Cikkünkben előzőleg azt vizsgáltuk, miért borzalmas Ridley Scott hitelesnek, életrajzinak mondott filmje Napóleonról, és hogy miért tartják ma is a történelem egyik legnagyobb tábornokának Bonapartét. Ezúttal azt mutatjuk be, mennyire boldogtalan volt a magánélete. A nagy dérrel-dúrral beharangozott, történelmileg teljes mértékben hiteltelen, filmként pedig gyenge alkotás erre a kapcsolatra fókuszál, de a filmbéli házasság épp akkora hazugság, mint ahogy a hadjáratokról mesél Ridley Scott mozija.
Napóleon életének második legboldogabb időszaka
Olvasóink talán emlékeznek,az itáliai hadsereg vezetése Napóleon élete első önálló parancsnoki megbízása volt. A 26 éves korzikai hadvezér innovatív stratégiájával, villámgyors helyzetfelismerő képességével, félelmetes szervezőkészségével és lenyűgöző energiájával sorra verte meg a tapasztalt, harcedzett, de merev gondolkodású osztrák tábornokokat. Ezt a hadjáratot nem véletlenül ma is tanítják a hadiakadémiákon. A filmben persze egy szó sem esik erről az időszakról.
Ott vesszük fel újra a történet fonalát, hogy Napóleon 1796 tavaszán azt a parancsnot kapta Párizsból, ossza meg az itáliai hadsereg parancsnokságát Kellerman tábornokkal. Barrast és a Direktóriumot ugyanis aggasztotta a „kis káplár” egyre növekvő népszerűsége. Bonaparte azt üzente egykori pártfogójának, Joséphine volt szeretőjének, nemhogy nem hajlandó osztozni a paracsnokságon, de lemond, ha ezt még egyszer valaki felveti. A Direktórium többé nem próbálkozott ezzel.
Napóleon csapatai május 15-én bevonultak Milánóba. Ez volt az első fejlett, gazdag város, amelyet Bonaparte elfoglalt. Milánó leszakításra váró, érett gyümölcsként került a kezébe.
„Nappal vér folyik, éjjel bor”
Bár a fellegvárat körül kellett venniük a franciáknak, és ostrom alatt kellett tartaniuk, mert egy osztrák csapat behúzódott a falak mögé, Milánó egésze szabad lett. Napóleon olasz hazafiakat, mérsékelt politikusokat állított a város élére, és életében először megmerítkezett a hódító szerepében.
Képzeljük el, milyen hangulatban érkezhetett meg az alacsony sorból származó, megvetett akcentusú, még mindig szinte szegény, korzikai tábornok és a közrendű tisztjeinek csoportja ebbe a fényes, gazdag, előkelő és modern nagyvárosba! Képzeljük magunk elé, ahogy a városi felső tízezer tagjai udvariasságból meghívják a hódító sereg tisztikarát a palotáikba. Pörgessük le a lelki szemeink előtt azt a filmjelenetet, amikor ezek a poros csizmájú, szakadt egyenruhájú, lesoványodott, a lovaglástól kisebesedett fenekű, meggyötört, borostás, de az életkorukból és a győztes csaták eurófiájából fakadóan életörömmel teli, világverő, nevető fiatalemberek belépnek az ezernyi gyertya fényétől ragyogó. tükröktől csillogó báltermekbe, és a velük született gall kecsességgel táncba viszik a felékszerezett, selyemruhás, gazdag milánói hölgyeket. A köztársasági katonák meghódították Milánó szívét a balzsamos tavaszi lombardiai éjszakákon, és a város megbocsátotta nekik, hogy az első napokon még bűzlöttek az izzadtságtól és a fokhagymaszagtól.
