Ahogy a franciák és a britek, úgy a britek és a törökök között is történelmi ellentét feszül. A történelem során mintegy három évszázad szól a francia–török nagyhatalmi versengésről. Igaz, ma már nem létezik az Oszmán Birodalom, a történelmi versengés ma is érezhető, többek között a Dél-Kaukázusban – annak ellenére, hogy két NATO-szövetségesről beszélünk.
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása
Nem csupán a britek, Franciaország és Törökország között is mind a mai napig történelmi ellentét feszül még úgy is, hogy (mint a britek esetében) mindketten tagjai a NATO-nak. Ha visszamegyünk az időben, akkor azt látjuk, hogy lényegében három évszázadon keresztül – a 16. és 19. század között – az akkor még Oszmán Birodalom és Franciaország a Földközi-tenger medencéjének uralkodó hatalmának számított. Igaz, hogy egy ideig a közös ellenség ellen (Habsburg Birodalom) szövetkeztek egymással, de ezt idővel zárójelbe tette a francia gyarmati ambíciók bővülése, ami már ütközött a török érdekekkel többnyire Észak-Afrikában és a Földközi-tenger keleti medencéjében. A 19. században viszont megkezdődött az Oszmán Birodalom gyors ütemű hanyatlása, ami gyors francia gyarmatosítást jelentett Észak-Afrikában (ennek árát a jelenkorban fizeti meg Párizs): 1830 Algéria, 1881 Tunézia, 1912 Marokkó. Mind a mai napig érezni, hogy a franciák próbálták ezeken a volt gyarmatterületein megerősíteni a kulturális és politikai befolyásukat (ezzel is csökkentve az oszmán hatást) a helyi lakossággal való gyakori konfliktust sem kerülve.
A fordulópont 1916-ban a Sykes–Picot-egyezmény keretében következett be, amely lényegében az addig az oszmánok által birtokolt Közel-Kelet döntő részét felosztotta a britek és a franciák között. Ennek eredményeként Párizs Levant nagy része feletti ellenőrzést tudhatott magáénak, de a mai Libanon és Szíria területét is megszerezte. Az utóbbi pár évben viszont a török diplomácia elég aktívnak bizonyult ezeken a területeken, aminek egyértelmű iránya, hogy megerősítse jelenlétét, befolyását azokban a közel-keleti és észak-afrikai régiókban, amelyek egykor az Oszmán-Török Birodalom részét képezték. Mindezt úgy, hogy Párizs szándékai változatlanok: továbbra is politikai és gazdasági érdekei kötődnek a Földközi-tenger és Észak-Afrika térségéhez. Ide szintén beilleszthető a franciák lépése az örmények irányába. Örményországot sem kellett sokat győzködni a lépésről, mivel Törökországgal szemben egyébként is sokrétű és régóta fennálló rossz viszony a jellemző – a franciák felé való lépésben természetesen a hagyományosan erős örmény lobbinak is szerepe van.
Azon túl, hogy mind a mai napig érvényesek a francia–török észak-afrikai és Kelet-Mediterrán érdekekben feszülő ellentét, és ez a történelmi konfliktus csak fokozódik egy új gazdasági elem megjelenésével: nevezetesen azzal, hogy a két hatalomnak egymással szöges ellentétben állnak az energiafejlesztési stratégiái. Megvannak a francia és a török „nemzeti bajnokok” is, amelyek kapcsolódnak mecénásklientúra hálózathoz a különböző régiók lokális elitjeivel. Örményországon keresztül Franciaország egyszerűen kitalálta, hogy a Dél-Kaukázust is felvegye a törökellenes dossziék portfóliójába. Inkább katonai eladásokat használ (fejlett légvédelem), mint energetikai beruházásokat.
Recep Tayyip Erdogan török és Emmanuel Macron francia elnök kezet fog a G20-csúcson Forrás: MTI
Boríkép: MTI/EPA/AFP pool/Ludovic Marin
