Kína a mezőgazdasági termékek fogyasztójaként sokkal kevesebb figyelmet keltett mint gyártóként. Bár már a 90-es években megjelent az a jogos aggodalom, hogy a nagy népessége és növekvő húsigénye miatt a globális mezőgazdaság ki tudja-e elégíteni az ottani növekvő keresletet. 

Casper Worm Hansen, a Koppenhágai Közgazdasági Egyetem professzora és Asger Wingender, az intézmény docense foglalkozott az elmúlt évek kínai agrárimportjával, illetve azzal, hogy ez milyen hatással volt a világ mezőgazdaságára.

Tanulmányukat eredetileg a VoxEU-n tették közzé. 

1. ábra Kína mezőgazdasági és nem mezőgazdasági termékeinek kereskedelme 

Megjegyzés: A mezőgazdasági import a mezőgazdasági termékek kínai importjának dollárértéke a nemzetközileg forgalmazott mezőgazdasági áruk összértékéhez viszonyítva (zöld görbe). A többi változó is hasonlóan definiált. A függőleges vonal az ázsiai ország 2001-es WTO-csatlakozását jelzi. 

Lester Brown 1994-ben a Ki táplálja Kínát? című nagy hatású cikkében azt jósolta, hogy az egy főre jutó, mindössze 0,08 hektár gabonaterülettel és kevés további terjeszkedésre való lehetőséggel az ázsiai országnak hamarosan nagy mennyiségű élelmiszert kell majd importálnia, és a globális élelmiszerárak ebből következő meredek emelkedése katasztrofális lehet a világ szegényei számára. Nem kellett sokat várnia, a gazdálkodók világszerte dolgozhatnak a kínálat bővítésén, hogy megfeleljenek a kínai keresletnek. 

Hansen és Wingender 30 évnyi visszatekintéssel próbál válaszolni Brown felvetéseire. Vagyis arra, hogy  

hogyan tudta a világ ellátni Kínát anélkül, hogy katasztrofális következményei lettek volna a világ szegényeire nézve. Illetve mi a helyzet azzal a tágabb kérdéssel, hogy a globális mezőgazdaság miképp alkalmazkodik a nagy keresleti sokkokhoz.  

A globális kereslet tendenciái általában fokozatosak, összefonódnak a demográfiával, a technikai változásokkal és más, a kínálatot egyidejűleg befolyásoló tényezőkkel, arról nem is beszélve, hogy a kínálat növekedése önmagában a kereslet bővüléséhez vezethet. Ám ebben a konkrét esetben a kínai kereskedelempolitika furcsaságai lehetővé teszik számunkra, hogy felismerjük a globális mezőgazdaságot ért nagy keresleti sokk okozati hatásait. 

Önellátás és növekvő import 

Az ázsiai nagyhatalom 1995-ben kezdte enyhíteni a szójabab és néhány más növény behozatalára vonatkozó korlátozásokat. Bár az ország a 2001-es WTO-csatlakozását követően jelentősen liberalizálta a mezőgazdasági behozatalát, továbbra is fenntartotta az önellátás politikáját a fontos élelmiszernövények, különösen a kukorica, a rizs és a búza esetében. Ezt a politikát az 1960-as években vezették be, nem sokkal azután az éhínség után, amit a Nagy Ugrás okozott, ezzel az élelmezésbiztonság a Kommunista Párt legitimációjának az egyik pillére lett. A párt – többek közt Brown írásának megjelenésére válaszul –  

megerősítette ezt a politikát, hogy biztosítsa a globális vezetőket arról, az ország valóban képes táplálni magát.  

Kína a mai napig szinte semmit sem importál az önellátási politika hatálya alá tartozó terményekből, viszont más mezőgazdasági termékeket nagy mennyiségben hoz be. Következésképpen a politika hatálya alá tartozó növényekre specializálódott országok és régiók sokkal kevésbé voltak kitéve a növekvő kínai keresletnek, mint a más termények előállítói.   

