huszein nagyserif ugyanis abból indult ki, neki korábban tettek ígéretet a britek arról, hogy támogatják egy arab állam létrejöttét, cserébe az arab felkelésért a törökök ellen. Juszuf Csuvejri történész emlékeztet arra is, mennyivel több arab ember élt itt, mint zsidó.

Ekkor 80-90 ezer zsidó élt Palesztinában, az arab lakossága száma pedig 500-700 ezer volt. Különös, hogy ennek ellenére az őslakosokat „nem zsidókként” aposztrofálja a nyilatkozat, mintha eleve zsidó területről lett volna szó. A nem zsidó többségnek így nem adott identitást a brit politika.

Avi Slájm történész ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy egy álláspont kinyilvánításáról volt szó, nem pedig egy szerződésről.

A Balfour-nyilatkozat nevében is benne van, hogy ez egy deklaráció. Nem arról volt tehát szó, hogy Nagy-Britannia kényszerítette volna a térség lakóit, írjanak alá egy megállapodást a zsidó állam megalapításáról. Ez a nyilatkozat csak annyit mond, hogy a brit kormány támogatja a zsidó állam létrejöttét bizonyos feltételek mellett.

Olyannyira nem volt szó írásos megállapodásról, hogy emlékeztetjük olvasóinkat, Nagy-Britannia eddig egyetlen szerződést kötött a területről, méghozzá Franciaországgal, a már ismertetett Sykes–Picot paktumot, amelyben felosztották egymás között a Közel-Keletet.

A kommunista forradalom Oroszországban

Alig öt nappal a nyilatkozat kiadása után Oroszországban megdöntötték a polgári kormányt a kommunisták. Lloyd George azt remélte, hogy a Balfour-nyilatkozat megnyugtatja, lekenyerezi majd a zsidó bolsevik vezetőket, és bent tartja a háborúban Oroszországot. Mark Levene történész szerint ez egy óriási tévedés volt.

Lloyd George úgy gondolkodott: mi kell a zsidóknak? Palesztina. De ez egy teljesen logikátlan gondolat, a bolsevik ideológia totális félreértelmezése. Ezek az emberek internacionalisták voltak. 

Avi Slájm hozzáteszi, hogy az orosz kommunisták elítélték a cionizmust.

A bolsevik vezetőségben 15-20 zsidó volt, csakhogy mind ellenezték a cionizmust. Amikor megdöntötték Kerenszkij kormányát, kiadtak egy nyilatkozatot, és ebben kijelentették, hogy a cionizmus a kapitalista elnyomás trükkje.

Néhány hét múlva a brit kormány reményei szertefoszlottak, és összeomlott a téves titkosszolgálati jelentésre alapozott stratégia. A bolsevik vezetőket nem lehetett lekenyerezni a Balfour-nyilatkozattal. Az immár kommunista vezetésű Oroszország 1917. november 21-én azt üzente a hadviselő feleknek, hogy azonnal kezdjék meg a béketárgyalásokat.

Ami ugyanilyen rossz volt, a kommunisták nyilvánosságra hozták a cári kormány titkos megállapodásainak dokumentumait, így például a Sykes–Picot paktumról szóló diplomáciai iratokat is. Ezek ott voltak a levéltárban, hiszen a titkos szerződés Oroszországnak is tekintélyes területetek ígért az Oszmán Birodalom bukása után. Ez óriási blamázs volt a szövetségeseknek, mondja Dominic Lieven.

Az antant államai titokban egymásnak adták a világ egy részét. Ez a fajta anyagi érdekközpontúság köszönőviszonyban sem volt a hangzatos mondatokkal, hogy a demokrácia védelmében harcolnak. Ne felejtsük el azt sem, hogy a szövetségesek azt mondták az Oszmán Birodalom népeinek, például az araboknak, hogy támogatják az önrendelkezési jogért vívott harcukat.

Az arab felkelés vezetői ekkor szembesültek a nagyhatalmi játszmákkal. Lieven szerint Huszeint felháborította a nyilvánosságra került cári iratok tartalma.

Huszein nagyserif azt kérdezte a britektől: miért nem adtok nekünk függetlenséget? És miért osztjátok A és B érdekszférára azt a területet, ahol mi élünk? Az arab vezetők ekkor értették meg, hogy mennyire érdekvezéreltek voltak a britek az iraki és a palesztinai kikötőkkel kapcsolatban, és azt is, hogy mennyi engedményt tettek a franciáknak.  

