Az elmúlt pár napban zajlott Egyiptomban a COP27-klímacsúcs.

Mihálovics Zoltán politológus írása a Makronómon.

Klímapolitika vonatkozásában az elmúlt pár nap azért lehetett érdekes, mert a világ vezetői találkoztak Egyiptomban, Sarm es-Sejkben, hogy megvitassák az „eredményeket” a klímaváltozás terén.

Egyiptomon a világ szeme

A vezető politikusok látszólag elkötelezettek a klímaváltozás megfékezésében. Ám a cselekvés szintjén mindez nem mutatkozik. 

Abban egyet is értenek, hogy a klímaváltozás problémája nagyobb ambíciót követel meg, de ezek a gyakorlatban nem érvényesülnek, hiszen nincsenek kötelezve ezeknek a céloknak a teljesítésére.

Ehhez hasonló klímakonferenciákat az 1990-es évektől kezdve rendszeresen tartanak. A szegényebb gazdaságok azt követelik, hogy a gazdagabbak elsőként és gyorsabban csökkentsék a saját kibocsátásukat azzal együtt, hogy támogatják azokat a programokat, amelyek a szegényebb országokat segíti a melegedő éghajlathoz való alkalmazkodásban. A gazdagabb gazdaságok viszont azt kérik, hogy a szegényebbek álljanak le a fosszilis tüzelőanyagokról, és valósítsák meg az átállást. A szegényebbek rendszerint csak abban az esetben egyeznek ebbe bele, amennyiben a gazdagabbak kompenzálják őket a klímaváltozás jelentette károkért. A gazdagabb országok erre szóban hajlandónak mutatkoznak, viszont eddig erre irányuló cselekvések nem történtek. 

A mostani egyiptomi csúcs azonban rendhagyó volt e tekintetben, elég csupán azt megemlíteni, hogy a gazdag országok éles versenybe kezdtek az orosz–ukrán háború nyomán az olaj- és gázellátás biztosításáért. 

A szegényebbek pedig mélyülő energia- és élelmiszerhiánnyal kénytelenek szembenézni a háború miatt, hiszen végeredményben a gazdagabbak a háború hatásai miatt emelték meg a fosszilis tüzelőanyagok, az élelmiszer és a műtrágya árát, miközben leállították a szegényebb országokba irányuló releváns támogatásokat.

Megoldás a gazdasági fejlettség?

Miközben sokan mások erőteljesen kommunikálják, hogy a klímaváltozás elleni küzdelemben szinte semmit nem léptek előre, és felvázolnak egy erős pesszimista forgatókönyvet, addig 

a számok azt mutatják, hogy az igaz, hogy a kibocsátáscsökkentésben nem értek el sikereket, viszont a gazdasági fejlettség tekintetében igen. 

Ez azért fontos, mert a gazdaságilag fejlettebb országok sokkal ellenállóbbá váltak a klímaváltozás hatásainak. Az éghajlathoz alkalmazkodni kell, ezért a társadalom kellő védelemmel vértezi fel magát a szélsőséges időjárással szemben. A gazdag országokban ennek az alkalmazkodásnak a gyakorlati formái az ellenálló épületek, gátak építése, légkondicionáló és hűtőtároló felszerelések, korai figyelmeztető rendszerek telepítése, kiürítési útvonalak létrehozása jó minőségű utak mentén stb. A társadalom éghajlati ellenálló képessége összefüggésben áll a gazdasági fejlettséggel. Ez jelenti a bőséges energiához való hozzáférést, a jobb technológiát és mezőgazdaságot, valamint a jobb házakért és infrastruktúráért való fizetés lehetőségét. Maga a fejlődés emberek életének millióit mentette meg. A föld egy átlagos lakosa ma már nagyjából 90 százalékkal kisebb eséllyel hal meg szélsőséges időjárás okozta katasztrófában, mint az 1920-as években.