Kínai kereslet és globális földhasználat 

A kutatópáros az összesítés minden szintjén azt tapasztalta, hogy a gazdálkodók a kínai keresletet a szántóterületek bővítésével elégítették ki, nem pedig a hozamok növelésével. A válasz annyira egyértelmű volt, hogy szabad szemmel látható a globális adatokban. A 2. ábrán látható zöld görbe azt mutatja, hogy az egy évtizede stagnáló globális szántóterület kiterjedése az után kezdett növekedni, hogy Kína 1995-ben liberalizálta bizonyos termények behozatalát. A tempó pedig tovább nőtt, miután 2001-ben csatlakozott a WTO-hoz. A globális szántóterület 7 százalékkal volt nagyobb 2020-ban, mint 1995-ben. Statisztikai elemzésük szerint a kínai kereslet okozta a teljes növekedést. 

2. ábra Globális földhasználat  

Megjegyzések: A zöld görbe a globális szántóterület, a fekete a globális legelő. Mindkét változót 1980=100-ra indexelték. A függőleges vonal Kína 2001-es WTO-csatlakozását jelzi. Az ország már 1995-ben megkezdte a szójabab és néhány egyéb növény importjának liberalizálását. 

Az, hogy a gazdálkodók kiterjesztették a növénytermesztést a kínai kereslet kielégítésére, a fogyasztók javát szolgálta, akik nem tapasztalták meg az élelmiszerárak szárnyalását, ahogy azt Lester Brown megjósolta. A gazdálkodók is profitáltak, legalábbis az Egyesült Államokban, ahol a részletes mezőgazdasági adatok azt mutatták, hogy a haszonkulcsok emelkedtek a kínai keresletnek kitett területeken. 

Persze az alacsony élelmiszerárak és a magas haszon környezetvédelmi költségekkel járt. A szántóterületek bővülésének nagy része a korábban legelőként használt földből származott, amint azt a 2. ábrán látható fekete görbe is sugallja. Már a legelők átalakítása is a biológiai sokféleség csökkenését eredményezte. A biodiverzitás még nagyobb veszteséget könyvelhetett el, ahol a termelésbe új területeket vontak be, vagy olyanokat alakítottak át, amelyeket korábban nem érintett a mezőgazdaság. A kutatók szerint valószínű, hogy a mezőgazdasági termékek iránti kínai kereslet volt az oka az 1995 óta zajló globális erdőirtás egyharmadának vagy akár kétharmadának is.  

Tanulságok és perspektívák 

Többen is előrevetítik azt, hogy ahogy Kína népessége csökken, a gazdasága lassul, és a mezőgazdasági termékek iránti kereslete is a jövőben lassabb ütemben növekszik majd. Viszont a globális kereslet továbbra is gyorsan fog emelkedni, köszönhetően más nagy ázsiai és afrikai államok fejlődésének. Itt újra feltehető a kérdés:  

Vajon a világ ezeket az országokat is képes lesz táplálni?  

Hansen és Wingender eredményei arra utalnak, hogy igen. A legelő még mindig a globális mezőgazdasági földterület több mint a felét teszi ki, így azok szántófölddé átalakítása a hiány nagy részét fedezheti. Ez az intenzitás azonban csökkenti a biológiai sokféleséget, és az eredményeik arra utalnak, hogy a globális erdők továbbra is veszélyben lesznek. 

A két kutató azzal zárja a tanulmányát, hogy az élelmezésbiztonság és a környezetromlás közötti kompromisszumot egy olyan világban, ahol a kalória és az állati fehérje iránti kereslet növekszik, csak a terméshozamok emelésével lehet enyhíteni. A zöldforradalomhoz kapcsolódó magas hozamú növényfajták és a géntechnológiával módosított növények például jelentősen megnövelték a mezőgazdasági termelést a termőterületek bővítése nélkül, és ez összességében jobb eredményeket eredményezett a környezet és a szegények számára is. Az ilyen innovációkba történő további befektetések prioritást élveznek mind a humanitáriusok, mind a környezetvédők számára.  

Megjegyzés: A két kutató megemlíti a biodiverzitás csökkenését mint környezetvédelmi terhet, de nem szólnak a talajok pusztulásáról. Minél intenzívebb a mezőgazdasági termelés, annál gyorsabban degradálja a termőterületeket. A legelők sem véletlenül legelők, általában nincsenek meg azok az adottságaik, mint azoknak a területeknek, ahol szántóművelésbe fogtak. A talajrétegük sekélyebb, így gyorsabban degradálódhatnak. Tehát úgy véljük, hogy a legelők felszántása, illetve az intenzív mezőgazdálkodás a technológia átgondolása nélkül csak rövid távon működhet. 

Eredeti cikk: cepr.org

Kapcsolódó: 

Címlapfotó: Pixabay