Újabb brit ígéret az araboknak

1917. december 11-én Allenby tábornok gyalog bevonult Jeruzsálembe Mark Sykes és Francois George-Picot kíséretében. A törökök ellen sikeres harcot folytató arab vezetők nem voltak ott.  

Mivel a brit kormány aggódott, hogyan reagálnak majd az arabok a titkos megállapodások kiszivárogtatására és arra, hogy a brit csapatok elfoglalták Palesztinát, a kabinet üzenetet küldött Huszein sejknek, amelyben megerősítette a korábbi elkötelezettségét. A szöveg így szólt:

Az antanthatalmak szilárd szándéka, hogy újra hazához jusson az arab nép. Ez csak úgy lehetséges, ha az arab nép maga teremti meg az egységes fellépését, a szövetségesek pedig ennek megfelelően alakítják majd a politikájukat, amelyben szem előtt tartják ezt az egységet.
 

Huszein lojális maradt és kitartott az antant mellett, bár arról beszélt, hogy a számlát majd a háború után kell véglegesen rendezni. Ez kapóra jött Allenby tábornoknak, mert nagy szüksége volt az arab harcosokra a törökök elleni háborúhoz.

Jeruzsálem brit kézbe kerülése azonban felerősítette egy másik csoport aktivitását. 1918 tavaszán Palesztinába utazott Háim Weizmann és a Nemzetközi Cionista Bizottság vezetősége, hogy letegye a Héber Egyetem alapkövét Jeruzsálemben. (Az intézmény 1925-ben nyitotta meg a kapuit és ma is működik.)

A látogatás zavarodottságot és indulatot keltett az arabokban. A sokk akkor lett igazán teljes, amikor Edmund Allenby nyilvánosan fogadta Weizmannt. Az arab lakosság azt hitte, ez a Balfour-nyilatkozat megerősítését jelenti.

Fejszál szervezi az önálló arab államot

Hat hónappal később, 1918. október 1-jén Allenby csapatai elfoglalták Damaszkuszt, méghozzá Fejszál királyi herceg Északi Hadseregének segítségével. Juszuf Csuvejri történész szerint a britek nem tudták volna kiszorítani az oszmán hadsereget Palesztinából és Szíriából az arab felkelés nélkül.

Az arabok védték a britek szárnyait. Emellett lekötöttek török és német csapatokat, megosztották az erejüket. Végül az arab erő jelenléte legitimálta a közel-keleti brit jelenlétet. Ha nem harcolnak vállvetve arab katonák a britekkel, az utóbbiak pusztán megszállók lettek volna.

Október 3-án ezrek figyelték Fejszál diadalmenetét a damaszkuszi utcákon. A herceg tudta, hogy nem elég részt venni a harcban, meg is kell mutatnia magát mint felszabadítót a lakosságnak, ha hatni akar rájuk. Fejszál aznap délután a Victoria Hotelben találkozott Edmund Allenbyvel. Juszuf Csuvejri történész szerint Allenby figyelmeztetni akarta Fejszált, hogy ne számítson sok jóra Szíriában.

Allenby tudta, hogy a Sykes–Picot paktum értelmében Szíriát át fogják adni Franciaországnak, ezért nem fogadhatta el őt szíriai uralkodóként. Annyit tehetett, hogy Szíria belső területeire adott felhatalmazást az arab önkormányzatnak. Emellett tulajdonképpen fizetést, apanázst ajánlott Fejszálnak, illetve azt, hogy a britek állják Fejszál hadseregének és adminisztrációjának a költségeit.

Fejszál nem törődött Allenby figyelmeztetésével, kinevezte magát Damaszkusz kormányzójává, és apja, Huszein nagyserif segítségével elkezdte kiépíteni azt a hatalmi bázist, amelyre támaszkodni akart a független arab állam megalapításakor.

Az ígéretek teljesítése a háború után

Október 31-én végleges vereséget szenvedett az Oszmán Birodalom, november 11-én pedig véget értek a harcok Európában.

A következő év januárjában megkezdődtek a béketárgyalások Versailles-ban. Christopher Coker történész szerint a tárgyalások központi kérdése Nagy-Britannia számára az volt, hogy a háború alatt tett ígéretek közül melyiket és milyen mértékben teljesítik.

A brit kormány fűt-fát megígért az araboknak, a zsidóknak, a franciáknak, az oroszoknak és tulajdonképpen mindenkinek. De mindig emlékezni kell arra, hogy a brit kormány tagjai birodalmi szemléletűek voltak. Nemcsak a Közel-Keletet akarták felosztani a nagyhatalmak között, hanem Oroszországot is. Úgy gondolták, ez az utolsó pillanat, amikor megszerezhetik maguknak mindazt, amire vágynak, mert senki nem volt, aki szembeszállhatott volna velük.

