A világhírű politológus, John J. Mearsheimer az ukrajnai háború lehetséges és pesszimista kimenetelét vizsgálta, távol tartva magát az érzelmi érveléstől, pusztán a tényekre és a logikára támaszkodva.

Az ukrajnai háborúról szóló új előadását foglalta írásba John J. Mearsheimer, a politikai realizmus legendás alakja. Az előttünk álló sötétség című elemzésében két fő kérdéssel foglalkozik: a békekötés lehetőségével, valamint azzal, hogy melyik fél nyeri meg a háborút. Az elsőre határozott nemmel felel, míg a másodikra minden lehetséges esetben Oroszországot adja válaszul, ám már tanulmánya elején leszögezi: bár Oroszország megnyeri a háborút, nem fogja meghódítani egész Ukrajnát, vagyis Moszkva eredeti céljai, a kijevi rezsim megdöntése, az ország demilitarizálása és Kijev nyugati biztonsági kapcsolatainak megszakítása elérhetetlen távolságba kerül.

Ahhoz, hogy Oroszország elérje a kitűzött célt – írja –, sokkal nagyobb hadseregre lenne szüksége, legalább kétmilliós létszámúra. A jelenlegivel a Donbász elfoglalása és megtartása is nehézkes, a Nyugat pedig mindent megtesz, hogy a további területi hódítások már csak papíron létezzenek. Másfelől, még ha sikerülne is leigázni Ukrajnát, Moszkva katasztrofális következményekkel nézne ne szembe:

az ukrán oroszgyűlölettel és az ebből fakadó folyamatos és nyilvánvalóan erőszakos ellenállással.

A moszkvai célok tekintetében a legvalószínűbb forgatókönyv Mearsheimer szerint az, hogy Donyeck, Luhanszk, Herszon és Zsaporizzsja megye annektálása után Oroszország megpróbálja megszerezni az azokkal szomszédos területeket, Dnyipropetrovszkot, Harkovot, Mikolajivot és Odesszát is.

A lehetséges és maximális végeredmény tehát Oroszország számára egy nagy kiterjedésű ukrán terület annektálása és Ukrajnát működésképtelen ütközőállammá változtatása lenne.

A Nyugat félelmei

A háború 2022. februári kitörése óta a Nyugat egyértelműen egzisztenciális fenyegetésnek tekinti Oroszországot. Különösen igaz ez a NATO szempontjából, amely gyakorlatilag nyakig belemászott a konfliktusba, és azon kívül, hogy a saját katonái húznák meg a ravaszt és lőnék ki a rakétákat, hadviselő félnek tekinthető. A háború elvesztése éppen ezért a lehető legkellemetlenebb következményekkel járna a Washington által kézivezérelt szövetségre.

Az USA akkora presztízsveszteséggel nézne szembe, amely nyilvánvalóan Kína malmára hajtaná a vizet Tajvannal kapcsolatban,

nem mellesleg még inkább felgyorsítaná a harmadik világban már egy ideje zajló USA-tól való eltávolodást.

Nem véletlen tehát, hogy Biden egyre dühösebben hajtogatja a mondatot: az USA addig támogatja Ukrajnát „ameddig csak szükséges” (bármennyire homályos is ez a kijelentés), és erőlteti az újabb és újabb szankciókat, nem nagyon foglalkozva azzal, miként hat az az európai gazdaságra. A cél egyértelmű: legyőzni az orosz hadsereget és megbénítani az ottani gazdaságot. Ez csak az ugródeszka lenne a távlati eredmények eléréséhez, vagyis Oroszország kiiktatásához a nagyhatalmak köréből és Putyin eltávolításához.

A konfliktusban részt vevő háromfőszereplő, az USA, Oroszország és Ukrajna egyaránt súlyos egzisztenciális fenyegetésként értékeli a háborút, éppen ezért mindegyikük számára csak a győzelem lenne elfogadható, hogy elkerülje a lehető legrosszabb forgatókönyv következményeit.

