Napóleon: ma is tanítják, amit ő talált fel a hadművészetben (2. rész)

Szerző: | 2024. január. 12. | Háború, kultúra, Tanít a történelem, Történelem

Cikkünk első részében vizsgáltuk, mi motiválta Napóleont, hogy ki akarjon tűnni a kortársai közül. Bemutattuk, milyen életutat járt be, amíg rá nem bízták Toulon ostromát, és a csőcselék szétverését, amikor a tömeg a Konvent üléstermének ostromára készült. Ezúttal azt tárjuk fel, miért tartják ma is a történelem egyik legnagyobb tábornokának Napóleont. Ezt pedig az első itáliai hadjárata, a zseniális első önálló parancsnoksága segítségével mutatjuk be olvasóinknak, amelyről természetesen egyetlen szót sem ejt Ridley Scott filmje.

A cikksorozat első részét itt olvashatja:

A siker ijesztő is lehet

Napóleon a forradalom és az új kormány, a Direktórium megmentője lett. A kartácstűz végre dicsőséget, társadalmi illetve politikai elismerést hozott számára. A mentőakció nyomán Paul Barras, a jakobikusok elleni lázadás vezére, a kormányzat feje, Bonaparte lekötelezettjévé vált, ezért immár lelkesen segítette a pártfogoltja előmenetelét. Napóleont kinevezték a belső erők főparancsnokává, ami praktikusan a belügyminiszteri posztnak felelt meg, később pedig az itáliai hadsereg főparancsnokává. Mindez még nagyobb javadalmazást jelentett, ami továbbra is az önértékelésének az egyik fokmérője volt.

A 26 éves tábornok az itáliai hadműveletet tervezi

Ezek a hónapok Napóleon életének első örömteli időszakát jelentették. Megnyíltak előtte az addig zárt világot jelentő paloták, a művelt, a terror után visszatérő arisztokrácia előkelő körei. Ő lett az úri társaság szívesen látott VIP-vendége.

Paul Barras, a minden széljárásváltozásra érzékeny diplomata, a pragmatikus politikus örömmel mutatta be a celebtábornokot a felső tízezernek.

Napóleon ekkor már a sógornője húga, Désirée Clary szeretője volt, aki később Jean-Baptiste Bernadotte gróf, svéd király felesége lett. Ami az immár sztártábornok kisebbségi érzéseiből fakadó konzervatizmusát sokkolta, az előkelő párizsi körök fékevesztett dekadenciája volt. Az őrült tombolás oka az volt, hogy a társadalom egy emberként lélegzett fel a borzalmas jakobinus terror bukása utána, és ahogy ez lenni szokott, az elnyomás után a túlélés öröme szabadosságban is jelentkezett – ezt pedig nem tudta feldolgozni Bonaparte.

A nyílt szexualitás ünnepe feidézte benne a katonaiskola szörnyű emlékeit, amikor az idősebb fiúk nyíltan szexuálisan is kizsákmányolták a kisebbeket, és azt, hogy az iskola vezetősége nem tett ez ellen. Akkoriban Napóleon annyira rettegett a nemi erőszaktól, hogy megverte az egyik homoszexuális évfolyamtársát, pedig az nem is közeledett hozzá.

Bonaparte viszonyát a szexhez jól jellemzi, ahogy megörökítette az első élményét, amelyet 18 éves korában élt át egy prostituálttal. A légyottot „tudományos kísérletként” írta le, és kizárólag fizikai élményként jellemezte az aktust, amelyet a társadalom szempontjából károsnak festett le.

Joséphine, Francois Gérard festménye

Egészen addig ambivalencia jellemezte Napóleon érzéseit a szexszel kapcsolatban, amíg 1796-ban Paul Barras be nem mutatta egy megunt szeretőjének, a Napóleonnál 6 évvel idősebb, szuvas fogú, martinique-i születésű kurtizánnak, akinek a műveltsége, nagyvilági személyisége vonzotta, a „romlottsága” pedig egyszerre taszította és csábította a tábornokot. Ez az asszony Joséphine de Beauharnais volt, az idősebb befolyásos politikusok kegyeit kereső, kétgyerekes özvegy. A nő a politikai hatalom és a társadalmi rang megszerzése érdekében fontos kormányzati szereplőkkel folytatott viszonyt, a saját kedvtelésére pedig nála jóval fiatalabb férfiakat tartott szeretőnek. Napóleon és Joséphine kapcsolatáról részletesen olvashatnak majd a cikkünk harmadik, lezáró részében.

