Képmutató kereskedelmi katedrálisok címmel 2024. április 10-én jelent meg a Makronóm Intézet elemzőjének írása a Mandiner hetilap idei 15. számában és a Mandiner.hu oldalon. Az alábbi cikk a teljes anyag kivonata. Az írás online változata teljes terjedelmében itt olvasható.

A rendszerváltozás folyamatának legradikálisabb bírálói már a kezdetektől figyelmeztettek, hogy a fegyverekkel támogatott ideológiai elnyomás helyett eljött a gazdasági kényszerek kora. Az akkori zeitgeist nem engedett semmiféle elhajlást a washingtoni konszenzustól vagy harmadikutas lázálmokat. A szabadpiac jelszava alatt tagadták azt, hogy a folyamat gazdasági önfeladással, szuverenitásunk részleges elvesztésével jár. A neoliberalizmus tobzódását ma fizetjük, a SPAR-botrány is erről szól. 

A harminc évvel ezelőtti „a tankok helyett jöttek a bankok” mondás ugyan nem szól közvetlenül a kereskedelemről és a médiáról, pedig a pénzügyek mellett ez a két ágazat ugyanolyan kulcsfontosságú közvetítő szféra, amivel uralni lehet egy ország bizonyos területeit. Az eltelt években bebizonyosodott, hogy a kiskereskedelem három évtizeddel ezelőtti átengedése a nyugati tőkestruktúráknak kiszolgáltatottá tette mind a magyar fogyasztót, mind a hazai beszállítót. Olyan, évtizedek alatt kifejlesztett kereskedelmi technológiát hoztak be, amivel mind a két oldalról le tudták fölözni a hasznot és maximalizálták a nyereségüket. Már ameddig működött az üzleti modelljük. 

Ha csak az utóbbi éveket vesszük, a magyar infláció fő okozójának sokan az élelmiszer-kereskedelmet tartják. Tény, hogy a piaci szereplők nem a fogyasztók érdekeit tartották szem előtt, és ebből leginkább az élelmiszer-üzletláncok profitáltak. 2021 júniusa és 2024 februárja között hivatalosan 56 százalékos volt az élelmiszer-infláció, de sok terméknél 80-90 százalékos áremelést is tapasztalhattunk.  

A pandémiát, majd az orosz–ukrán háború nyomán jelentkező globális inflációs hullámot meglovagolva az üzletláncok bőven magasabbra árazták a termékeiket, mint amennyire indokolt volt, azaz a kapzsinfláció jelentős mértékben hozzájárult a komoly áremelkedéshez. Látni kell, hogy amikor a kormány bevezette a hatósági árakat, az üzletláncok többsége, beleértve a SPAR-t, a szabályozott árucikkek kínálatát visszafogta, a helyettesítő termékeket pedig túlárazta. 

Tavaly a Makronóm Blog az Árfigyelő bevezetéséig – és még az után – is folyamatosan összehasonlította az üzletláncok árait.  

Tavaly márciusban például azt is megvizsgáltuk, hogy Komáromban a határ két oldalán miképp alakultak az árak. Megállapítottuk, hogy még 378 forint/eurós árfolyam mellett is érdemesebb volt Magyarországon bevásárolni. Érdekes módon őszre ez megfordult, és szinte minden árufélét jobban megérte Szlovákiában megvenni. Akkor már a magyar gazdaságpolitika is aktívan beszállt az infláció elleni küzdelembe, de hiába indult erősödésnek a forint, az üzletláncok úgy áraztak, mintha 420 forintba kerülne egy euró.  

A folyamatnak van egy újabb fordulata is: úgy tűnik, hogy az Árfigyelő és a kötelező akciózás végül elég hamar megtette a hatását, a szlovákiai oldalon azonban az élelmiszer-infláció továbbra is jelen van. 

Jelenleg azonban nincs jelentős eltérés: a vizsgált huszonöt tételből csak tizenegynek volt kedvezőbb az ára északi szomszédunknál, érdekes módon főleg a zöldségeké. Egyes húsfélék és a napi menük akár 20 százalékkal is olcsóbbak ma Magyarországon. 