Fejszál maga is többször Párizsba utazott, hogy a békekonferencián előadja az arab függetlenség ügyét. Az arab állam megalapításának kérdése azonban Nagy-Britannia számára sokadrangú volt a Sykes–Picot paktumban Franciaországgal kötött megállapodáshoz képest.  Így a győztesek félretették Woodrow Wilson amerikai elnök elveit a népek függetlenségéről és önrendelkezési jogáról. A Közel-Kelet arab lakóinak nem járt a függetlenség a nagyhatalmak szerint.

Olvasóink ezek után joggal tehetik fel a kérdést: vajon betartotta-e a zsidóknak tett ígéretét Nagy-Britannia? Arthur Balfour külügyminiszter egy memorandumban azt írta a tárgyalópartnereinek a békekonferencia alatt, hogy akár jó vagy rossz, akár helyes vagy helytelen a cionizmus, vannak történelmi hagyományai. Ezért, ahogy fogalmazott, a négy nagyhatalom támogatja a cionizmust, amely sokkal fontosabb, mint a területen élő 700 ezer arab álláspontja.

Ugyanebben a dokumentumban azonban, néhány oldallal később ezt a cinikus megjegyzést olvashatjuk a brit külügyminisztertől, ami azt jelenti, hogy a britek nemcsak az arabokat, hanem a zsidókat is becsapták:

A nagyhatalmak Palesztina kérdésében nem fogalmaznak meg egységes politikai álláspontot, vagy amit írásba foglaltak, azt nem minden esetben szándékoznak betartani.

Szabadkezet kapnak a britek és a franciák

A békekonferencia zárásakor a résztvevők megalapították a Népszövetséget, az ENSZ elődjét. A szervezet alapokmánya kimondta, hogy az Oszmán Birodalom volt területeit mandátumok alapján kell majd irányítani. Ez praktikusan a Sykes–Picot paktum megvalósulását jelentette, vagyis azt, hogy a franciák és a britek kormányozhatják majd a saját maguk által kiválasztott és egymásnak adott arab területeket.

1919. november 21-én Damaszkuszba érkezett a francia adminisztráció, amelynek a vezetője a már sokszor emlegetett Francois Georges-Picot, illetve Henri Gouraud tábornok volt. Nagy-Britannia ekkorra már visszavonta a csapatait és magára hagyta a szövetségesét, Fejszált.

A herceg immár több mint egy éve vezette, ha korlátozott hatáskörrel is, az arab önkormányzatot. 1919-ben választásokat tartottak, ahol megválasztották a Szíriai Nemzeti Kongresszus képviselőit. A helyek 80 százalékát a konzervatív arab erők nyertél el, de 20 százalék a radikális nacionalistáknak jutott.

A térségben közben forrtak az indulatok. A muszlim lakosság attól tartott, hogy egy keresztény többségű Nagy-Libanon államba kényszerítik őket, ezért lázongás tört ki.  1920 márciusában a Szíriai Nemzeti Kongresszus kikiáltotta Szíria függetlenségét, és minden arab királyának nevezte ki Fejszált.

Áprilisban az arabok hírét vették a sévres-i békeszerződésnek, amely az Oszmán Birodalom felosztásáról rendelkezett. A konferencia hivatalosan is francia, illetve brit mandátumnak minősítette Szíria és Libanon, illetve a mai Irak és Jordánia területét. A döntés nyomán ismét az utcára vonultak az indulatos tüntetők. Fejszál ekkor egy ismert nacionalista politikust nevezett ki kormányfőnek, és bejelentette a sorkötelezettséget a hadsereg megszervezésére.

A francia kormány döbbenten fogadta az események hírét, de a sokkot hamar felváltotta a nagyhatalmi cselekvés. 1920. július 14-én Gouraud tábornok ultimátumot adott Fejszálnak: lemond vagy lemondatják. Fejszál lemondott, bár a hadügyminisztere néhány ezer katonával a franciák ellen vonult. A csata arab vereséggel végződött, a fegyveres harc véget ért.

Az európaiak számára immár csak elfeledni való rossz emlék volt az ígéretük a független arab állam létrehozására. Fred Halliday történész arra hívja fel a figyelmet, hogy nem csak ez volt a fájdalmas az arabok számára.

A térség érdekszférákra osztása önmagában azt jelezte, hogy szó sem lehet egy független arab államról. Ami legalább ilyen rossz volt, hogy a nagyhatalmak feldarabolták, különálló egységekre osztották ezt a területet. Vagyis nem elég, hogy nem lehetett egy saját országuk az arab embereknek, de a kulturális egységtől, az összetartozástól is megfosztották őket.

