Németül Zugzwangnak hívják a sakkban a kevés figurás végjátékok egyik nyerő lehetőségét, amikor az ellenfelet lépéskényszer elé állítják. Amíg sok a bábu, addig olyan nagyszámú lépés lehetséges, hogy azokból majdnem mindig lehet legalább egy olyat találni, amellyel folytatható a küzdelem. A lépéskényszer a geopolitikában azt jelenti, hogy egy országnak döntenie kell a stratégiai visszavonulás és a teljes elköteleződés között.

Izrael és az Egyesült Államok is lépéskényszerbe került: előbbi Gázában a teljes elköteleződést választotta, míg utóbbi kivár az utolsó pillanatig úgy a Közel-Keleten, mint Ukrajnában. A két állam stratégiáját alapjaiban határozza meg, hogy míg az USA-nak komoly stratégiai mélysége van, ahová szükség esetén vissza tud vonulni, Izraelnek azonban nincs erre tere.

Zbigniew Brzezinski írt a geopolitikáról, mint valamiféle sakkjátszmáról. A geopolitikai hullámzás korszakában alapmotívummá vált, hogy a szereplők olyan helyzetekbe kerülnek, amikor már nincsenek jó választási lehetőségeik, miközben cselekvésre kényszerülnek.

Lépéskényszer alakult ki a fontos geopolitikai ütközőzónákban

Kritikus helyzet a geopolitikában, amikor egy országnak döntenie kell a stratégiai visszavonulás vagy a teljes elköteleződés között. 1914-ben Oroszország választhatott: vagy elhagyja szerb szövetségesét, vagy háborút vív a németekkel. 1940-ben Nagy-Britannia is dönthetett: vagy elfogadja Németország hegemóniáját a kontinensen, vagy belevág egy hosszú háborúba, ami az Egyesült Államok felemelkedését és a birodalmuk vesztét hozhatja. Egyik sem tűnt jó választásnak.

Az ilyen helyzeteket a sakkban lépéskényszernek nevezzük: az ellenfél rájön a tervünkre, így legszívesebben kihagynánk a lépést, de ezt nem tehetjük, és bármit is lépünk, a helyzetünk egyre rosszabb lesz.

Napjainkban a fogalom megértése különösen fontos, ugyanis a fő geopolitikai ütközőzónákban Izrael és az Egyesült Államok is lépéskényszerbe került.

Izrael a konfliktus melletti teljes elköteleződést választotta

Nehéz tárgyilagosan beszélni az izraeli–arab konfliktusról annak erős érzelmi és vallási töltete miatt. A palesztinokért aggódik a világ csaknem kétmilliárd muszlimja, és a globális Dél is úgy tekint rájuk, mint a következő nagy felszabadítási projektre. Izrael is sajátos jellegű, ugyanis eszkatológiai helyőrségi állam, amely magára egyfajta erődítményként tekint a végső időkkel szemben. Védelme biztosítása érdekében erőteljesen fegyverkezik az ország, 8 milliárd dollárral növeli a 2024-es katonai költségvetését, és nem fél bevetni az erejét Gázában. Izrael a világ egyetlen zsidó állama, még a holokauszt árnyékában alapították, az alapítása óta pedig minden oldalról ostromolják.

Az izraeliek szerint az államuk a zsidóság eszkatológiai óvóhelye, így annak feladása a szemükben visszatérést jelentene az üldöztetéshez.

A Római Birodalom fénykorában kevesebb mint 30 légióval meg tudta őrizni az ókori világban páratlan méretű határterületeit. A rómaiakkal szembeni ellenállás esetén a katonai források látszólag hivalkodó pazarlása képes volt megdöbbentően alacsony erőfejlesztéssel biztosítani a rendet a hatalmas birodalomban.

Izrael a Hamász támadásával hasonló helyzetben találja magát: látványosan meg kell mutatnia katonai túlerejét.

A zsidó állam október 7-én lépéskényszerbe került, és ebben az értelmezési keretben az egyetlen lehetséges válaszlépés a behatolás Gázába. Vélhetően az izraeli–arab konfliktusra nincs tartós megoldás, Izrael azonban lépéskényszerben van: az egyállami megoldás (amely szerint Izrael állampolgárságot adna a palesztinoknak) senkit sem elégítene ki, és különösen ellenére lenne az izraelieknek, mivel ez az államuk de facto szellemi feladását jelentené. A kétállami megoldáshoz azonban fel kellene adni a telepeket.

