Az utóbbi időszak geopolitikai konfliktusai nyomán felmerült, hogy az örmények esetleg fontolóra vették az orosz érdekszférából való kilépést – ez a feltételezés azonban a helyzet teljes félreértelmezése. Örményország alapító tagja a korábban már említett orosz vezetésű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (CSTO), az orosz érdekszférából való kilépés a szervezetből való kilépést is szükségessé tenné. Igaz, hogy az örmény miniszterelnök, Nikol Pashinyan a novemberi CSTO-találkozón nem volt hajlandó részt venni, így tiltakozva az ellen, hogy a szervezet mennyire tétlen volt, amikor Örményországnak segítségre lett volna szüksége (Hegyi-Karabah). De ebből még nem következik, hogy Jereván ki szeretne lépni a szervezetből, főleg úgy, hogy nem kezdeményeztek semmiféle jogi eljárást ennek érdekében. Ezt meg is erősítette az örmény külügyminiszter-helyettes november 9-i nyilatkozata, amelyben megerősítette, hogy nem tárgyalnak a CSTO-ból kilépésről. 

Ha elméleti szinten gondolkodunk arról, hogy Örményország a Nyugat felé fordul, akkor ennek a pálfordulásnak igazából előfeltétele kellene legyen az oroszokkal és az irániakkal való kapcsolatok megszakítása. Holott a reálpolitika talaján maradva az elmúlt három évtizedben Oroszországgal konszolidálódtak a kapcsolatok és ez biztosan nem csak a CSTO tagságig terjed. Ebben benne van az örmény gazdasági függőség Moszkvától az Eurázsiai Unióban való tagságon keresztül, nem beszélve arról, hogy az orosz állami vállalatok milyen domináns pozícióban vannak az ottani gazdaságon belül. A közlekedési szektoron belül például az állami vasúttársaság egyik tulajdonosa orosz vállalat, az energiaszektorban pedig a gázelosztó rendszer tulajdonosa és a Metsamor atomerőmű irányítása is orosz kézben van, de a bankszektor is idevehető. 

Az örmény miniszterelnök Oroszországban Forrás: MTI 

Azok a nyugati jelentések tehát, amely Örményország jövőbeni európai uniós és NATO tagságáról, valamint a katonai-biztonsági irányultság megváltozásáról beszéltek, a fenti gazdaságban lévő orosz dominanciát teljesen figyelmen kívül hagyják, arról nem is beszélve, hogy Gyumri városában létezik egy 3000 orosz katonát számláló támaszpont. Valamint van egy másik légibázis, ahol egy századnyi harci helikopter található az Erebuni repülőtéren, csupán 5 mérföldre Jereván központjától. Hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja azt, hogy az orosz FSZB határőrizeti szolgálata felelős Örményország szinte valamennyi nemzetközi határáért. 

A hab a tortán, hogy 2044-ig él egy bilaterális megállapodás az orosz csapatok Örményországban történő állomásoztatásáról, amely azt is kimondja, hogy erről egyik félnek sincs joga egyoldalúan lemondania. Ebből tehát következik, hogy Örményország legalább biztonsági értelemben való nyugati orientációja téves prognózis, és felesleges ebbe a hitbe ringatni magunkat még akkor is, ha az örmény kormányfőnek vannak hasonló irányú vágyai. 

Összegzés – a franciákat nem érdekli egy stabil Dél-Kaukázus 

Számba véve a kifejtett indokokat egyértelműnek tűnik, hogy Franciaország Örményországnak történő katonai eladásai nem a Dél-Kaukázus stabilitásának előmozdításáról szólnak, sokkal inkább arról, hogy megerősítse a politikai befolyását az egyébként befolyásos örmény diaszpórában, valamint arról, hogy fokozza a versengést az ősi diplomáciai riválisokkal szemben (Nagy-Britannia, Törökország). Ha Franciaország a támogatásokkal továbbra is megtámasztja Örményországot, ezzel ellehetetlenít mindenfajta örmény–azeri közeledést. Ez tudatos lépés, hiszen a francia diplomácia tradicionális taktikája: amikor Franciaország megfigyeli, hogy más országok kölcsönös együttműködésre törekszenek egymás között, keresi a módját annak, hogy akadályokat gördítsen az összefogás elé; a két fél közötti szakadékok kihasználásával és szélesítésével így közelebb kerülhet az egyikükhöz, miközben elidegeníti azt a másiktól.  

Borítókép: MTI/EPA/Yoan Valat