Magasabb magyar minőség 

Érdemes körüljárni az üzletláncok szerepét a hazai feldolgozóipar szemszögéből is. Amikor a multik megjelentek, az élelmiszergyártókat meglepték az olyan fogalmak, mint a listázási ár vagy a kötelező akciózás intézménye. Érdekes módon az utóbbi csak most zavarja a SPAR-t. A feldolgozók kiszolgáltatottá váltak, a gyártóknak vállalniuk kellett a pluszkiadásokat, ha forgalmat akartak elérni – igaz, kisebb bevételek mellett, ami inkább csak a túlélést szolgálta, nem pedig a folyamatos fejlődést. Felméréseink és  

az Árfigyelő adatai szerint a SPAR-nál jellemzően drágábbak egyes húsáruk, mint a versenytársainál,  

ami feltehetően azért van, mert saját húsüzeme van, amelynek a működését nem kívánja korlátozni. 

Azért azt is le kell szögezni, hogy a feldolgozóink jelentős lemaradásban voltak a nyugati társaikhoz képest. Fejlesztésre lett volna szükség, hogy bírják a versenyt, ám ehhez hosszú távú, stabil beszállítói szerződések kellettek volna. A külföldi üzletláncok rövid távú kontraktusaira alapozva nem lehet nagy beruházásokat elindítani. 

E cégek polcain a hazai gyártású termékek 2010-ben 69 százalékban voltak jelen, ez 2014-re 75 százalékra emelkedett. A folyamat azzal magyarázható, hogy a magyar fogyasztó a reálbére növekedésével elkezdte keresni a hazai termékeket, annak ellenére, hogy esetleg pár százalékkal többet kellett fizetnie értük. Tudatosította, hogy egy magyar árucikk gyakran magasabb minőséget képvisel, mint egy átlagos, nem prémium nyugati. 

Ez a részarány egyáltalán nem rossz, a szlovákiai hazai termékek részaránya ekkortájt alig haladta meg a 40 százalékot, sőt az ottani Lidl polcain csak az áruk ötöde volt belföldi. Tegyük hozzá, hogy Magyarországon is a Lidl forgalmazott a legkisebb részarányban hazait – 2014-ben 68 százalékot, és ez csökkent 2020-ra a legnagyobb mértékben, 56 százalékra. Persze nem érdemes Szlovákiát ezen a téren Magyarországhoz hasonlítani, hiszen szomszédunk csak a szocialista hiánygazdaságban tudta elérni vagy inkább csak kimutatni az önellátást, Magyarország pedig elvben akár 20 millió ember élelmiszer-ellátását is biztosítani tudná. A realitás viszont ma az, hogy a megtermelt élelemmel 13 millió embert tudnánk ellátni. 

A hazai termékek aránya 2020-ra 66 százalékra csökkent. Bár még nincs konkrét adat, az infláció fokozódásával a magyar feldolgozók további teret vesztettek a polcokon. A bizonytalanság időszakában a fogyasztók újra árérzékenyebbek lettek, a hazai versenyzőknek viszont a hatékonyabb nyugati vetélytársaikkal kell megküzdeniük. Jó hír lehet azonban, hogy  

a kormány soha nem látott fejlesztési forrásokat kíván befektetni az élelmiszeriparba  

azzal, hogy a maximális mértékre emelte az uniós forrásokhoz kapcsolt tagállami kiegészítést – igaz, ennek a hatása csak évek múlva lesz érezhető. 

Tény, a tervezett élelmiszeripari fejlesztéseknek – az üzletláncok gyakorlata miatt – így is nehéz lesz áttörniük a piaci korlátokat. A kisvállalkozásoknak termékbevezetést, gyártási beruházást kellene végrehajtaniuk és meg kellene találniuk a megfelelő piacot. Az üzletláncok viszont megkövetelik, hogy rögtön az optimális mennyiségben szállítsák az új árucikket, és nem biztos, hogy a kisvállalkozásoknak lesz ehhez megfelelő tőkéjük. Márpedig a magyar gazdaságpolitika fontos paradigmája, hogy ne csak a nagyok fejlődjenek, hanem a kicsik is, belőlük pedig lehetnek közepesek, majd nagyok, akár regionális bajnokok. 

Az írás online változata, teljes terjedelmében itt olvasható.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Shutterstock