A harmadik lépcső a trónhoz: az első itáliai hadjárat

Bonaparte első itáliai hadjárata megtestesítette mindazt, amiért ma is a történelem egyik legjobb tábornokának tartják. Minden, ami a későbbiekben jellemezte a hadművészetét, és ami lehetővé tette a hatalmas győzelmeit Austerlitznél vagy Wagramnál, már jelen volt itt, az első önálló parancsnoki időszakában, Itáliában.

Az itáliai hadsereg tábornokainak több előjoga és tapasztalata lett volna a haderő főparancsnokságára, mint a 26 éves Napóleonnak. Jean-Mathieu Sérurier tábornok például kitüntette magát már a hétéves háborúban is, tíz évvel Bonaparte születése előtt. Charles-Pierre Augereau tábornok, a kalandor, egy párizsi gyümölcsárus fia volt, aki közkatonaként 13 évig szolgált az orosz, a porosz és a szász hadseregben, és amikor nem katonáskodott, hivatásos párbajhősként menekült a hatóságok elől. Napóleon nagyra tartotta, azt írta róla:

Igazi karakter, hihetetlen bátorság, kitartás és energia jellemzi. A katonái kedvelik és szerencsés a harcban.

A harmadik tábornok André Masséna volt, aki 1789-ben még őrmesterként szolgált, és kitűően megtanulta a hegyvidéki harcot. Mindhárman marsallok lettek Napóleon császári seregében, és grófi, illetve hercegi címeket kaptak.

Francia őrjárat fagyoskodik télen a liguriai Alpokban

Itáliában egyelőre ezek a veteránok mind politikai kinevezettet láttak Napóleonban, akit túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartottak. Masséna volt az első, aki észrevette, hogy Bonaparte nem akárki:

A vékony alkata, sovány arca nem tett nagy benyomást ránk és a katonákra. De amikor feltette a tábornoki kalapot, mintha 2 méteresre nőtt volna.

Az itáliai hadsereg demoralizált, éhes, rosszul felszerelt és mindezek nyomán fegyelmezetlen katonákból állt. Volt olyan, akinek nem volt cipője, másoknak pedig puskájuk nem volt. Ellátmányt nem kaptak, az utánpótlást a megszállt területek kifosztásával kellett beszerezniük. Zsoldot régóta nem láttak, mert a Direktórium nem törődött a távoli, másodlagos hadszíntéren harcoló hadosztályokkal. Röviden: katasztrofális állapotban volt ez a 38 ezres hadsereg.

Napóleon és az új harcmodor

Bonaparte ugyanolyan energiával érkezett, mint amikor Toulonban nekilátott az ostrom megszervezésének. Mindenáron bizonyítani akart a hivatásos, a tapasztalt főtisztekkel szemben. Tim Blanning történész szerint itt derült ki róla, hogy zseni.

Ez a hadjárat bizonyítja, mennyire nagy hadvezér volt. Csak egy zseni képes megfordítani egy háború menetét, márpedig Napóleon a tehetségével, képességeivel, az éleslátásával és persze a szerencse segítségével is központi színpaddá formálta ezt a mellékhadszínteret. Mert a Direktórium haditervében szó sem volt arról, hogy a kicsi és gyenge itáliai hadsereg fogja megverni Ausztriát, hanem ezt a két fő irányból érkező seregnek kellett volna megkísérelnie.

Napóleon először átszervezte a hadsereget, és kialakította a hadtestek rendszerét. Ezeknek az alakulatoknak saját lovassága és tüzérsége volt, és átmeneti ideig, kb. 24 óriáig képesek voltak önállóan harcolni sokszoros túlerő ellen is. A lovasság és a tüzérség átszervezése azt jelentette, hogy Bonaparténak mindig volt hadműveleti tartaléka, amelyet be tudott vetni, ha kellett. Ezt később kiegészítette egy elit gyalogsági egység, a Császári Gárda is.

A későbbi Császári Gárda, az elit gyalogosegység

Ezek a változtatások szinte korlátlan számú lehetőséget nyújtottak a seregtestek mozgatására, ami Napóleon követelményei szerint villámsebességű volt. Ez a példátlan tempó és a csapatok mozgékonysága valósággal sokkolta az olasz és osztrák tisztikart. Ahogy ezt egy francia gyalogos tiszt a naplójában megfogalmazta:

Napóleon egy új harcmodort talált fel, amikor a lábunkkal helyettesítette a szuronyokat.

Az itáliai hadsereg ezeknek a változtatásoknak köszönhette a sikerét. Augereau tábornok csapatai 36 óra alatt 80 kilométert tettek meg Itáliában, amit addig fizikailag lehetetlennek tartottak. Ez megelőlegezte Bonaparte későbbi emlékezetes hadműveleteit, például az 1805-ös mozgásokat, amikor Soult marsall hadereje 22 nap alatt 443 kilométert (!) masírozott. Davout csapatai pedig kétnapos, 140 kilométeres erőltetett menet után érkeztek meg az austerlitzi csatába, és ez döntötte el, hogy az ütközet nem vereség, hanem Napóleon legfényesebb győzelme lett. David Chandler történész szerint Bonaparte a manőverező harc művésze volt.

Ezzel tett a legtöbbet a hadművészet fejlődéséért, ezt a rugalmas mobilitást ő találta fel, és ezt ma is tanítják a hadiakadémiákon.

Francia nehézlovasság Ernest Meisonnier festményén

Az itáliai hadjárat megmutatta azt is, mi volt a célja a manővereinek. Amíg a kortársai, a XVIII. századi hadvezetés merev, hagyományos felfogása szerint nem egységként, hanem elkülönülő tevékenységként tekintettek a manőverezésre és az ütközetre, Napóleon számára minden egyetlen irányba vezetett: a döntő, nagy ütközet kikényszerítése felé. Bonaparte célja az ellenséges erők elpusztítása volt, ezért volt szüksége a döntő csatákra.

Mindezt három stratégiai megoldással érte el, amelyet 1796 és 1815 között harminc ütközetben is alkalmazott. Az egyik ilyen a La maneuver sur les derrieres nevű indirekt hadmozdulat volt, amelyben egy színlelt támadás magára vonta az ellenség figyelmét, miközben a főerő egy rejtett útvonalon, vagy a takarásnak kivezényelt lovasság mögött oldalról és hátulról rohamozta meg őket. Ezt egy évtizeden át nem ismerték fel az európai koalíciók tábornokai, és sorra hagyták magukat megverni.

A második a központi pozíció, a centrum, a súlypont megteremtése volt. A sebesség, a támadó csapatmozgások és a haderő váratlan összpontosítása egyetlen pontban azzal járt, hogy Napóleon átmeneti erőfölénybe tudott kerülni, még akkor is, ha az ellenségnek sokkal több katonája volt a teljes hadműveleti területen. Ez főleg akkor volt lényeges, amikor két ellenséges hadsereggel állt szemben. A haderejének koncentrációját eredményesen alkalmazta Itáliától egészen Waterlooig. Az 1815-ös utolsó csatában is sikerrel szétválasztotta a szövetséges seregeket, és először Blücher porosz csapatait győzte le, csak utána fordult Wellington angol-holland hadereje ellen. Nem sokon múlt Napóleon győzelme, de végül Emmamnul de Grouchy marsall véletlen vagy szándékos hibája eldöntötte el az ütközetet.

A harmadik bevált stratégiai eszköz a szélek áttörése és az ellenség hátországába történő mély behatolás volt. Napóleon ilyenkor gyors menettel elfoglalt egy várost, hogy legyen logisztikai bázisa, ahonnan a következő csapatmozgásait indítani tudja.

A rongyos, fiatal sereg diadalmenete

Az immár tábornokká kinevezett Napóleon úgy döntött, hogy a 38 ezer éhes, fiatal katonájával villámgyors műveletekben külön-külön fogja megverni a 70 ezres ellenséges erőt.