A klímaváltozás elleni küzdelem nem mehet a gazdasági növekedés, illetve a technológiai fejlődés rovására, hiszen ezek az elmúlt évszázadban is több tíz millió ember életét mentették meg a szélsőséges időjárástól.

Ezeket az összefüggéseket azonban a COP27-konferencián figyelmen kívül hagyják, és ragaszkodnak ahhoz, hogy az elmúlt években radikálisan megnőtt a szélsőséges éghajlati hatásokkal szembeni globális sebezhetőség. 

Ezek az érvek tisztán a nagyobb és gazdagabb országok érdekeit szolgálják, amelyek előszeretettel adják elő az éghajlati veszélyhelyzetről szóló beszédeiket, hogy megnyugtassák az erős hazai környezetvédelem-centrikus választópolgárokat. Nem véletlen, hogy korlátozzák a fosszilis tüzelőanyagok további terjedését a szegényebb gazdaságokban. Ezzel szemben a szegényebbek azt állítják, hogy a környezeti problémákért elsősorban a klímaváltozás a felelős, erre hivatkozva követelnek pénzügyi forrásokat.

Egyre nő az ellenálló képesség

Az elmúlt évszázadban a természeti katasztrófákkal összefüggő halálesetek száma 100 éve tízszer akkora volt, mint most. A globális népességhez viszonyítva a halálozás sokkal gyorsabban, mintegy 25-szörösére csökkent, ami összhangban volt a globális népesség növekedésével.

Forrás: MunichRE

A 20. században szinte megszokottak voltak a halálos természeti katasztrófák. Kínában 1887-ben a Sárga folyó áradása 2 millió, 1931-ben Jangce-Huai áradása 4 millió embert ölt meg.

Az ehhez hasonló katasztrófák száma ma már jóval kevesebb, ami a gazdasági fejlődésnek és az alkalmazkodóképességnek tulajdonítható. Az 1980-as évek óta az ilyen természeti katasztrófák jelentette halálos veszélyek halálozási aránya 85 százalékkal csökkent. A halálozási arány mérséklődése 1989 és 2016 között jól látható az alábbi ábrán.

Forrás: MunichRE

A természeti katasztrófák különböző fajtáival szembeni fokozott ellenálló képesség szorosan összefügg a globális gazdaság növekedésével, valamint az infrastruktúra, a technológia, a kormányzás és a szociális szolgáltatások javulásával. 

Ennek elsődleges haszonélvezői a világ legszegényebb államai voltak. Ez fokozottan igaz az elmúlt évtizedekre, amikor is a csökkenő szegénységi ráta, a gyors urbanizáció, a jobb kommunikációs technológiák terjedése nagymértékben javították a lakosok katasztrófákkal szembeni ellenálló képességét.

Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy a klímaváltozás ronthatja a szélsőséges időjárás egyes aspektusait. Viszont minden ilyen váratlan időjárás szélsőséges lenne klímaváltozás nélkül is. Az idén tavasszal például az Indiában tomboló hőhullámot a kutatók szerint a klímaváltozás 1 Celsius-fokkal emelte meg. Ugyanígy a klímaváltozás 4 és 9 százalék körüli értékkel növelte a Katrina és 10 százalékkal az Ian hurrikán csapadékának mennyiségét. Viszont egy természeti katasztrófa emberi és gazdasági költségeit alapvetően nem az adott szélsőség intenzitása határozza meg, hanem hogy az hány embert ért.

Így tehát elmondható, hogy a természeti katasztrófák és annak költségei döntően nem a klímaváltozásnak tulajdoníthatók, sokkal inkább a természetes éghajlati változékonyságnak. 

Mit mondanak a klímaaktivisták?

Mindezen bizonyítékok ellenére a klímaváltozás kezelésére tett nemzetközi erőfeszítésekben ezeket figyelmen kívül hagyták, miközben a gazdaság-, illetve infrastruktúra-fejlesztésekre kellett volna fókuszálni. Ehelyett sokkal kisebb intézkedéscsomagokat favorizálnak az államok, holott a fókusz eltolása a fejlesztések felé nem veszélyeztetné a szén-dioxid-kibocsátás mérséklésére tett erőfeszítéseiket.

A klímaaktivisták többsége azonban a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást és az ellenálló képesség növelését a gazdasági fejlődésen keresztül elutasította. Úgy gondolták, hogy ez a klímaváltozás tagadásának egyik formája, amely csak eltereli a figyelmet a kibocsátás csökkentéséről és a fosszilis tüzelőanyagok betiltásáról.

Amikor 1992-ben Rióban elfogadták az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét, akkor felismerték az alkalmazkodás kulcsszerepét, de ebből kihagyták a természeti katasztrófák jelentette óriási kockázatokat. Ennek az a következménye, hogy immár sokan elismerik az alkalmazkodás fontosságát, de azt mégsem, hogy a gazdasági fejlődés vezet el a klímaváltozással szembeni ellenálló képességhez. Ez a cél pedig a kritikus fejlesztési folyamatokkal egyetemben továbbra is fosszilis tüzelőanyagokat igényel. Ehhez képest a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás csak egy szűk körét vizsgálják, kihagyva ebből a gazdasági fejlődést, így lényegében megkerülik a konkrét kérdést.

A probléma az, hogy ezzel teljesen figyelmen kívül hagyják azokat a már bevált mechanizmusokat, amelyek radikálisan javították a globális ellenálló képességet a szélsőséges klímával szemben. Annak, hogy figyelmen kívül hagyják a gazdasági fejlődés jótékony hatását, a nyilvánvaló oka az, hogy a fejlődéshez, a rugalmassághoz energiára van szükség.

A legtöbb ilyen mechanizmus energiaintenzív, amely az egyes társadalmakat képes lenne ellenállósággal felvértezni a klímaváltozással szemben. De probléma van azzal is, hogy a jelenlegi alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiákhoz rossz az alkalmazkodás.

Élelmezési nehézségek

A fenti szemlélet az élelmezésbiztonságban is visszaköszön. Fontosak a szárazságtűrő növények, de a szintetikus műtrágyák is elengedhetetlenek ahhoz, hogy növekedjenek a mezőgazdasági hozamok. A műtrágyát viszont földgáz segítségével állítják elő, az öntözés pedig folyamatos villamosenergia-ellátást igényel, amit a megújuló energia nem tud biztosítani. 

Itt ki kell térni arra is, hogy világszerte éves szinten 1,3 milliárd tonna romlandó élelmiszert dobunk ki csupán azért, mert a betakarítást követően nem tudjuk megfelelően tárolni. Az élelmiszer-ellátási láncok esetében a szállítás és a hideg tárolás is kulcsfontosságú, viszont szintén energiaigényes.

Ugyanígy a szélsőséges időjárással szembeni ellenálló képesség kialakítása is energiaigényes, elég csupán az útépítésre, az elemek csapásainak kellően ellenálló otthonok, kórházak és iskolák építésére gondolni. A rugalmas szerkezetek kiépítéséhez szükség van többek között vasra és acélra, amelyek gyártására nagy mennyiségű energiát használnak fel. Ezekhez pedig magas hőmérséklet szükséges, ami csak fosszilis tüzelőanyagokkal érhető el, az útépítések pedig a kőolaj-finomítás nagyarányú fenntartását igénylik (aszfalt).

Az éghajlati szélsőségekkel, illetve természeti katasztrófákkal szembeni ellenállás mindezekből fakadóan is annak függvénye, hogy a kritikus infrastruktúra, illetve alkalmazkodási képesség mennyiben elérhető.

Átalakul az energiaipar

Az energiaipar átalakulás előtt áll, amivel a geopolitika is együtt változik. Az ellátási láncok a fosszilis tüzelőanyagokról a megújuló energia infrastruktúrájához, valamint az elektromos járművek akkumulátoraihoz nélkülözhetetlen ritkaföldfémásványok irányába tolódnak. Ez szükségszerűen kihat a geopolitikára is.