Ez volt az igazi forradalom, nem a száz évvel később külföldről, lezárt vonatkocsiban Oroszországba importált „hivatásos forradalmárok” mozgalma. Ezt a francia forradalom szellemisége, a frissen megszületett tehetségkultusz, a képességek elismerésének új korszaka tette lehetővé. A régi rendben csak a náluk kétszer-háromszor idősebb, nagyon tapasztalt, a XVIII. századi hadművészetet kívülről fújó, de rizsporos parókájukkal egy letűnt, merev gondolkodást képviselő, született arisztokrata tábornokok vehettek volna részt ezeken a bálokon. Az öreg tisztek csak unatkoztak és ásítoztak volna az ilyen estélyeken, hiszen tizenkettő egy tucat, hozzászoktak már a társasági eseményekhez. Ezek a szédítően tehetséges, alacsony sorból származó fiatalemberek pedig csak az utcáról nézhették volna sóvárogva a kivilágított palotákat. De ezek a fiatalok, akik nem mellesleg a harcmezőn fityiszt mutattak az öreg tiszteknek, és a bolondját járatták velük, itt most farkaséhséggel vetették rá magukat a büféasztalokra, a gyönyörű és odaadó nőkre – magára az életre.
Olvasóink talán nem veszik rossz néven, hogy a szerző Földes László Hobó kimagasló alkotását, a magyar popkultúra és rocktörténet egyik alappillérét, a Vadászat című művet idézi, amely más kontextusban, de valami hasonlót fogalmazott meg: „nappal vér folyik, éjjel bor”.
Az itáliai hadjárat a továbbiakban Mantováért zajlott. Az osztrák seregek többször megpróbálták feltörni a francia ostromgyűrűt, de Napóleon megverte őket Castiglionénál, Bassanónál, Arcolénál és Rivolinál is. Ez utóbbi ütközet után megroppant az osztrák morál, a francia köztársasági hadsereg osztrák területre lépett. Napóleon serege már alig 100 kilométerre volt Bécstől, amikor az osztrák császár békét kért.
Ez volt Napóleon életének második boldog időszaka. A Joséphine-nel való kapcsolatát vizsgálva azonban látni fogjuk, hogy nem volt felhőtlen a boldogsága.
Szánalmas teleregény a film
Térjünk vissza a filmhez. Az eddigiekben azt láttuk, hogy mennyi olyan történelmi tény maradt ki a neves rendező legújabb mozijából, ami segíthetne megérteni Bonapartét és a korszakot. Nézzük most azt, amire Ridley Scott óriási hangsúlyt helyezett a filmben. Ha Napóleon személyiségét vizsgáljuk, elkerülhetetlen, hogy a feleségével is foglalkozzunk, és szerencsénkre – vagy szerencsétlenségünkre – a film ehhez ad nekünk egy 158 perces apropót.
Azt, hogy egy szerelmi szál vezeti végig a nézőt egy adott történeten, megszokott megoldás az amerikai filmipar termékeiben. Ugyanakkor rémisztően üressé teszi a művet, hogy két és fél óra alatt egyetlen magyarázatot sem kapunk Napóleon Joséphine iránti kitartó vonzalmára. Ez lenne a film kötőszövete, de ez kidolgozatlan kapcsolatrendszer, és lebutítja Bonaparte, illetve Joséphine bonyolult személyiségét, illetve a kettejük közötti különös dinamikát, amelyben megjelenik a nárcisztikus viselkedés és a társfüggőség is, méghozzá épp fordítva, mint ahogy azt gondolnánk.
A gyenge központi rendezőelvet tovább rontja a karakterek ábrázolása. Még Darth Vader is árnyalt figura a Csillagok háborújában, hiszen szembeszáll a császárral a fia védelmében. Itt azonban fekete-fehér kioktatást kapunk: Napóleon karaktere semmit nem változik a bemutatott 27 év alatt. A film elején épp olyan szerencsétlen, gyáva, szociálisan ügyetlen, a nőkkel lúzer, energiátlan figura, mint a halálakor. Még a kinézete is ugyanolyan a film végén, mint az elején, ugyanolyan marad, nem öregszik a közel három évtized alatt.
