Minden jó, ha a vége jó. Akár elégedetten hátradőlhetnénk, hiszen Oroszország elkerült egy polgárháborút. Azért az túlzás, hogy a múlt hétvégén vértelen lázadás zajlott le, hiszen vagy húsz ember meghalt, hat helikopter megsemmisült, hidak, utak lettek járhatatlanok. De a legrosszabbat, a vérözönt sikerült elkerülni. Tehát kompromisszummal zárult a Wagner magánhadsereg Moszkvába tartó menetelése, a zsoldosvezér Fehéroroszországba távozhatott, a lázadásban részt vevő pár ezer katona pedig amnesztiát kapott. Immár a Kreml adminisztrációjának sem kell azzal foglalkoznia, hogy ki fér fel a következő gépre, amely elhagyja Moszkvát. De a történetnek koránt sincs vége, sem Prigozsin, sem az elnök, Putyin számára.

Gyenge vagy erős Oroszország?

A nyugati médiahenger beindult, szinte mindenki azt fejtegeti, mennyire gyenge az orosz vezetés, hiszen egy atomhatalomban az mégsem járja, hogy egy fegyveres csoport megindul a főváros felé, ahol majd rendet teremt. Ehhez hibák és rossz döntések sorozata kellett, hogy a magánhadsereg parancsnoka ennyire elszabadult. Erre volt oka is, ugyanis ki akarták csavarni a kezéből azt a legfőbb erőt, amely Prigozsint Prigozsinná tette: a Wagner csoportot. Kétségbeesett kiáltásnak is felfogható ez a menetelés Moszkvába, hogy a Kreml is észrevegye, hogy mi folyik itt.

Ám a „süket hatalom” nagyon is jól tudta, hogy miről van szó, az ő egyetértésével történt Prigozsin tervezett félreállítása.

A Putyin–Prigozsin-barátság már rég véget ért, az elnök séfje túl messzire ment azzal, hogy úton-útfélen gyalázta a hivatalos hadsereget, és csak követelt és követelt, bár Bahmutnál mégiscsak a wagneresek arattak diadalt. A zsoldosvezér részéről csapatai fővárosba irányítása egy utolsó kísérlet volt, amely bátran tekinthető fegyveres zsarolásnak is. Ezzel az volt a célja, hogy megmentse politikai, katonai befolyását. Arról nem beszélve, hogy

mint a magánhadsereg főnöke, személyesen akár dollármilliárdokat is bukhat a katonái „elvételével”.

Az orosz rendszert ismerve teljesen kizárt, hogy ne jutott volna el az elnökhöz a zsoldosok készülődésének híre. Ám Putyin megint hezitált, mondják, megöregedett, nehezen szánja el magát a cselekvésre. Talán túlságosan bízott a régi szentpétervári barátban: nagy szájjal fenyegetőzik, de végül úgysem mer a hatalom ellen vonulni. Aztán a zsoldosvezér mégis meglépte ezt: annak a kezébe harapott bele, aki finomságokkal kényeztette. Ez pedig már nemcsak személyes ügy, hanem hazaárulás, ugyanis háborúban nehéz lenne másként felfogni ezt a cselekvést, amely súlyosan veszélyezteti a hadi helyzetet. Putyin eddig egyetlen hazaárulónak sem bocsátott meg, legyenek azok bármilyen külföldi menedékben is. Prigozsinra is ez vár, vigyáznia kell, hogy az első emeletnél magasabbra ne menjen, még a baráti Beloruszban sem.

Történelmi hagyomány az uralkodó eltávolítása

Most, hogy világszerte Putyin hatalmának szilárdságát firtatják, valószínűleg a Kreml ura is alaposabban tanulmányozza az orosz történelemből azokat az eseményeket, amelyek összeesküvésekről, lázadásokról, merényletekről, palotaforradalmakról szólnak, ezek kivédésének mikéntjéből vonhat le magának tanulságokat. Van belőlük egy rakatnyi. Jó pár évszázad távlatából szemlélve úgy tűnik, mintha az orosz elitet más se foglalkoztatta volna, csak az, hogy miként szabaduljanak meg az uralkodójuktól.

A modern orosz állam megalapítója, a bűneiről és kegyetlenségéről híres Rettegett Iván cár (1530–1584) egész életében megszállottja volt a valós vagy vélt összeesküvéseknek. Gyermekként, miközben anyja gyakorolta a régensséget, letartóztatta a nagybátyjait és hagyta őket a börtönben meghalni. Állandóan attól félt, hogy meggyilkolják. Nyolcéves korában az anyja meghalt, valószínűleg megmérgezték. A nagy feudális családok, a vezető bojárok harcoltak a kormányzásért. Az ifjú cár 13 éves korában azzal kezdte az uralkodását, hogy kutyákkal széttépette az akkori erős embert, Andrej Sujszkijt. Tizenhét éves korában azonban megelégelte az addigi helyzetét, és – az orosz történelemben elsőként – bizánci rítus szerint minden oroszok cárjává koronáztatta magát.

