Vajon a késő bronzkori emberek tudatosították-e egyáltalán, hogy a civilizációjuk összeomlóban van? Ez a kérdés nem véletlen. Ha mi magunk – főképp a fejlett Nyugatot értve – az összeomlás kezdeti szakaszában lennénk, vajon képesek volnánk-e tudatosítani? És tennénk-e valamit ellene?  

Ennek a kérdésnek járt utána Andreas Kluth, a Bloomberg Opinion rovatvezetője. A tudósok  aggasztó történelmi párhuzamokat lelnek fel a világban felgyülemlett feszültségekről, valamint a háború, a migráció, az éghajlat, a betegségek és az éhínség globális sokkjairól. 

A társadalmak összeomlására mindig is nagyobb hangsúlyt fektettek a történészek, régészek, antropológusok, sőt az a szórakoztató médiának – a regényíróktól a filmesekig is – hálás témát adott, annyira, hogy egész iparág alakult ki a disztópiás világok apokaliptikus megragadására.  

Persze a történelem számos példát tud ilyen összeomlásokra, a grönlandi skandinávoktól vagy a Húsvét-szigetek lakóitól kezdve a majákon, a Chaco-kultúra lakóin, az aztékokon és a Kijevi Ruszon keresztül a késő Római Birodalomig. Egyedinek, csak az emberi társadalmakra jellemzőnek véljük, de számtalan példát találunk ilyen összeomlásokra a természetben is, ahol egy méhcsalád, vagy más állatok populációja a felfutásuk után hirtelen összeomlik.  

A tudósok, legyenek azok történészek vagy akár ökológusok, egyik legnehezebb feladata megmagyarázni ezek okát. Ilyenkor általános, hogy több tényezőre, polikrízisre vezethető vissza a bukás, és általában a történészen múlik, hogy melyik okot nagyítja fel a saját ízlése, nézőpontja szerint.

Volt közülük, aki 210 különböző magyarázatot számolt össze a Nyugatrómai Birodalom bukására. E tézisek gyakran a kor divatját is tükrözték. A felvilágosodás gondolkodója, Gibbon Róma bukását a polgári erények elvesztésének tulajdonította, amit a kereszténység terjedésével hozott összefüggésbe. Diamond az ember által okozott környezeti romlást okolja az általa vizsgált összeomlásokért. Valószínűleg egyikük sem téved, de nem is a teljes magyarázatot adják meg. 

Az egyetlen okra hagyatkozó magyarázatokkal az a fő probléma, hogy volt pár társadalom, amelyik elvesztette az erényeit vagy lerombolta a környezetét, mégis elkerülte az összeomlást. A tendencia tehát inkább az, hogy a bukást a fentiek mindegyikének tulajdonítják. Ez a mi korszellemünkhöz a polikrízis agyoncsócsált fogalmához is illik. Ez csak azt jelenti, hogy párhuzamot vonunk a mai és a valamikori összeomlások között, ahol hasonló problémánkkal küzdöttek, a politikai polarizációtól és egyenlőtlenségtől kezdve az éghajlatváltozáson, háborúkon, éhínségeken, világjárványokon keresztül a népvándorlásokig.  

A kérdésben Joseph Tainter átfogó elmélete vált uralkodóvá, amelyet még 1988-ban írt le a The Collapse of Complex Societies (A komplex társadalmak összeomlása) című művében.  

Tainter észrevette, hogy a civilizációk az idők során egyre összetettebbé váltak, hogy megbirkózzanak az új problémákkal vagy kihívásokkal, a birodalmi terjeszkedéstől kezdve az élelmiszer-ellátáson át a társadalmi stabilitásig. Igazgatásuk, hierarchiájuk, bürokráciájuk, technológiáik, ellátási láncaik és egyéb intézményeik egyre több különálló részből és speciális szerepkörből álltak, amelyeknek együtt kellett működniük. 

A komplexitásnak, a bonyolultságnak ára van – fizikai energiában, adminisztratív teendőkben és más területeken. Kezdetben a komplexitás növekedése megfizethetőnek, sőt hasznosnak tűnik.  