Az is különös, hogy bár a valóságban Napóleon 6 évvel fiatalabb volt Joséphine-nél, a film szerint – legalábbis Joacquin Phoenix külseje alapján -, középkorúként ismerte meg a fiatal nőt, és ez a korkülönbség is megterhelte a kapcsolatot.
Joséphine is megmarad szenvedő asszonynak a mozi szerint jóval idősebb, műveletlen, érzéketlen, szeretetlen férje mellett. Bonaparte ugyan a legjobb barátjának nevezi a nőt, de egyetlen intim pillanatot sem látunk kettejük között, ami ezt igazolná. Az intimitást ne tévesszük össze a szexszel, hiszen az intimitás a közelséget, az egymásnak megmutatott sebezhetőségünket jelenti, azt, hogy nem játszunk szerepet a párunk előtt, hanem kölcsönösen azok lehetünk, akik a valóságban, páncél és várfalak nélkül. Még a veszekedéseikben sincs energia, a szexjelenetek pedig Joséphine áldozatát mutatják, mert eleget kell tennie az idősebb férje egysíkú, érzelemmentes követelőzésének.
Joséphine a valóságban
A filmmel ellentétben a martinique-i születésű Joséphine tehát 6 évvel idősebb volt Napóleonnál. Harminckét évesen szabadult ki a jakobinus terror börtönéből, és mivel nem tudott hozzáférni a kivégzett férje vagyonához, kölcsönökből élt. Mindent elkövetett, hogy visszatérhessen a társasági életbe a jakobinusok bukása után, mert ez jelentette számára a kiutat a pénztelenségből és az ismeretlenségből. A tervet sikerrel végrehajtotta, a szuvas fogai ellenére, mert művelt volt, szellemes és szórakoztató, egy igazi vibráló személyiségű udvari kurtizán. Több politikussal folytatott viszonyt, amin senki nem ütközött meg a kortársak közül, mert a hivatalos szeretői státus társadalmi rangot és politikai befolyást jelentett a nők számára. Joséphine eközben a saját kedvére nála sokkal fiatalabb férfiakkal szexelt, és ennek Napóleon számára is nagy lett a jelentősége, mint az látni fogjuk, de szokás szerint ezekről sem értesülünk a filmből.
Az özvegy nemsokára Paul Barras, Napóleon nagyhatalmú mentora szeretője lett. Barras 1795-ben ráunt a nőre, és örömmel mutatta be az asszonyt egy bálon a korzikai pártfogoltjának, aki frissen szerezte meg a tábornoki címet és jövedelmet.
Joséphine nem tartotta sokra a tüzértisztet. Csizmás Kandúrnak nevezte, becsmérlő megjegyzéseket tett Napóleon származására, és koldusoknak nevezte a valóban szerény körülmények között élő Bonaparte-családot. Akkor billent át a mérleg nyelve, legalábbis látszólag, amikor Napóleon következetesen ajándékokkal halmozta el, és a játékosságával meghódította a gyerekei szívét. 1796 márciusában házasodtak össze, Napóleon édesanyja felháborodására.
Kétgyerekes asszonyt vettél el, fiam! Micsoda szégyen ez!
Intő jelek: nincs kölcsönösség
Az újdonsült férj alig két nap múlva Itáliába indult, hogy átvegye a köztársasági hadsereg parancsnokságát. Az onnan küldött levelei lelkesedésről, szerelemről, a kapcsolatok kezdeti, idealizációs szakaszának érzelmeiről tanúskodnak. Napóleon naponta több levelet is írt a feleségének:
Minden pillanatban távolabb vagy tőlem, szerelmem, és egyre kevésbé van erőm nélküled létezni. Mindig te forogsz a gondolataimban.
Joséphine azonban nem viszonozta a férje lelkesedését. Az okot nem tudjuk, de egyértelműen megfosztotta Napóleont az érzelmeitől, illetve azokat másnak adta. Így sokkal kevesebb levélben válaszolt, és gyakran olyan hidegen, hogy Bonaparte kétségbeesetten reagált az egyikre:
Mintha egy ismerősödet szólítottad volna meg, nem a férjedet.