A jelenlegi helyzet

Mint arra Mearsheimer rámutat: az orosz szándékoknak megfelelően a konfliktus lemorzsolódási háborúba váltott, ez pedig semmiképp sem Ukrajnának és a Nyugatnak kedvez. Ebben a szituációban a területfoglalás másodlagos cél lett, jelenleg mindkét fél arra törekszik, hogy a másikat annyira meggyengítse eszközök tekintetében, hogy az végső soron feladja a további próbálkozásokat, pontot téve a történet végére. A tavalyi ukrán sikerek után az idén egyértelműen orosz fölény mutatkozik,

a lemorzsolódási háborúra ugyanis Moszkva tudatosan készült, mind a 300 ezres mozgósítással, mind a hadieszköz-kapacitások drasztikus növelésével,

különös tekintettel a tüzérségi eszközökre, amelyek ennek a háborúnak egyértelmű főszereplői.

Ennek ekletáns példája Bahmut volt, amelynek az ostroma tíz hónapig tartott, ám az oroszokat nyilvánvalóan az ukrán erők lehető legnagyobb amortizációjának lehetősége motiválta, nem pedig a gyorsaság. Nem sokkal ez után, június 4-én megindult a tavasz óta hirdetett ukrán ellenoffenzíva, amelynek egyértelmű célja az, hogy meggyőzze a Nyugatot, hogy képes a tavalyihoz hasonló sikereket elérni és gyorsan visszahódítani az oroszok által elfoglalt területeket. Ennek azonban egyelőre semmi jele, a gyors műveletek helyett az ukrán fél egy rendkívül jól felkészült orosz védelmi vonalat támad, kénytelen-kelletlen belemerülve a lemorzsolódási háborúba, amely semmiképp sem neki kedvez.

Az orosz győzelem

Mearsheimer szerint a háború az oroszok győzelmével ér majd véget, még akkor is, ha ez a siker messze nem olyan lesz, mint amilyenről Moszkva tavaly februárban álmodott. A politológus ennek kapcsán rámutat egy logikus következtetésre. Mint írja, az orosz győzelem bizonyos szempontból az egész világ számára megkönnyebbüléssel jár, ezzel ugyanis jelentősen halványul a fenyegető atomháború rémképe. Egy nukleáris eszkaláció esélye akkor lenne a legnagyobb, ha az ukránoknak sikerülne elérni a céljukat, vagyis közel állnának ahhoz, hogy visszahódítsák az annektált területeket, különösen a Krímet.

Moszkva több esetben világosan utalt arra, hogy amennyiben Ukrajna a területi integritását veszélyezteti, nem fog hezitálni az atomgombok felett.

Mearsheimer az orosz győzelmet több összetevőre alapozza. Az egyik a már említett lemorzsolódási hadviselés, amelyben Moszkva valóban óriási előnyre tett szert, szemben a Nyugattal, amely folyamatos kapacitáshiánnyal küzd.

A lemorzsolódó hadviselés egyetlen célja az ellenség erőinek pusztítása egészen addig, amíg már nem képes a további harcra. Hogy ki nyer egy lemorzsolódási háborút, az három tényező függvénye: az eltökéltségé, a népesség arányáé és az áldozatok számának nagyságáé.

Ami az elsőt illeti, viszonylagos egyensúly van a két fél között. A népesség mutatója már egész más képet fest. A háború kezdete előtt nagyjából 3,5:1-hez volt Oroszország előnye, azóta ez még durvább lett.

Nagyjából 8 millióan menekültek el Ukrajnából, további mintegy 4 millió ukrán él az oroszok által elfoglalt területeken.

A jelenlegi arány 5:1 az oroszok javára, és ez jelentősen befolyásolja az áldozatok arányának mutatóit is.

Utóbbiban pontos számokat leírni erősen aggályos, a hadviselő felek ugyanis gondosan titkolják azokat. A nyugati narratíva szerint az oroszok „elképzelhetetlen” veszteségeket szenvednek, az ukrán kormánytagok egyenesen úgy fogalmaznak: minden ukrán halálos áldozatra 7,5 orosz jutott Bahmutban, ez azonban nyilvánvalóan propagandakalkuláció, nem valós adat.

A tüzérség – amely valóban a legnagyobb sztárja lett ennek a háborúnak – egyértelműen az oroszok javára billenti a mérleget: kalkulációk szerint az előnyük valahol 5:1 és 10:1 között van az ukránok kárára, ami természetesen az áldozatok számának arányát is az ukrán oldalon nagyítja – óvatos becslések szerint is minden orosz áldozatra két ukrán jut. Azt sem szabad elfelejteni – írja Mearsheimer –, hogy a jelenlegi ellenoffenzívában az ukrán fél a támadó, az orosz pedig a védekező, márpedig a támadó veszteségei mindig magasabbak: épp erről szól az egyik legismertebb hadtudományi elmélet, amely szerint

az ostromló erőnek legalább háromszor akkorának kell lennie, mint az ostromlottnak.