Először a szárd-piemonti sereget támadta meg, amelyet mindössze két hét alatt hat csatában megroppantott. Az egyik piemonti tiszt így panaszkodott erről:

Egy fiatal őrültet küldtek ellenünk, akik jobból, balról és hátulról is támadott. Ez nem felel meg a szabályoknak, így nem lehet harcolni!

Amikor április 26-án Piemont megadta magát, Napóleon ezüstben és aranyban fizettette meg a békét. A zsákmány egy részét kiosztotta a rongyos, fiatal katonái között, akik évek óta először kaptak zsoldot. Ezt kiáltotta a forradalmi sereg szemléjén:

Katonák! Köszönjük nektek!

Joggal tehetjük fel a kérdést, a köztársaságra gondolt-e, vagy saját magára. Ennek megválaszolására is nagyszerű eszköz lehetne a film, de az egyetlen szóval sem említi Napóleon életének és katonai, illetve politikai karrierjének ezt a meghatározó korszakát. Így olvasóink kénytelen beérni a szerző véleményével: Bonaparte személyiségének ismeretében a másodikról van szó.

Megszületik a kis káplár mítosza

Napóleon az osztrákok ellen fordult a szárd-piemonti csapatok legyőzése után. 1796. május 10-én a lombardiai Lodinál utolérte Johann Peter Beaulieu osztrák tábornok utóvédjét. A csatában kb. 18 ezer francia harcolt kb. 10 ezer horvát, olasz és osztrák katona ellen, tehát messze nem volt olyan méretű ütközet, mint a későbbiek. Ráadásul nem érte el a stratégiai célját, az ellenség megsemmisítését, mégis szimbolikusnak tekinthetjük, mondja J. David Markham.

Napóleonra és a franciák moráljára volt óriási hatással ez a csata. Itt történt, hogy ő maga irányozta az ágyúkat a hídra, ami pedig egy káplár feladata lett volna. Ezért nevezték el a katonák a „mi kis káplárunk”-nak. Itt tartott először lelkesítő beszédeket, és ő vezette a rohamot a híd ellen, ami feltüzelte a katonákat. Azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen ekkor forrt össze a tábornok és a serege egyetlen organikus, harcoló szervezetté.

Louis-Francois Lejeune festménye a Lodi csatáról

A francia támadás eredményes volt, a csapatok áttörtek a hídon és elfogták a horvátok ágyúit. Napóleon később ezt írta erről:

Lodi után rájöttem, nem csupán egy tábornok vagyok a sok közül, hanem olyan ember, aki arra hivatott, hogy irányítsa egy nép sorsát. Világossá vált számomra, hogy hazánk politikai életének színpadán akár főszerepet is játszhatnék.
 

A nagyság, az elhivatottság érzése itt még nem vette át a hatalmat Bonaparte felett, mint ahogy az később történt, amikor a saját tévedhetetlenségének a hite hibás döntésekre sarkallta. A küldetéstudat és a grandiozitás azonban már megjelent a személyiségében.

A győzelem eredményeképpen francia kézre került Lombardia. Milánó fellobogózva fogadta Napóleont.

Bonaparte ekkor a 26. évében járt. A másik oldalon Karl Sebottendorf oszták tábornok 56, Michelangelo Colli-Marchi piemonti főparancsnok 58, Johann Beaulieu osztrák főparancsnok pedig 70 éves volt. A legfiatalabb ellenfele a Lodi osztrák utóvéd horvát parancsnoka, Josip Filip Vukasović volt a maga 41 évével.

Cikkünk harmadik részében arra fókuszálunk, amit Ridley Scott filmje a középpontba állított: Napóleon és Joséphine kapcsolatára. Bemutatjuk, hogy nem csak a hadjáratokkal vagy Bonaparte hadvezéri képességeivel kapcsolatban hazudott a neves brit rendező, de a házasságot sem úgy festette le, mint amilyen a valóságban volt.

A cikksorozat harmadik része:

Ezek is érdekelhetnek

trend

Promóció

Hazai válogatás

Promóció

Kövess minket

Facebook

Instagram

LinkedIn