Felesége, Anasztaszja 1560-ban bekövetkezett halálától kezdve mindazok, akik ellene voltak, vagy akik a szemében valami veszélyt jelentettek – fejedelmi családok, előkelők, magas rangú hivatalnokok – az életükkel fizettek. Saját családját sem kímélte: a szenvedélyes cár 1581. november 16-án egy vita hevében, pillanatnyi felindultságában halálosan megsebesítette örökösét, Iván cárevicset. Nem a fia volt az egyetlen, aki áldozatul esett haragjának: Iván később több mint 3000 nevet tartalmazó jegyzéket küldött szét különféle kolostorokba, hatalmas pénzösszegek kíséretében, azzal a paranccsal, hogy a szerzetesek imádkozzanak a halottak lelki üdvéért

Ezek haláláért ő volt a felelős. Az orosz földek egyesítője átvette az ország leggazdagabb részét, amelyet királyi birtokká változtatott, elkülönülve a bojárok által kormányzott területtől. Ezen abszolút hatalmat gyakorolt. Az opritnyikok (különleges jogú emberek), a titkosrendőrség és a halálosztag keveréke biztosította a rémuralmat. 

Az orosz cárok bárkit kijelölhettek örökösüknek

Ennek ellenére az orosz kollektív emlékezet Ivánt pozitív történelmi személyiségnek tartja. Ez nagyrészt a róla alkotott filmnek tudható be. Szergej Eisenstein híres művében, amelyet a második világháború idején készített Rettegett Ivánról, és amelynek első része 1944-ben került a mozikba, a rendező valóságos nemzeti hősként ábrázolta az uralkodót, aki szembeszállt a külföldi támadókkal és a bojárok ármánykodásával. Sztálin, aki különösen nagyra tartotta a film első részét, betiltotta a folytatását, amelyet saját önkényuralmának kritikájaként fogott fel.

Miért volt ennyi viszály a cárok örökösödése körül, hogy ki kövesse őket a trónon? Ez az orosz sajátosság az állam csúcsán történő összeesküvésekre ösztönöz: ebben az országban nem volt a nyugati államokéhoz hasonló alaptörvény, azaz olyan alkotmányos szokás, amelynek tiszteletben tartása a királyra nézve is kötelező volt, és amely korlátozza a hatalmát. Nyugaton az uralkodó halálakor a korona többnyire vita nélkül a legidősebb fiúra száll. A király nem választhatja meg az utódját, a döntés nem az ő kezében van.

Az orosz cár viszont igen. A hatalma nem ismer jogi korlátokat. Szabadon elbocsáthatta a legidősebb fiát, és kinevezhetett egy másik utódot. Az uralkodó halála után pedig az ő választása is megtámadható, és szembeállítható más legitimációkkal. A cárok halálakor az alkotmányos jog, azaz az intézmények gyökeresedését lehetővé tevő alaptörvény hiánya azt jelentette, hogy

a hatalom átruházása puszta hatalmi harcoktól függött.

A Rettegett Iván halálától (1584) az első Romanov megválasztásáig (1613) eltelt  három évtized alatt Oroszországban rendkívüli instabilitás uralkodott: öt cár követte egymást. Ezt a bizonytalan kort, a zavaros időket hívják oroszul szmutának, ahogy a mostani lázadáskor első televíziós beszédében maga Putyin is utalt rá. Csak 1584 és 1613 között több mint tíz szélhámos jelent meg az orosz történelemben, akik azt állították magukról, hogy ők jogosultak a trónra. Az uralkodók biztonságának szavatolásáért felelős elit ezredek néha fellázadtak, rájátszva a cári családon belüli frakciók közötti versengésre.

Nagy Péter sem volt kegyes a lázadókhoz, ezret végeztetett ki

Nagy Péter (1672–1725) 10 éves korában szemtanúja volt az egyik felkelésnek. A lázadók megszállták a Kremlt. A cár két nagybátyját a szeme láttára gyilkolták meg. Ez egy életre nyomot hagyott Nagy Péterben, aki 1689-ben kegyetlenül leverte a következő államcsínykísérletet. Ekkor az azovi hadjáratból hazatérő elégedetlen katonák lázadtak fel a rossz körülmények, a nagyszámú veszteség, a hosszú szolgálati idő miatt. A felkelők közül több mint ezer lázadót kivégeztek, és feloszlatták az elit ezredüket, a sztreleceket. 