A politológus szerint a hadisegélyek tekintetében a Nyugat gyakorlatilag elment a falig: hiába akarja több tüzérségi eszközzel, harckocsival és lőszerrel ellátni Ukrajnát, olyan kapacitáshiánnyal küzd, ami megoldhatatlanná teszi a problémát. Bár óriási erőfeszítéseket hoz a hadiipari termelés fokozására, a feltételek megteremtése hosszú hónapokat, éveket vesz igénybe, ezért a legtöbb, amit tehet, az az, hogy megpróbál a következő egy esztendőben valamiféle egyensúlyt biztosítani a fegyverszállítmányokkal Ukrajna és Oroszország között – ám még ez sem lesz egyszerű.

Kijev ebbe a versenybe nem tud beszállni. Ahogy anyagi téren, úgy a fegyverek tekintetében is teljesen ki van szolgáltatva a Nyugatnak.

Mearsheimer szerint a közeljövőben a tüzérségi fölény és az áldozatok aránya még inkább Oroszországnak kedvez, Kijev egyetlen reménye tehát az lehet, hogy a lemorzsolódási háborúban Moszkva eltökéltsége elillan: ennek az esélye azonban a nullával egyenlő, a már vázolt egzisztenciális fenyegetettség miatt.

A béketárgyalások illúziója

Bár világszerte egyre többen hangoztatják, hogy a háborús feleknek ideje lenne tárgyalóasztalhoz ülni, amely fegyverszünetet, majd egy tartós békemegállapodást eredményezhet, Mearsheimer meglehetősen pesszimista az ilyen szándékok eredményességét illetően. Nincs lehetőség kompromisszumos megoldásra egy olyan szituációban – írja –, ahol a felek halálos fenyegetésként definiálják a másikat. Kijev terve az összes elvesztett területének visszaszerzésére megmásíthatatlannak tűnik, Zelenszkij többször határozottan kijelentette: nincs olyan békemegállapodási opció, amely Ukrajna számára területvesztéssel jár. Márpedig Moszkva csak ezzel a feltétellel ülne tárgyalóasztalhoz.

A másik kizáró tényező Ukrajna és a Nyugat háború alatt kialakult kapcsolata. A NATO-csatlakozási szándékok ezerszer erősebbek, mint a háború előtt, a biztonsági garanciákat Kijev a Nyugattól várja, az azonban csak egyféleképpen tudja (és bizonyos feltételekkel akarja is) garantálni: ha Ukrajna de jure vagy de facto NATO-taggá válik. Azt nem kell külön ecsetelni, hogy a béketárgyalások egyik alapfeltételéül az oroszok az ukrán semlegességet jelölnék meg, ez pedig – ahogyan Mearsheimer fogalmaz – már valóban a kör négyszögesítése lenne.

A béketárgyalások megkezdésének másik két nagy akadálya a politológus szerint a nacionalizmus (szerinte már hipernacionalizmus) és az oroszok teljes bizalomvesztése a Nyugatban.

Az első háborús időkben ez teljesen természetes jelenség, a kormányok erre támaszkodva tudják motiválni a nemzetet, az elhúzódó vérontás azonban az ukrajnai háborúban új szintre emelte az egyébként évszázados tradícióval büszkélkedő ultranacionalizmust és oroszgyűlöletet. Ez pedig csak olaj a tűzre, hiszen

Oroszországnak éppen ez ad ideológiai muníciót ahhoz a törekvéséhez, hogy elfoglalja az orosz lakta területeket.

Ami pedig a bizalomvesztést illeti: nehezen lehet felróni Moszkvának, hogy nem akar jóhiszeműen leülni egy asztalhoz azzal a Nyugattal, amely a Kreml szerint hátbadöfte Oroszországot. A 2015-ös második minszki megállapodást, amely a donbászi konfliktust volt hivatott lezárni, Putyin Ukrajna akkori elnökével, Porosenkóval kötötte meg, Francois Hollande francia elnök és Angela Merkel német kancellár hathatós közben járására. Utóbbiak később egyáltalán nem titkolták, hogy a fegyverek elhallgatását csak azért javasolták, hogy a Nyugat időt nyerjen Ukrajna felfegyverzésére. Miután a közelmúltban Merkel ezt saját maga erősítette meg, Putyin nem véletlenül fogalmazott úgy dühösen: „Nulla a bizalom a Nyugat felé. Ilyen nyilatkozatok után hogy tudnánk tárgyalni? Miről? Milyen garanciákat kapnánk?”

