A vállalati kapzsiság áll az infláció mögött  

Ahogyan az többször is elhangzott, az utóbbi években – amióta az infláció az egekbe szökött – ahány közgazdász, annyi magyarázat születik a pénzromlás okairól és a további fejleményekről.  

Míg az Egyesült Államok esetében a jelentős mennyiségű „helikopterpénz” szétosztása volt az, ami túlkereslethez vezetett és hozzájárult az infláció növekedéséhez, addig Európában főként a kínálati oldalból érkező nyomás a domináns: az áremelkedések okát az Atlanti-óceán ezen oldalán az ellátási láncok megszakadása, töredezettsége jelentette.  

Bár mindkét okban rejlik némi igazság, létezik egy harmadik, mögöttes strukturális probléma is, méghozzá az, hogy a nagyvállalatok kinőtték a szokványos versenyhelyzetet – a világgazdaság néhány óriáscég kezében koncentrálódik, amely korlátok nélkül emelheti az árakat.  

Elég példaként a gazdaságpolitikai szakirodalom által „liberális piacgazdaságnak” elnevezett Egyesült Államokra gondolni, ahol a 80-as évek óta az iparágak kétharmada koncentráltabbá vált. De még Európában is túlkoncentráció zajlik, főleg a tömegfogyasztási termékek (élelmiszer, mosószer, háztartási cikkek stb.).  

Ezáltal egyre könnyebb a vállalatok számára, hogy egyszerűen áthárítsák a hozzáadott költségeket az ügyfeleikre – sőt, sokan még tovább emelik az áraikat és még többet tesznek zsebre. Márpedig ezt megtehetik, mert a legtöbbjüknek nem kell attól tartania, hogy a versenytársak elragadják a vásárlóikat, hiszen a piaci erejük annyira nagy, hogy az infláció ürügyén nyugodtan emelhetik az árakat, és még nagyobb profitot termelhetnek. 

Ezen elméleti feltételezést a számok is alátámasztják, ugyanis a kínálati korlátok és egyéb gazdasági zavargások ellenére rekordnyereségre tehettek szert a vállalatok számos szegmensben az utóbbi pár évben.  

A válság mint profitlehetőség  

A jelenségnek létezik egy másik dimenziója is, mégpedig az, hogy ezen  

óriáscégek a válságokra nem feltétlenül negatívumként tekintenek és nem is rettegnek tőlük, sőt inkább hasznot húznak a káoszból, és kihasználják azokat a saját jövedelmezőségükre.  

Miután a neoliberalizmus által vezérelt szabadpiaci logika az utóbbi négy évtizedben a globalizáció segítségével domináns gazdaságpolitikai elméletté vált szinte világszerte, az a vállalati szféra túlerősödéséhez vezetett, így a cégek a saját képükre formálják a világot, nagyot profitálva a bizonyos „sokkokból”.   

Ez volt a helyzet a koronavírus által létrejött gazdasági válság ideje alatt is, amikor az óriási, már-már monopolhelyzetben lévő „globális vállalatok” a világszerte bevezetett lezárásokat kihasználva rekordmértékű profitra tettek szert, megerősítve ezáltal a pozíciójukat, miközben letarolták a kisebb szereplőket a piacról.  

Árazási paradigmaváltás  

Az iménti két doktrína kombinációja napjainkban is erősen jelen van, hiszen ahogyan kiderül, egyfajta paradigmaváltás következett be a vállalatok részéről, már ami az árazási stratégiájukat illeti.  

A The New York Times megkérdezte Alexander MacKayt – a Harvard Business School, vagyis annak a kutatóközpontnak a vezetőjét, amelynek célja a vállalati árstratégiák tanulmányozása – a gyakori, spekulatív áremelésekről, amelyeket az utóbbi pár évben tapasztalhatott a világ. 

A közgazdász kiemelte, hogy a koronavírus-világjárvány óta a cégek hajlandóbbak lettek kísérletezni azzal, hogy milyen magasra emelhetik áraikat. Az ellátási láncok hatalmas fennakadásai megnövelték a vállalati költségeket a pandémia idején, ezáltal sokan kreatívabbá váltak az árképzési stratégiáikat illetően, míg sokuk számára kiderült, hogy bátrabban kísérletezhetnek a drágításokkal anélkül, hogy elűznék a vásárlókat, tette hozzá.  