Végül azonban érvényesül a komplexitás csökkenő határhozamának törvénye, ami ahhoz vezet, hogy bár nehéz észrevenni, de egyre nehezebb elviselni a költségeket.  

Fogy az élelmiszer, a munkaerő vagy (manapság) a fosszilis tüzelőanyag, megterhelővé válnak az adók és az illetékek, meghibásodik az információáramlás, megszaporodnak a hibapontok. A civilizáció törékennyé válik, és az sem kell hozzá, hogy ezt a tagjai feltétlenül tudatosítsák.   

Amennyiben túl összetetté vált a társadalom, elég lehet valamiféle külső vagy belső sokk az összeomláshoz. Ezek jellemzően jöhetnek szárazságok, éhínségek, járványok, migrációk, lázadások, polgárháborúk és inváziók formájában. 

Bronzkori mintapélda 

Eric Cline, a George Washington Egyetem professzora, a Kr. e. 1177: A civilizáció összeomlásának éve című könyvében írja le a késő bronzkori civilizáció összeomlását, ami számos párhuzamot mutat a jelennel.  

Kezdve azzal, hogy a Földközi-tenger és a Közel-Kelet akkortájt „globalizálódott”. A mükénéiek, minósziak, ciprusiak, egyiptomiak, hettiták, kánaániták, asszírok, mitannik, anatóliaiak és mások bonyolult és egymástól függő ellátási láncokban kereskedtek egymással a bortól, a gabonától a szandálokig mindenfélével. Az ezüst Görögországból, az arany az egyiptomi Szudánból, a réz Ciprusról, a bronzhoz szükséges ón pedig Afganisztánból származott. 

De náluk több, társadalmon belüli, illetve a közös civilizációjuk közötti összetettség alakult ki.

Senki sem volt már önellátó, mindenki az egész rendszertől és annak működőképességétől függött.

Ráadásul az elitek Mükénében, Anatóliában és másutt nemcsak kizsákmányolták az alsóbb osztályokat, hogy abból kifizessék a komplexitás növekvő költségeit, hanem egymással is harcoltak a fennmaradó gazdasági járadékokért. A társadalmak és az egész rendszer egyre törékenyebbé vált, bár nem tudjuk, hogy az akkori emberek tudatában voltak-e a kockázatoknak. 

Aztán persze jöttek a sokkok. Az egyik az elhúzódó aszály volt (ez ismerős), amely éhínségeket okozott. A másik a betegségek (az egyiptomi V. Ramszesz valószínűleg himlőben halt meg). Ezután – feltehetőleg az előbbi következményeként – tömeges népvándorlások következtek. Ahogy akkor, úgy ma is, a befogadó népek inváziónak nevezték a népvándorlásokat. Az akkori, a Földközi-tenger minden részéről érkező migránsokat tengeri népeknek nevezték. És mindezt megfejelte pár komoly földrengés is. 

Ez az összeomlás története, amely a történelmi tényeken és mítoszokon túl belefolyik Trója történetébe (egyes tudósok úgy vélik, hogy a görögök falova valójában egy földrengést szimbolizált). De az összeomlás, bárhol is kezdődött, lerombolta az összes ismert civilizációt, mert azok összefüggtek egymással.

Cline szerint két-három generáción belül a nagy egységek darabokra törtek. A koordináció, az információ és a kereskedelmi forgalom leállt, a művészetek és a műveltség hanyatlott, a lakosság zsugorodott. A dolgok hirtelen sokkal egyszerűbbé váltak. A későbbi generációk pedig ezt az egyszerűséget az első sötét kornak nevezték el.  

Andreas Kluth, a Bloomberg rovatvezetője beszámol arról is, hogy mind Cline, mind Tainter mindezekkel aggasztó párhuzamokat lát napjainkban. Társadalmaink és gazdaságaink a történelem legösszetettebb (és ezért legköltségesebb) társadalmaivá váltak, és úgy tűnik, hogy ezt képtelenek vagyunk magunktól egyszerűsíteni.  