A XVIII. században II. Katalin (1729–1796), III. Péter cár felesége, egy német hercegnő 1762-ben puccsot szervezett saját férje ellen. A cárnő szeretője, Orlov gróf és testvérei, a cári gárda tisztjei pénzt és vodkát osztogattak az ezredeknek, és rávették őket, hogy dicsőítsék II. Katalint, majd III. Péter palotájába mentek, és harc nélkül letartóztatták. Kénytelen volt lemondani. Néhány héttel később holtan találták a cellájában. Ezután I. Pál (1754–1801), II. Katalin fia következett, akit négy év uralkodás után katonák gyilkoltak meg. 

Az orosz történelem egyik leghíresebb összeesküvése a dekabristáké. 1825-ben váratlanul meghalt I. Sándor, akinek nem született gyermeke. A cár testvére, Konstantin nagyherceg nem kért az uralkodásból, helyette még életében I. Sándor az öccsét, Miklóst jelölte meg trónörökösként, de ezt a nyilatkozatot nem hozták nyilvánosságra. Az utódlás körüli zavarokat használta ki egy tiszti összeesküvés, amely hosszabb ideje az abszolutista cári uralom megdöntésén, az ország polgári átalakításának kísérletén dolgozott. A napóleoni háborúk alatt az orosz tisztek megismerkedhettek a nyugat-európai politikai kultúrával. Hazatérve I. Sándor cár reformokat elutasító belpolitikája ellen titkos társaságokat hoztak létre. Céljuk az alkotmányos monarchia, a föderatív rendszer és a korlátozott választójog bevezetése volt.

A mozgalom résztvevői a nemesek és az értelmiségiek közül kerültek ki, népi támogatás nem állt mögöttük.

Raszputyin megölése

1825. december 14-én 3000 tiszt gyűlt össze Pétervár központjában, akik nem voltak hajlandók felesküdni Miklós cárra. „Konstantin és konstitúció (alkotmány)” – ez volt a követelésük. Miklósnak jelentős, hozzá hű csapatai voltak. Öt óra várakozás után tüzérséggel elkezdték lőni a tömeget. A dekabrista felkelés néhány óra alatt összeomlott. A lázadók öt fővezérét nyilvános per nélkül halálra ítélték, őket felakasztották. Százhuszonegy embert életfogytiglani börtönnel, kényszermunkával vagy szibériai száműzetéssel sújtottak. A felkelés decemberben robbant ki, ezért a hónap orosz neve után kapta az elnevezését.

Az utolsó felkelést követően a hadsereg csaknem egy évszázadon át nem avatkozott be a hatalom csúcsán folyó küzdelmekbe. Igaz, hogy nem koronás fő ellen követték el a következő merényletet, de a hatása szinte azzal ért fel. A XX. század elején, 1905-től a 1916 decemberében történt meggyilkolásáig a „szent muzsik”, Grigorij Raszputyin kivételes befolyást gyakorolt Alekszandra cárnőre, Alekszej trónörökös vérzékenységét felhasználva. Az összeesküvők azért ölték meg Raszputyint, mert a monarchia megítélése szempontjából a cári pár feletti ellenőrzését katasztrofálisnak tartották, sőt, a szerzetes már az államügyekbe is beleszólt.

Az összeesküvők nem akartak ártani az uralkodópárnak, hanem megmentésük érdekében cselekedtek, hogy megszabadítsák őket a presztízsükre károsnak tartott befolyástól. A szibériai szerzetessel az oldalán a cárnő úgy gondolta, hogy misztikus erők állnak mögötte. Raszputyin a maga részéről nem egy konkrét politikát, hanem a hatalom, az önkényuralom egy olyan felfogását védte, amely megfelelt a cárnő kívánságainak. Raszputyin és az orosz monarchia 1917 februárjában bekövetkezett, szinte egyidejű bukása legendává tette a szerzetest.

A Szovjetunióban is voltak államcsínyek

A kommunista rendszer és a Szovjetunió megjelenése semmiképp sem vetett véget az állam csúcsán folyó cselszövéseknek. Az egész történet puccsal kezdődött: a bolsevikok gondoltak egy nagyot, és 1917. október 25-én megostromolták a pétervári Téli Palotát, az ideiglenes polgári kormány székhelyét. Ez előtt a kabinet elmenekült, tiszti főiskolásokra hagyták az épület védelmét. Az Auróra cirkáló nem adott le egyetlen lövést sem, a kommunisták szinte ellenállás nélkül bevették a palotát. Hat sebesültjük volt, de ebbe már beleszámították azt a katonát is, aki a roham közben kificamította a bokáját. Így zajlott le a nagy októberi forradalom, amelynek végén a bolsevikok meglepetésére egyszer csak az ölükbe hullott a politikai hatalom.