A lehetséges diplomáciai megállapodások bármelyike a zsidó állam stratégiai vereségét jelentené, és csak akkor jöhetne szóba, ha Izrael a csatatéren ténylegesen katonai vereséget szenvedne el.

Az USA egyre kevésbé tudja elrettenteni Iránt

Az Egyesült Államok a pozícióinak megrendülésével néz szembe az egész közel-keleti térségben, különösen Irakban és Szíriában. Amerika közel-keleti stratégiai célja megakadályozni az iráni hegemóniát a térségben, hasonlóan, mint Oroszország és Németország potenciális regionális vezető szerepét Európában vagy Kínáét Kelet-Ázsiában. Ugyanakkor az elmúlt két évtized amerikai „kalandjai” lepusztult államokat hagytak maguk után Irakban és Szíriában, amelyek sebezhetők az iráni befolyással szemben.

Amerika a bevetései során előszeretettel alkalmazta a stratégiai elrettentés eszközét, amelyet a köznyelvben Tripwire Force néven ismertek. Ennek során a potenciális konfliktusövezetekben alulméretezett erőket telepítenek azzal a céllal, hogy jelezzék a válaszadásra való elkötelezettségüket, ezzel elrettentve másokat a háborútól.  

A kitolt egység klasszikus példája a hidegháború idején Berlinben állomásozó, aluldimenzionált tengerentúli egység. Ennek a helyőrségnek a célja bizonyos értelemben az volt, hogy potenciális áldozatként felajánlja magát, megtagadva Amerikától minden politikai mozgásteret arra, hogy egy konfliktusban magára hagyja Európát. A Dél-Koreában állomásozó erők hasonló célt szolgálnak: mivel egy észak-koreai behatolás szükségszerűen amerikai katonák halálát okozná, Phenjan megérti, hogy ezzel de facto hadat üzenne az Egyesült Államoknak is.  

A jelenleg 30 ezer katonányi és csökkenő trendet mutató amerikai jelenlét a közel-keleti régióban túl kicsi lett ahhoz, hogy hitelesen elrettentse az esetleges iráni támadást, de ahhoz elég nagy, hogy bevonzza azt.

A támadásokra adott szokásos amerikai megtorló intézkedéseknek – légi csapásoknak – már alig van elrettentő hatásuk az irreguláris harcosok ellen, akik hajlandók áldozatokat vállalni és mentálisan hozzászoktak a hosszú küzdelemhez. Az Irán által támogatott jemeni húszik a légitámadások ellenére tovább akadályozzák a hajózást a Vörös-tengeren. Ebben a geostratégiai környezetben ezek az előretolt bázisok már nem elrettentő eszközök, pusztán célpontok. Emellett az évtizedeken át tartó háborúk után az amerikai közvélemény hozzászokott az áldozatokhoz, az amerikai katonák halála már nem vált ki olyan közfelháborodást és háborús lázat, mint korábban.

Egy római történet 

A 2. század első éveiben (nagyjából Kr. u. 101––106 között) Traianus, a nagy római császár egy sor hadjáratot folytatott, amelyek során meghódította Daciát. Ezt a hódítást azonban már a római gyengeség jeleként értelmezhető. 

Róma évszázadokon át közvetve ellenőrizte Daciát, mint egyfajta kliens–helyettes királyságot a határain. Azokban az esetekben, amikor a dákok a birodalom megítélése szerint problémásan viselkedtek (például római területre portyáztak, esetleg túlságosan függetlenné vagy magabiztossá váltak), Róma büntető támadásokat intézett, dák falvakat égetett fel, és gyakran megölte a dák törzsfőket és a királyokat.  

Mivel Dacia az első századra egyre erősebbé és politikailag konszolidáltabbá vált, Róma kénytelen volt agresszívebben fellépni. Traianusnak meg kellett hódítania a területet, ami katonailag költséges és bonyolult hadjárat volt, mivel a korlátozott büntető hadjáratok fenyegetése egyre kevésbé volt ijesztő a dákok számára.  

Róma elrettentő ereje eltűnt, az elpárolgó stratégiai előny pedig arra kényszerítette, hogy sokkal költségesebb és kiterjedtebb katonai fellépést alkalmazzon, amellyel kompenzálta a gyengeségét. A paradoxon itt az, hogy Dacia meghódítása lenyűgöző katonai teljesítmény volt, ám erre a római elrettentés és megfélemlítés összeomlása miatt volt szükség. Ha a birodalom erős maradt volna, közvetett (és olcsóbb) módszerekkel folytatta volna a provincia ellenőrzését.  

Nagyszerű győzelem volt, de hosszú távon tagadhatatlanul hozzájárult a rómaiak túlterheltségéhez és kimerüléséhez. 

Hasonló dinamikát látunk a Közel-Keleten, ahol Amerika a csökkenő elrettentő ereje miatt hamarosan agresszívebb lépésekre kényszerülhet. Ezért azok a hangok, amelyek háborút követelnek Iránnal, valójában az USA stratégiai lehetőségeinek egyik döntő szempontját mérlegelik. A megfélemlítéshez már nem elegendők a korlátozott intézkedések, a teljes intézkedésen kívül nem maradt más.  

Amerika tehát a Zugzwanggal néz szembe:  

stratégiai visszavonulás vagy eszkaláció. A térségben lévő előretolt helyőrségek telepítése elavulttá válik, és az USA-nak vagy ki kell vonulnia, vagy mélyebbre kell hatolnia.  

Washington válaszút előtt áll Ukrajnában

Az ukrán hadsereg lassan elkopik, és a Nyugat, különösen az USA számára egyre költségesebbé válik a támogatás politikai szempontból, ugyanis a közvélemény egyre kevésbé hisz Ukrajna győzelmében. Oroszország viszont sikeresen mozgósította hadiipari komplexumát, az önbizalma megnőtt, a lakossága radikalizálódott és a hadserege jó úton halad, hogy harcedzett tapasztalatokkal kerüljön ki a konfliktusból.

Egyre ingatagabbnak tűnik az az elképzelés, hogy Amerika aszimmetrikusan gyengítheti Oroszországot.

A Nyugatnak (értve alatta elsősorban Amerikát) három lehetősége van. Az első az, hogy csökkenti az Ukrajnának nyújtott támogatást, azaz valójában stratégiai visszavonulást hajt végre, és leírja Kijevet mint geostratégiai eszközt. Költség-haszon szempontból ennek lenne a legtöbb értelme, de kétségtelenül a legnagyobb presztízsveszteséggel is járna. Ukrajnát magára lehet hagyni és végig lehet nézni, hogy miképp omlik össze az ország a nyugati juttatások nélkül, de ez az Egyesült Államok feletti egyértelmű orosz stratégiai győzelemnek minősülne.

A második opció szerint jelentősen növeli az Ukrajnának nyújtott támogatást, felpörgeti a hadiipart és gyakorlatilag átállítja a Nyugatot arra, hogy Ukrajna nevében háborút indítson. Csakhogy Oroszország már sikeresen átállt a hadigazdaságra és kompaktabbak az ellátási láncai, ráadásul választási évben kellene eladni az amerikai közvéleménynek az újrafegyverkezést.

A harmadik út pedig az, hogy fenntartja az Ukrajnát éppen csak életben tartó támogatást, miközben az utóbbi stratégiailag kimerül. Ez egy cinikus játék, ami közelebb viszi az ukránokat a lassú halálhoz, amelyért majd ők maguk is felelősségre vonhatók.

Az USA-nak van stratégiai mélysége, Izraelnek nincs

Izraelnek és az USA-nak is választania kell a stratégiai visszavonulás vagy a teljes elkötelezettség között. A különbség a stratégiai mélységben van.

Izrael kis ország, így számára ennek a hiánya miatt elkerülhetetlen, hogy az eszkalációt válassza a stratégiai visszavonulás helyett, ami az izraeli önazonosság dekonstrukcióját jelentené. Így marad a pusztító hadművelet Gázában. Amerikának azonban a mérete, az erőforrásai és az elhelyezkedése miatt nagyfokú stratégiai mélysége van, ami lehetővé tette, hogy annak idején kivonuljon Vietnámból és Afganisztánból anélkül, hogy belföldön jelentős károkat szenvedne el. A Kabulból való kaotikus kivonulás egy olyan tiszta pillanatot jelentett az amerikai külpolitikában, ahol a realizmus győzött, és a vesztes sakkfigurákat a sorsukra hagyták. Ez persze egy cinikus megközelítés, de a világ már csak ilyen – néha nincsenek jó választások.

Néha nincsenek jó választások. A stratégiai visszavonulás nehéz, de a stratégiai vereség még rosszabb. Ez Zugzwang.

(Foto: shutterstock)