Vannak eliten belüli konfliktusaink (amit polarizációnak nevezünk) és egyenlőtlenségek. És vannak külső sokkhatások: olyan betegségek, mint a SARS és a Covid–19, éghajlatváltozás, áradások, tüzek, aszályok és éhínségek, az utóbbiakat a globális felmelegedés és a háborúk egyaránt okozzák. Tömeges migráció is zajlik a globális délről Európába és az Egyesült Államokba. És vannak háborúk, méghozzá rengeteg. 

Az utóbbi időben Tainter különös figyelmet fordított a globális ellátási láncok – például a félvezetők – szakadásaira, akár a világjárvány, akár az ukrajnai vagy a vörös-tengeri támadások miatt. Cline szerint a mai lítiumnak vagy a ritkaföldfémeknek a bronzkori ón volt a megfelelője (a rézhez vegyítve keletkezik a bronz).

A bronzkori tapasztalat mutatja, hogy ha megzavarjuk ezeket az áramlásokat, akkor egymás torkának esünk.

Tainter és Cline egyaránt úgy gondolja, hogy mi, akárcsak a múlt emberei, nem értjük a visszacsatolási hurkokat azokban a rendszerekben, amelyekre támaszkodunk, és mindez „nemlineáris”, azaz katasztrofális méretű felfordulásokat okozhat. 

Azt elismeri, hogy vannak előnyeink az elődeinkhez képest: fejlettebb technológia, tudomány és valószínűleg nagyobb öntudat. De olyan új, ember alkotta és egzisztenciális kockázatokkal is élünk, amelyekkel őseinknek soha nem kellett szembenézniük: vegyi, biológiai és mindenekelőtt nukleáris fegyverek, valamint egy feltörekvő mesterséges intelligencia, amely önálló gondolkodásra képes. Eközben a bölcsesség tekintetében az elmúlt három évezredben a tanulási görbénk meglehetősen laposnak tűnik. 

Az összeomlás persze sosem jelenti a véget. Az első sötét korszaknak is voltak túlélői, akik végül megtanulták használni a vasat,

és az olyan népek, mint a föníciaiak új megoldásokat találva gyarapodtak, egységesítették az ábécét, kitalálták a pénzt, és elvetették a megújult emberi dicsőség magvait.  

Cline retorikusan felteszi a kérdést „Föníciaiak vagy mükénéiek vagyunk?” – azaz „Alkalmazkodunk vagy eltűnünk?” Persze az volna a legjobb, ha elkerülnénk a bukást.  

Mi az összeomlás?  

Tainter elmélete szerint ez egy megkésett, önkéntelen és gyors reakció a rendszer egyszerűsítésére. Birodalmak vagy nemzetek kisebb egységekre bomlanak szét, ellátási láncok és kereskedelmi útvonalak szűnnek meg, az emberek elhagyják a városokat, és vidékre vonulnak, hogy saját maguknak gyűjtsenek vagy termesszenek élelmet. A népesség zsugorodik, általában elvész az irodalom és a műveltség, a rend átadja a helyét a haduraknak és az anarchiának. Persze az összeomló társadalom nem minden tagja (például a rabszolgák) fog feltétlenül siránkozni az ilyen egyszerűsítés miatt. De általánosságban véve ez elég szörnyűnek hangzik. 

Feltehetően egy közösség az ilyen kataklizmát az adott lehetőségei szerint tud majd átvészelni. Félelmetes nyersességgel írta le ezt például Robert Merle a Malevil regényében (Egyik kedvencem a témában. Nem szabad a filmet megnézni, el kell olvasni!). Szerinte egy atomháború esetében a városlakók, akik túlélték a csapást, egy metróállomáson a gyűjtögetők szintjére süllyednek, míg a várban élő, önellátó gazdálkodás körüli közösség csak a középkor szintjére esik vissza.  
A gond ott van, hogy a Nyugat politikusainak többsége bátran hazardírozik egy atomháború lehetőségével, de nincs stratégiája a következmények kezelésére, a rábízott nép túlélésének biztosítására.  

(Forrás: Bloomberg) 

Kapcsolódó: