Kerekes György, a Makronóm Intézet alapítójának írása 

1990 és 2015 között viszonylagos politikai nyugalom honolt a Szaharától délre eső régióban, ami Szomáliától a szenegáli partvidékig húzódik. 2015 óta azonban újra kialakult egy puccs–övezet, ahol az elmúlt három évben nyolc erőszakos katonai hatalomátvétel történt. Az események hátterében a törékeny államhatalom és a gyenge gazdasági mutatók állnak, és bár ezek nem új jelenségek, a hidegháború vége után mégis megcsappant a térségben a puccsok száma. A European Council on Foreign Relations nevű think tank elemzése szerint a háttérben a korábbi világrend meggyengülése és a középhatalmak erősödő aktivitása egyszerre játszik szerepet. 

Az Egyesült Államok a Kínával való versengésre fókuszál, az afrikai demokráciák kérdése és az értékelvű diplomácia hátrébb csúszott Washington prioritási listáján. A Száhel-övezetben ugyanakkor Kína sem olyan aktív, mint Afrika nyersanyag-kitermelésben kritikusabb vidékein (például Kongói DK, Angola), így ez a régió nincs a hidegháború 2.0 frontvonalában.  

Az Afrikai Unió jelentősége

Afrikának volt egy saját eszköze is az erőszakos hatalomátvételek megakadályozására: az Afrikai Unió képes volt viszonylag eredményesen fellépni a puccsok ellen, az erősebb tagállamok segítségével.  

Viszont 2015 óta az Afrikai Unió is szelektíven alkalmazza a saját szabályait, így a 2008-as mauritániai, illetve nemrég a csádi és szudáni eseményeknél már nem léptek közbe.  

Gramscit parafrazálva, a régi, nemzetközi jogi szabályokon alapuló világrend még nem elég halott ahhoz, hogy az új rend megszülethessen. Így viszont egy sajátos már-már interregnumra emlékeztető állapot alakult ki, ami jellemzően először a periférián lévő államok stabilitását rengeti meg.  

A hidegháború 2.0. meg is ijeszti az afrikai vezetőket, mivel jellemzően attól tartanak, hogy választaniuk kell a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és Kína között. Ez viszont tovább erodálja az államhatalmat.  

Még egy következménye van ennek a sajátos geopolitikai helyzetnek: a feltörekvő középhatalmak felismerték a lehetőséget, hogy kiterjesszék a saját érdekszférájukat Afrikában. Az Egyesült Arab Emírségek, Törökország, Szaúd-Arábia és Katar ki tudja használni a meglévő gazdasági kapcsolatait és az iszlám adta kulturális kapcsolatokat a befolyási övezetük növelésére. Oroszország speciális helyzetben van: „nagyhatalmi kapacitásait” leköti az ukrajnai háború, ezért Afrikában úgy viselkedik, mint egy középhatalom.  

Az oroszok pluszmotivációja a puccsok támogatására a Nyugatnak való alávágás, ami leginkább a korábbi gyarmati hatalmakat, a Száhelben Franciaországot érinti érzékenyebben.  

Változó világrend

A középhatalmak persze egymással is kénytelenek osztozkodni a befolyásszerzésen: Szaúd-Arábia fókusza Szomália, Kataré Szudán, a törökök Nigerben, Burkina Fasóban és Maliban erősítik a politikai és gazdasági befolyásukat. 

A változó világrend az afrikai vezetők számára lehetővé teszi a kapcsolataik diverzifikálását, nem kell Amerikát vagy valamelyik európai nagyhatalmat választaniuk, de a középhatalmak aktivizálódása is rejt csapdákat: mindez az autokratikus vezetőknek és az államhatalom destabilizálódásának ágyazhat meg, ami újabb puccsokhoz, polgárháborúhoz vagy szélesebb regionális konfliktusokhoz vezethet – ezek pedig a fejlett világba irányuló migráció előszobái is lehetnek. 

Az unipoláris világrend már jól láthatóan nem fog helyreállni, még ha az Egyesült Államok újra össze is szedné azt a politikai tőkét, amit elvesztett, a puccsövezetben már kiszabadult a mesebeli dzsinn a palackból, a középhatalmak és Oroszország nem eresztik a régiót, egyhamar nem lesz stabilitás és prosperitás a nagy sivatag déli peremén. Magyarország számára a geopolitikai tanulságokon kívül azt érdemes figyelni, hogy a helyi politikai felfordulások indítanak-e újabb és újabb migrációs hullámokat Európa déli partjai felé, amely gyorsan eléri a határainkat is. 

Borítókép: shutterstock