Az asszony ekkor már a nála 9 évvel fiatalabb Hippolyte Charles szeretője volt. A huszárhadnagy Charles Leclerc tábornok, Napóleon sógorának segédtisztjeként szolgált. Amikor Joséphine a férje után indult Itáliába, magával vitte a 23 éves szeretőjét is.
Amikor Napóleon a dicsőséges győzelemsorozata, a világraszóló hadjárata közepette meglátogatta a felesége lakását Milánóban 1796 novemberében, azt üresen találta. Ez őrjítő fájdalommal, és a hiány, illetve a vágy kettős érzésével töltötte el:
Már nem szeretlek, sőt, gyűlöllek, te gonosz szajha. Nem írsz nekem, és már nem szereted a férjedet… Bízom benne, hogy nemsokára újra a karomban tarthatlak és csókokkal halmozhatom el a bőrödet.
Napóleon 1798 márciusában bizonyosodott meg végképp a felesége hűtlenségéről, de Joséphine kimagyarázta a dolgot és folytatta a viszonyt. Júliusban azonban, ezúttal Egyiptomban, Napóleon újra hírét vette, hogy a nő megcsalja. Joséphine ide már nem kísérte el a férjét, inkább otthon maradt a szeretőjével. Bonaparte ekkor írta a szomorúan a testvérének, hogy el akar válni. A levelet elfogta Nelson egyik hadihajója, és az angol kormány egy mesteri, és mesterien aljas húzással kinyomtatta azt a londoni lapokban. Így egész Európa értesülhetett az első számú francia házaspár magánügyeiről és a szerelmi háromszögről, és mindenki Napóleon felszarvazásán csámcsogott. Joséphine eközben ilyen sorokat írt a fiatal szeretőjének:
Folyamatos gyötrelem az életem, drága Hippolyte! Csak te tudod helyreállítani a boldogságomat. Mondd, hogy szeretsz engem, csak engem!
Napóleon azzal vágott vissza, hogy nyilvánosan a szeretőjévé tette Pauline Fourés-t, az egyik tisztje feleségét, de ez nem érdekelte Joséphine-t, így a bosszú nem válhatott valódi bosszúvá.
Bonaparte 1799-ben kénytelen volt visszatérni Franciaországba – nem Joséphine miatt, hanem mert a francia sereg Egyiptomban rekedt, miután a brit Nelson admirális megverte a francia utánpótlási flottát az Aboukir-öbölben. Közben a kontinensen szerveződött a második koalíció Franciaország ellen, ezért is szükség volt Napóleonra Franciaországban.
A tábornok a visszatértekor válni készült. Az asszony azonban, miután a megcsalt férje teljhatalmú kormányfő, első konzul, vagyis Franciaország ura lett, a Direktórium megbuktatása után, addig hízelgett Napóleonnak, amíg az beadta a derekát, és a házasság megtartása mellett döntött.
Bár Joséphine újfent „isten bizony” megígérte neki a szeretői kapcsolatának megszüntetését, nem tartotta be az ígéretét, és ennek előbb-utóbb visszafordíthatatlan következményei lettek: megroppant a házasság. Ezen az sem segített, hogy a mostohafia, Eugéne de Beauharnais, aki Bonaparte egyik legtehetségesebb tisztje lett, őszinte szeretettel békítgette az anyját és a mostohaapját.
A házasság nem tartható tovább
Napóleon ettől fogva sok szeretőt tartott, és különös, de Joséphine heves indulatokkal, veszekedésekkel reagált ezekre a viszonyokra. A férje lett a vádlott a házasságukban, ő lett a hűtlenség szobra és a házasság kudarcának első számú felelőse. Ma már talán nárcisztikus jogosultságként jellemeznék ezt a viselkedést a pszichológusok, de akárhogy is, amit szabad volt az asszonynak, nem volt szabad a férjének. Annak a férjnek, aki a harcmezőn brillírozott, közelharcban is részt vett, és akinek a csizmája elé borultak az általa megvert európai uralkodók. Ennek a férfinak otthon más volt a szerepe és a jelentősége, egészen más minőséget látott benne a felesége, mint a nagyvilág, Bonaparte pedig szenvedett ettől, mégis szerette a nőt. A furcsa, mérgező dinamika fogva tartotta Napóleont, akit ma talán kodependensnek, társfüggőnek írnának le a szakemberek:
A szeretőim nem képesek rabul ejteni a szívemet.