A globális energiaipar átalakulásának szükségességéhez nem férhet kétség: a pandémia világgazdasági megrázkódtatásai, amelyeket súlyosbított az orosz–ukrán háború, arra kényszerítette a nemzetgazdaságokat, hogy mind az energiapolitikájukat, mind pedig az energiabiztonsági stratégiájukat alapjaiban újragondolják.

Ezzel kapcsolatban a Nemzetközi Energiaügynökség első ízben adott ki olyan előrejelzést, amely szerint belátható időn belül minden fosszilis tüzelőanyag felhasználása tetőzik vagy csökken. 

Pontosabban az előrejelzés szerint

a fosszilis tüzelőanyagok iránti globális kereslet még ebben az évtizedben tetőzni fog,

ami óriási fejlődésként értékelhető a korábbiakhoz képest. Az OPEC viszont egész máshogy látja a helyzetet: szerintük a csúcs a vártnál később fog bekövetkezni, éppen azért, mert a világ az energiabiztonságot helyezi előtérbe az éghajlati ígéretekkel szemben.

A Világgazdasági Fórum érvelése szerint az energiaipar jövőjét 8 kulcstényező fogja befolyásolni:

1. Politikaalkotás

2. Új energiabiztonsági kihívások

3. Az energiahatékonysági intézkedések hiánya

4. Magasabb dekarbonizációs költségek

5. Kormányzati beruházások és infláció

6. Az energiaárak nagyobb volatilitása

7. Elégtelen energiaellátás

8. Nem megfelelő energia-hozzáférés a fejlődő országokban

Éppen amiatt, mert az energiaátmenet elkerülhetetlenné teszi a volatilitást, a geopolitika jelentősen el fog mozdulni új prioritások mentén. Mégpedig ahogyan az ellátási láncok a fosszilis tüzelőanyagokról a megújuló energia infrastruktúrájához és az elektromos járművek akkumulátoraihoz nélkülözhetetlen ritkaföldfémásványok felé tolódnak el. 

Ezeknek az ásványoknak a döntő többségét azonban Kína ellenőrzi, ami újabb fenyegetést jelenthet az energiabiztonságra.

Az új technológiákkal az a probléma, hogy a jelenlegi kiadások és a 2030-as szükségletek között 22 ezer milliárd dolláros a differencia. Ez az óriási különbség pedig főként a globális déli országokban

elégtelen energiaellátást fog eredményezni, az energiaárak folyamatos ingadozásával egyetemben. 

Ez annak köszönhető, hogy miközben az energiakereslet tovább növekszik, egyre távolodunk a fosszilis tüzelőanyagoktól. Ahhoz pedig, hogy a kereslet és a kínálat közti differenciát minimális szinten lehessen tartani, szükség lesz energiahatékonysági szabványokra.

Nincs eredmény

A szegényebb országok a fentebb vázoltak ellenére csatlakoztak a klímaváltozás elleni globális küzdelemhez, habár esetükben a szegénység és a gazdasági fejlődés hiánya sokkal nagyobb veszélyt jelent a lakosságra. 

A szegényebbek azért csatlakoztak, mert az ENSZ éghajlati kerete egy alkut kínált: a globális kötelezettségvállalásért cserébe a gazdag országok jelentősen csökkentik a kibocsátásukat, vállalják a tiszta energiára való átállás költségeit a szegényebbekben az alkalmazkodás finanszírozásával. A szegényebb országok azért mentek ebbe bele, mert több fejlesztési támogatást reméltek a másik oldalról, és attól tartottak, hogy ha elutasítók, akkor megszűnik a nyugati technológiákhoz és a piachoz való hozzáférésük. A keret elfogadása óta egyik vállalás sem teljesült…

Borítókép: 123rf

Eredetileg megjelent a Makronom.Mandiner.hu oldalán.