Nem meglepő tehát, hogy azok a nagyvállalatok, amelyek korábban csupán egy áremelést hajtottak végre évente, mostanában gyakrabban teszik azt, vagyis intenzíven próbálnak visszajelzést kapni arról, hogy milyen árakat viselnek el a fogyasztók, mielőtt abbahagyják a vásárlást

– mutatott rá a Harvard közgazdásza.  

Lényegében a cégek a haszonkulcs maximalizálását helyezik előtérbe még akkor is, ha ez kisebb „növekedést” – eladást – eredményez. Ez ​​egyfajta elmozdulást jelent a 2008-as recesszió alatti és utáni években követett gazdaságpolitikájutól, ugyanis akkoriban a vezetők többsége úgy érezte, hogy az árakkal kell versenyezni a vásárlók megtartásáért.   

Már maguk a vállalatok is bevallják  

Ami azt illeti, a filozófiaváltást maguk a cégek is bevallják.  

Kevin Hourican, a Sysco élelmiszer-óriás vezérigazgatója októberben jelentette, hogy vállalata nem törekszik piaci részesedést szerezni, „ehelyett a nyereséges növekedésre koncentrál”. Hasonlóképpen Alok Maskara, a Lenox nevű, fűtéssel és légkondicionálóval foglalkozó társaság vezérigazgatója elmondta, hogy az iparág szereplői leginkább a jövedelmezőbb eladásokat részesítik előnyben a sok, kevésbé kifizetődővel szemben, míg Jay Schottenstein, az American Eagle Outfitters ruházati lánc vezérigazgatója elárulta, hogy a vállalat a szűk készletek és a promóciós fegyelem fenntartásával növelte az árrését.  

Leeny Oberg, a Marriott szállodalánc pénzügyi igazgatója is kiemelte, hogy a 2008-as világgazdasági válság során a stratégia az árak csökkentésén alapult, ami a hotelek esetén azt jelentette, hogy minden szoba értékesítésére összpontosítottak. Kijelentette, hogy az iparág egyértelműen „megtanult néhány leckét”, és az elmúlt néhány évben vállalata a bevétel, valamint a profit maximalizálása közötti egyensúly megteremtésére törekedett.  

Addig emelik az árakat, ameddig csak lehet  

Sőt, néhányan azt is bevallják, hogy tovább is lehetne folytatni az áremeléseket, hiszen a fogyasztók továbbra is hajlandók folytatni a vásárlást.  

Erre hívta fel a figyelmet a Keurig Dr Pepper italgyártó és a Kellogg gabona-előállító vezérigazgatója, akik hangsúlyozták, hogy nem tapasztaltak változást a fogyasztói magatartásban, annak ellenére, hogy jelentős drágításokat hajtottak végre az utóbbi időben (a Keurig Dr Pepper például hét százalékkal emelte italárait az elmúlt negyedévben).  

Természetesen egy vállalat szemszögéből a(z) (egyik) legfontosabb szempont, hogy profitot termeljen – ráadásul minél többet –, ezáltal egy részről érhető a paradigmaváltás a haszonkulcs maximalizálása felé.  

A probléma azonban abból adódik, hogy az eredmény ez esetben a termékek és a szolgáltatások árának tartós növekedése, míg a fogyasztók azok, akik a legjobban szenvednek ettől: vagyis a pénz átvándorol a fogyasztóktól a vállalat vezetőihez és a nagyobb befektetőkhöz – az a jövedelem, amely részben az államok bőséges válságmentő intézkedéseinek köszönhetően gyűlt össze az embereknél. 

Az egyértelmű, hogy ennek már semmi köze az inflációhoz, a szabadpiachoz és az egészséges, versenyképességen alapuló gazdasági rendszerhez, ez nem más, mint a piaci erő viszonylag kevés kézben való koncentrálódása. 

Címlapfotó: Shutterstock