1804-ben Napóleont császárrá koronázták, alig tíz évvel az első sikeres katonai akciója, Toulon bevétele után. Így Joséphine, aki vagyontalan társasági kurtizánként csak abban bízhatott, hogy gazdag és befolyásos férfiak szeretőjeként kikapaszkodik a társadalmi gödörből, ahová az első férje kivégzése juttatta, császárné lett. Az elszegényedett, korzikai családból származó férfi és a martinique-i születésű, idősődő, egykor vagyonvesztett kokott belépett az európai uralkodók előkelő klubjába.
Amikor azonban az újdonsült császárné rajtakapta Napóleont az egyik udvarhölgyével, Elisabeth de Vadrey-val, ismét kitört a botrány. Bonaparte erre újra válással fenyegette meg az immár 43 éves Joséphine-t, ezúttal azért, mert nem született gyerekük. Márpedig a dinasztialapításra politikai okokból nagy szükség lett volna, hiszen eddig Napóleon unokaöccse, Napoléon Charles Buonaparte volt a kijelölt örökös.
A közös gyerek hiánya egyre inkább megterhelte az amúgy is turbulens házasságot. 1806-ban megszületett Napóleon fia az egyik szeretőjétől, Eléonore Denuelle-től, ami azt jelezte, hogy ő nemzőképes, a felesége viszont meddő. A következő évben meghalt a négyéves unokaöcs, a kijelölt örökös. A császár ekkor véglegesen a válás mellett döntött, hogy egy új feleséggel dinasztiát alapíthasson. Joséphine, bár dührohamokkal fogadta Napóleon szándékát, végül hozzájárult a váláshoz.
A házasságukat 1809. december 15-én bontották fel. A válási szertartáson mindketten olyan nyilatkozatot olvastak fel, amelyben biztosították egymást a szeretetükről. Szó sem volt arról, hogy Bonaparte megpofozta volna a nőt, és az elvált házaspár jóban maradt a későbbiekben is. Napóleon hatalmas vagyont adományozott Joséphine-nek, egyebek mellett azt a kastélyt is megkapta, ahol szeretett időt tölteni, emellett megtarthatta a császárnéi címet is. A császár többször meglátogatta a volt feleségét és szeretettel bánt vele. A jó kapcsolat fenntartása Napóleonon múlott, mert a kapcsolatban ő volt az alárendelődő fél a nagyvilági, céltudatos, a férjét lenéző és a jóval fiatalabb férfiakat kedvelő feleségéhez képest.
1810. március 11-én Napóleon elvette feleségül az osztrák Mária Lujza hercegnőt. Kettejük fia majdnem pontosan egy évvel később született meg.
Bonaparte négy évvel később, 1814 májusában értesült Joséphine haláláról, amikor bukott császárként az első száműzetése helyszínén, Elba szigetén élt. A hír megrendítette. Bezárkózott a szobájába, és 48 órán át nem jött elő. A szeretetét a volt felesége iránt az is jelzi, hogy ezek voltak az utolsó szavai a végleges száműzetése helyszínén, Szt. Ilonán, 1821. május 5-én:
Franciaország, hadsereg, Joséphine.
Ezt csak a film legvégén, szinte eldugott feliratként látjuk, de hogy miért ezt mondta a halálos ágyán Bonaparte, hogy ennek mi a kontextusa, nem tudjuk meg a filmből.
Kár.
A cikksorozat első része:
A cikksorozat második része:
Címlapfotó: Variety
