Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása

Ahogyan már többször szó volt róla a Makronómon, a ritkaföldfémek fontos geopolitikai kérdéssé léptek elő az utóbbi években. A ritkaföldfémek ugyanis olyan ásványok és fémek, amelyek nélkülözhetetlenek a kereskedelmi és ipari termékek széles skálájához, valamint a számítógépekhez, akkumulátorokhoz, szélturbinákhoz és elektromos járművekhez. Éppen ezért egyre több állam kényszerül új ritkaföldfém-lelőhelyek keresésére.

Európa és az Egyesült Államok számára ez a törekvés különösen bonyolult, mivel e téren mindketten nagymértékben függnek Kínától, amely sokkal korábban „észrevette” e fémek stratégiai fontosságát, így szinte teljesen egyedüliként uralja ezt a piacot. A technológiai fejlődéshez és az éghajlatváltozás elleni küzdelemhez azonban elengedhetetlen a ritkaföldfémekhez való hozzáférés.

Az Egyesült Államokban csak kis mennyiségű ritkaföldfém kitermelése folyik, Európában is van némi bányászat, azonban még az amerikai mennyiség kitermelése sem lehetséges. Mégis – paradox módon – az USA és az EU is tárgyalásokat fontolgat a ritkaföldfémekre vonatkozó lehetséges transzatlanti kereskedelmi megállapodásról, sőt, végül akár egy szabadkereskedelmi egyezményről is.

Az Európai Bizottság és a Világbank becslései szerint a ritkaföldfémek és az olyan egyéb kritikus nyersanyagok, mint a bauxit, a kobalt, a lítium és a nikkel iránti igény 2030-ra a jelenlegi szint öt-hatszorosára, 2050-re pedig hétszeresére fog nőni, mivel a világ óriási léptékben ruház be a digitális gazdaságba és a zöldátállásba. Az Európai Unió, az Egyesült Államok és Japán is komoly bajban van, mivel 

az EU a ritkaföldfémek 98, az USA pedig a 80 százalékát Kínából importálja, amely a világ bányászatának és feldolgozásának nagy részét ellenőrzi. 

Kína maga is ritkaföldfém-nagyhatalom, ugyanakkor jelentős beruházásokat eszközölt olyan országokban is, ahol azok bőségesen rendelkezésre állnak, a kitermelés pedig drága és erősen károsítja a környezetet.

2. ábra. Forrás: Statista

A svédeknek is lenne esélyük a ritkaföldfém-bányászatban?

A Kína és a Nyugat közötti feszültségek növekedésével egyre égetőbbé válik az ellátási láncok diverzifikálása. Az EU számos országának vannak mélyen a föld alatt található ásványi anyagai – például Franciaország, Görögország, Grönland, Portugália és Skandinávia északi része. Az LKAB – amely egy észak-svédországi állami tulajdonú bányavállalat – becslései szerint a legtöbb ilyen kritikus ásványi anyag svéd területen található, a készletek nagyságrendileg egymillió tonnára rúgnak, ami Svédországot Európa legnagyobb beszállítójává tehetné. Azonban több probléma is felmerült.

Az egyik, hogy a beruházási költségek magasak, az engedélyek és a licencek megszerzéséhez, a környezeti hatásvizsgálatok elvégzéséhez szükséges eljárások azonban hosszan, akár 8-12 évig is elnyúlnak, az ásványi anyagok bányászata és feldolgozása pedig nem éppen „zöld”. Ráadásul Svédországban, valamint Norvégiában és Finnországban a ritkaföldfémek kibányászása, termelése veszélyezteti az ottani, többnyire rénszarvastenyészetből élő őslakosságot. Az ő igényeik kielégítése pedig egy újabb kihívást jelentene, amire megoldást kellene találni.