Fejszál iraki király lesz

1921-ben Irak királyává tette Fejszált a brit kormány, és ez megnyugtatta valamelyest az itteni lakosságot. Londonban azt remélték, hogy Fejszál uralkodása jelképezheti majd az arab államiságot a térségben. Huszein nagyserif, Fejszál apja azonban nem adta fel az önálló arab állam gondolatát, és azt akarta, hogy a britek teljesítsék a neki tett ígéretüket.

Huszein álma nem valósult meg, bár a személyes ambíciói részben igen, hiszen a másik fia, Abdullah Transzjordánia királya lett. A Hasemita-ház azonban elvesztette a befolyását, amikor 1923-ban Abell-Aziz ibn-Szaúd elfoglalta az Arab-félszigetet, majd egy évvel később megszerezte a kalifa címet. Ezen a területen jött létre a mai Szaúd-Arábia.

Palesztinában véget ér a nyugalom

Palesztinában 1920-ban alakult meg a brit kormányzat. Palesztinára ekkor a nyugalom volt jellemző. Jeruzsálom három világvallás szent városa volt, ahol évszázadok óta békében éltek egymással a muszlimok, a keresztények és a zsidó kisebbség.  

A brit mandátum azonban a Balfour-nyilatkozat értelmében megnyitotta a határait a zsidó bevándorlók előtt. A cionista mozgalom ünnepségeket és felvonulásokat szervezett például Tel-Avivban, hiszen úgy tűnt a zsidók számára, hogy Nagy-Britannia beváltja a nekik tett ígéretét. Háim Slájm történész emlékeztet arra is, milyen fontos, kik képviselnek egy ügyet.

Az arab államiság ügye szilárdabb talajon állt, de akik képviselték, nem voltak annyira ügyes szereplők. A zsidó bevándorlás és államiság ügye kevésbé volt megalapozott, de akik képviselték a világ előtt, briliáns figurák voltak. A cionizmus így lett a XX. század kiemelkedő public relations története, annak a története, milyen kommunikáció és érvrendszer, milyen lobbitevékenység szükséges egy politikai cél eléréséhez. 

Palesztinában megindult a földvásárlás a zsidó telepek létesítéséhez, ezeket az ügyleteket a cionisták finanszírozták. Közben megalakultak azok a politikai és biztonsági szervezetek, amelyek összefogták a zsidók tevékenységét és szervezték a zsidóság életét az új hazájukban. Mindez felháborította a palesztinai arabokat, mondja Juszuf Csuvejri történész.

Az arabok nem értették, mit keres itt hirtelen sok európai, akiknek semmi közük nem volt a Kelethez és a keleti életformához. Az arabok úgy érezték, hogy idegenekkel kell osztozniuk a saját földjükön, hogy fel kell osztaniuk a saját országukat egy idegen nép miatt. Abszurdnak találták, hogy 6-700 ezer embernek át kell adnia a földjét és a falvait egy kisebbségnek, amely szanaszét szórva él Palesztinában.

Arthur Balfour 1925-ben Palesztinába utazott. A zsidók hősként fogadták a volt brit külügyminisztert, aki azt írta a békekonferencia alatt, alig 6 évvel korábban, hogy a nagyhatalmak nem szándékoznak betartani az ígéretüket a zsidó állam megalapításáról. Balfour szerepe máig megosztja a történészeket. abban azonban egyetértenek a szakértők, hogy az emlékezetes nyilatkozata nélkül mégsem alakulhatott volna meg később a zsidó állam.

Az, hogy a brit hadsereg és rendőrség védelmében alakultak és fejlődtek a zsidó települések, önmagában megmutatja a nyilatkozat jelentőségét. A brit védőernyő nélkül nem jöhetett volna létre Izrael állam 1948-ban.

– mondja Mark Levene történész.

Állandósulnak a veszteségek

A zsidó bevándorlás felgyorsult az 1930-as és 40-es években. Az arab lakosság ellenségesen fogadta az egyre növekvő számú zsidót, különösen a második világháború után. Az arab terroristák véres támadásai miatt a brit kormányzat korlátozta a bevándorlást, de ekkor, a náci pusztítást és a holokausztot követően, már lehetetlen volt megakadályozni a folyamatot.

Az arab terror ugyanakkor kiváltotta a zsidó önvédelmi szervezetek terrorját, akik nemcsak az arabokra támadtak, hanem a britekre is – épp úgy, mint az arab terroristák. A gerillaháború sok áldozatot követelt mindkét oldalon, és palesztinok tízezreit űzte el az otthonaikból.