Mearsheimer szerint a fentebbi okok miatt szinte lehetetlen lesz bárkinek is tető alá hozni egy békemegállapodást. Valószínűbb verzió, hogy a háború még legalább egy évig elhúzódik, majd befagyott konfliktus lesz belőle, amiből bármikor újabb fegyveres harcok lehetnek.

Előttünk a sötétség

Mit eredményez a béketárgyalások elutasítása?

Egyfelől az Oroszország és a Nyugat közötti, végletesen megromlott kapcsolatok befagyását. Mindkét fél azon lesz, hogyan, milyen módon árthat a másiknak a legjobban. Moszkva az európai országok közötti amúgy is jelen lévő szakadékokat igyekszik majd tovább mélyíteni, párhuzamosan a transzatlanti kapcsolatok gyengítésével, vagyis mindent elkövet az EU és a NATO-intézmények hitelességének aláásására. „Tekintettel a háború pusztító gazdasági hatására Európában, az országok lakosságának egyre növekvő csalódottságára a vég nélküli háború miatt, az EU–USA kereskedelmi viszály kiélezettségére, az orosz vezetésnek nem lesz túl nehéz dolga az ellentétek kiaknázásában” – írja Mearsheimer, rámutatva, hogy

az orosz kísérletek természetesen csak növelni fogják a ruszofóbiát a Nyugaton, még tovább súlyosbítva az amúgy is katasztrofális helyzetet.

A Nyugat valóban a minimálisra korlátozza a gazdasági kapcsolatait Moszkvával, és több mint valószínű, hogy titkosszolgálati módszerekkel folyamatosan feszültséget generál majd az oroszok által meghódított ukrán területeken. A NATO-t most már törvényszerűen bővíteni fogja, és minden segítséget megad egy orosz rendszerváltás eléréséhez. Ahogyan Mearsheimer rámutat: mindezek árnyékában pedig végig ott kísért majd egy nukleáris háború lehetősége az Egyesült Államok és Oroszország között.

Ukrajna pusztulása

Ukrajna már a háború előtt is igen nagy gazdasági és demográfiai nehézségekkel küzdött. Azóta a helyzet a lehető legsúlyosabbá vált. Az állam napi működése is ellehetetlenülne a folyamatos segélyinjekciók nélkül, a háború pedig kizárólag azért tart még, mert a nyugati fegyverszállítmányok ezt lehetővé teszik.

A Világbank becslése szerint a jelenlegi állás szerint 411 milliárd dollárra lesz szükség Ukrajna újjáépítéséhez. Tizenöt évnyi fejlődés vált semmivé a háborúban, a szegénységi mutató egyetlen év alatt 5,5 százalékról 24,1-re emelkedett.

Nagyjából 8 millió ukrán menekült el az országból és körülbelül 7 millióan kényszerültek elhagyni a lakóhelyüket. Az ukrán halálos áldozatok száma óvatos becslések szerint is eléri a százezret. Ukrajna jövője a végletekig sötétnek tűnik – fogalmaz Mearsheimer, rámutatva: a háború folytatása az infrastruktúra további pusztulását, több ezer civil és katona halálát okozza majd, a gazdasági károk pedig szinte jóvátehetetlenek lesznek. A további áldozatok és területvesztések csak rontani fognak az Európai Bizottság megállapításán, amely szerint

Ukrajna visszafordíthatatlanul a demográfiai hanyatlás útjára lépett.

Amiről pedig csak udvariasan beszélnek a Nyugaton, Mearsheimer leírja: az elhúzódó konfliktus tovább növeli az Ukrajnában így is óriási méreteket öltött korrupciót. „Nehéz elképzelni, hogy Kijev valaha is megfelel az EU- vagy a NATO-csatlakozás kritériumainak”

– zárja elemzését a politológus.

Forrás: makronom.mandiner.hu
Fotó: John J. Mearsheimer a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, 2022. november 8-án.
MTI/Bruzák Noémi