Vlagyimir Iljics Lenin, a szovjet forradalom vezetője az 1918 nyarán az ellene elkövetett merényletből sohasem gyógyult fel, 1924 elején elhalálozott. Összes lehetséges utóda (kivéve Trockijt) – Sztálin, Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Molotov és Dzerzsinszkij – ott állt a bolsevizmus alapítójának koporsója mellett. Az utódlásért folytatott küzdelem már 1923 márciusában elkezdődött, amikor Lenint az előzőeknél is súlyosabb agyvérzés érte, így már nem térhetett vissza a politikába.

Ennek a győztese lett Sztálin, és szinte minden vetélytársa nem természetes halállal távozott az élők sorából.

Csaknem harminc évvel később a „népek atyja” mindenre kiterjedő hatalmat gyakorolt, kegyetlen elnyomást alkalmazott a Szovjetunióban és a keleti blokk országaiban. Az Acélember azonban beteg volt: 1953. március 1-jéről 2-ára virradó éjjel Sztálin agyvérzést kapott. Eszméletlenül feküdt, csak majd fél nap eltelte után hívtak hozzá orvost. A Szovjetunió vezetőségének tagjai március 2-án egész nap felváltva, suttogva vigyáztak Sztálinra. A Kreml ura március 5-én reggel fél hétkor halt meg. Az orvosi jelentés hivatalos változata 24 órával előre dátumozta az eszméletvesztést, hogy tisztázza a hozzá közel állók nevét. Ez is politikai gyilkosság volt: a hatalom kizárólagos birtokosának nem biztosították az elvárható orvosi segítséget.

Egyszerű fogaskerék a pártban

Nyikita Hruscsovot választották a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottságának első titkárává. „Egy muzsik, egy ügyetlen, egyszerű fogaskerék a pártban, akit könnyen ki lehet majd használni” – ez volt róla még a hozzá közel állók véleménye is. Aztán mégiscsak levezényelte az SZKP XX. kongresszusát, amely lerántotta a leplet Sztálin rémuralmáról. Lavrentyij Beriját, a politikai rendőrség vezetőjét kivégezték, a többieket egyszerűen félreállították.

Nyolc évvel később Hruscsov maga is összeesküvés áldozata lett, 1964 októberében kegyvesztetté vált társai előtt. Hruscsov megújulási és megfiatalítási vágya sokakat aggasztott a pártban. Leonyid Brezsnyev fogta össze a szálakat, amelyek Hruscsov lemondatásához vezettek. Az összeesküvők a dácsáját, a személyzetét, a szolgálati autóját meghagyták a leváltott pártvezetőnek, és hozzáférést biztosítottak a Kreml klinikájához, viszont bebiztosították, hogy nem fog többé semmilyen közéleti szerepet játszani. Azért látni kell a fejlődést az előző leszámolásokhoz képest.

Aztán a Szovjetunió széthullásakor, 1991-ben ismét fegyverekkel döntötték el, hogy ki lesz a Kreml ura. Az ellene szervezett és elvetélt államcsíny után Mihail Gorbacsov ugyan formailag hatalmon maradt, de a gyakorlatban a puccsisták ellen nyíltan fellépő Borisz Jelcin vette át az irányítást. Mulatságos, de nem éppen eredményes évek következtek Oroszország életében. Az évtized végén Vlagyimir Putyin érdemei elismerésével nyugdíjazta Jelcint.

Az árulók előbb vagy utóbb, de megbűnhődnek

Az Orosz Föderációban lassan immár negyedszázada – így vagy úgy, de – hatalmon lévő Putyint még sohasem érte ilyen nyílt fegyveres kihívás, mégpedig egy korábbi barát részéről. Végül felülkerekedett a józan ész. De milyen hatással lesz ez a Kreml urára? Az biztos, hogy az egynapos lázadás után meg fogja erősíteni a saját és az ország biztonsági rendszerét. Valószínűleg a hadsereg felső vezetésében is lesznek változások. Talán még az is megeshet, hogy megduplázza alteregói számát.

Az orosz hagyományok nem engedhetik meg azt, hogy az árulók csak úgy elsétáljanak, előbb vagy utóbb elnyerik a büntetésüket. Alighanem átvizsgálja a közvetlen környezetét, és megszabadul azoktól, akikre a gyanú legkisebb árnyéka is vetül.

Félő, hogy még a jelenleginél is gyanakvóbb rendszert fog üzemeltetni, amely nem engedheti meg a tétovázást.

Ez elsősorban önvizsgálatra ad okot, ám a gyorsaság gyakran hibákat eredményez. Arra a kérdésre pedig az orosz polgárok kereshetik a választ, hogy miért késlekedett ennyit az első számú vezető, miért nem távolította el már előbb Prigozsint, miért csak fél nap után jelent meg a képernyőn, hogy megmagyarázza az eseményeket. De még nem tudjuk, hogy miként fog válaszolni ezekre a kérdésekre az orosz társadalom.

Címlapfotó: 123rf.com