1947-ben az ENSZ határozatot hozott, hogy egy zsidó és egy palesztin területre kell felosztani Palesztinát a brit fennhatóság lejárta után. Ezt az arabok nem fogadták el, miközben a zsidók növelni próbálták a saját területüket.

1948. május 14-én megalakult Izrael állam a brit mandátum területének alig több mint felén. Másnap, május 15-én a környező arab országok és a palesztinai arab fegyveres csoportok megtámadták a zsidó államot. Ez volt az első izraeli–arab háború, amelyet Izraelben függetlenségi háborúnak hívnak.

Az ezt követő évtizedekben a szinte folyamatos, úgynevezett alacsony intenzitású konfliktus jellemezte Izrael és az arab szomszédai mindennapjait, amelyeket megtörtek a nyílt, valódi háborúk. Ezekben Izrael tönkreverte az egyesült arab hadseregeket. A konfliktusnak több tízezer áldozata volt mindkét oldalon. Több száz ezer palesztin a szomszédos országokba menekült, ahol jólétet, megfelelő infrastruktúrát és ellátást ígértek nekik, valamint azt, hogy kiharcolják számukra az önálló palesztin állam megalapítását. Ezeket az ígéreteket nem teljesítették az arab államok.

A külföldről finanszírozott terrorizmus

A menekülttáborokban egyre nő a fiatalok aránya. A nyomor miatt könnyen radikalizálható a sokadik palesztin generáció, amely hordozza a szülei és a nagyszülei traumáját, veszteségeit. Így erősödhetett meg például a Hamász terrorszervezet is, amely az alapításakor, 1987-ben még csak egy marginális, fiatalokból álló kis csoport volt.

A Hamász sikerrel ostorozta a Jasszer Arafat vezette Fatah pártot a korrupció miatt a Palesztin Hatóság megalakulása után. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a 2006-os első és utolsó gázai választásokon az iszlámista, Irán által finanszírozott terrorszervezet győzött. Mahmúd Abbasz, a Palesztin Hatóság vezetője lemondott. A Hamász terroristái nem sokkal később kirendelték az embereket az utcára, ahol kb. egy tucat palesztin férfit a civilek szeme láttára kivégeztek. Azt állították róluk, Izraelnek kémkedtek, holott Gázában mindenki tudta, hogy a Fatah és a Palesztin Hatóság tisztségviselői voltak az áldozatok. A terrorszervezetek ugyanis pontosan úgy terrorizálják a palesztin társadalmat, mint ahogy félelmet akarnak kelteni az izraeliekben is.

A helyzetet nehezíti, hogy menekülttáborok nyomasztó világa, a reménytelenség és a kiúttalanság súlyos drogproblémát okoz a palesztin fiatalok körében. A sokat emlegetett gázai alagutak közül több száz vezet az egyiptomi határ alatt, és a fegyverek szállítása mellett például kábítószer-csempészetre használják ezeket. A drog- és a fegyverkereskedelem a világ minden terrorszervezetének komoly bevételi forrást jelent, még akkor is, ha például a Hamász a nyilvánosság előtt bünteti a kábítószer-használatot.

A másik oldalon az izraeli generációk ugyanígy megszenvedik a felmenőik és hozzátartozóik fájdalmát, a múltbeli és jelenlegi veszteségeket. A náci halálgyárak traumája olyan mélyen él az izraeli társadalomban, hogy az emberek számára a jelszó: soha többé holokausztot, inkább harc közben halunk meg.

A fanatizmus és a fundamentalizmus megtalálható az izraeli oldalon is. Jichák Rabin izraeli miniszterelnököt, a „területet a békéért” elv képviselőjét, aki a megbékélés jelképe lett, egy radikális jobboldali ortodox zsidó lőtte le 1995-ben, mert nem értett egyet az oslói békekötéssel.

A háborúk, az intifádák, a civilek elleni merényletek, a bosszú spirálja egész generációkra gyakorol pusztító pszichés hatást, a poszttraumás stressz-szindróma általános a térségben mindkét oldalon. Már önmagában ez is szinte lehetetlenné teszi a megbékélést abban a környezetben, amelyben 130 évvel ezelőtt még tudtak egymás mellett élni az arabok és a zsidók, és amelynek a békéjét felborították a birodalmi játszmák. Azóta pedig más hatalmak léptek a volt gyarmatosító országok helyére, például a Közel-Kelet térségéből, amelyek azt akarják, hogy megmaradjon a konfliktus.

Címlapfotó: International Business News