Ezeket a nehézségeket szem előtt tartva az Európai Bizottság nemrégiben bemutatott egy ritkaföldfém-stratégiát, amelynek célja a „kritikus ásványi anyagok biztonságos, diverzifikált, megfizethető és fenntartható ellátásának” biztosítása. Egyfajta közös keretet kívánnak létrehozni az EU-s ásványi anyagok, fémek kitermelésére, feldolgozására és újrahasznosítására vonatkozó kapacitás megerősítésére az ellátási láncok diverzifikálása és a kockázatok jobb nyomon követése érdekében. 

A bizottság javaslata célokat fogalmaz meg az EU területén folytatott ritkaföldfémekkel kapcsolatos tevékenységek növelésére, hogy 

2030-ra az európai kitermelés fedezni tudja az éves fogyasztás 10, az éves feldolgozás 40, valamint az éves újrahasznosítás 15 százalékát.

Ezenkívül az egyes stratégiai nyersanyagok éves fogyasztásának legfeljebb 65 százalékát lehetne egyetlen EU-n kívüli országból beszerezni vagy éppen feldolgozni.

Hogy ezeket a célokat az uniónak reális esélye legyen elérni, a tagállamoknak fel kellene gyorsítaniuk az engedélyek megadására irányuló nemzeti eljárásaikat. Arra kellene ösztönözni őket, hogy azonosítsák az újrahasznosítás, a kitermelés vagy a feldolgozás területén a stratégiai projekteket, és hozzanak létre egyablakos ügyintézési rendszert. A bizottság javaslata hangsúlyozza továbbá, hogy a nagyobb volumenű tiltakozások elkerülése és a „közelfogadás megkönnyítése” érdekében bővíteni kellene az információmegosztást, a készségfejlesztést és az átláthatóságot a bányászattal szembeni széles körű szkepticizmus miatt.

Ez azonban a valóságban nem elegendő a meghatározott célok eléréséhez. Az uniós országok minden bizonnyal lerövidíthetik és egyszerűsíthetik belső folyamataikat, miközben közösen határozhatják meg a kutatási és innovációs készségek iránti igényeket és beruházásokat. A százalékos célok azonban elég önkényesek és erősen kétséges, hogy teljesíthetők.

Lehet-e szabadkereskedelmi megállapodás a ritkaföldfémekről kötendő jövőbeni egyezmény?

Az európai stratégia egyik szembetűnő eleme egy olyan ügynökség felállítása, amely az EU nevében koordinálja a ritkaföldfémek központi felvásárlását a globális eladóknál. Ez a folyamat a koronavírus-világjárvány idején alkalmazott közös vakcinavásárlási megállapodásokhoz hasonló lenne, bár a kritikus ásványi anyagok egészen mások, mint az oltóanyagok. A hatékony működés itt is kérdéses. 

Ezen a ponton érdemes megemlíteni Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének az EU–Kína kapcsolatokról tartott március 30-i beszédét, amelyben szó esett többek között arról is, hogy az Európai Unió milyen megállapodásokat tervez kötni, hogy csökkentse a Kínának való kitettséget:

„A gazdasági biztonságunkat érintő kérdésekben sok közös vonásunk van a világ minden táján élő partnereinkkel. […] Ennek részeként a szabadkereskedelmi megállapodások megkötésére fogunk összpontosítani ott, ahol még nincsenek – például Új-Zéland, Ausztrália, India, az ASEAN- és Mercosur-partnereink esetében –, a megállapodások korszerűsítésére összpontosítunk ott, ahol már vannak – például Mexikó és Chile esetében –, valamint fókuszálunk a már létező megállapodások jobb kihasználására. Az Indiával létrehozott Kereskedelmi és Technológiai Tanács vagy az EU–Japán Zöld Szövetség révén fokozzuk az együttműködést az olyan ágazatokban, mint a digitális és a tiszta technológiák. A Global Gateway stratégián keresztül pedig a régióban és azon túl is be fogunk fektetni az infrastruktúrába. […] Mindezek hozzájárulnak az ellátási láncunk ellenálló képességének megerősítéséhez és kereskedelmünk diverzifikálásához – ami gazdaságikockázat-csökkentési stratégiánk központi eleme kell, hogy legyen.”

Borítókép: 123rf