A francia elnök izomból kezdett játszani, lapot húzott a tizenkilencre, most azonban örülhet, ha valahogyan le tudja varázsolni a fejéről a bohócsapkát. És ha ennyivel megússza ostoba mondatait.
Emmanuel Macron kicsit későn, de annál élesebb szemmel szúrta ki, hogy a németek szokásos bénázása miatt az ukrajnai háború – megbolondítva az energiaválság sokkjával – remek lehetőséget biztosít neki egy kvázi EU-s vezérszerep betöltésére, ezáltal Franciaország geopolitikai (és gazdasági) felemelésére olyan pozícióba, ahonnan a jóisten sem robbantja ki egyhamar.
Ha az égiek mellette állnak is, a szavazók már nem annyira. A belső viszályok nem csitulnak, a francia jobboldal előretörése immár választásdöntő hatással fenyeget, a gazdatüntetések pedig olyan megalázó szituációkba sodorják az elnököt, amelyekre a hazai ellenzék álmában sem merne gondolni.
A közvélemény hangulatának pedig pontos mérőeszköze az ukrajnai háború. Nagy kár, hogy az európai kormányfők vajmi keveset foglalkoznak azzal, hogy az általuk képviseltek véleményét meghallgassák, akaratát figyelembe vegyék, ugyanis Macron hét eleji eszelős verbális ámokfutása, majd annak utórezgései arról, hogy a Nyugat csapatokat küldhet Ukrajnába, a klasszikus példája volt annak, hogyan gőzölhet be egy vezető a céljai elérése érdekében annyira, hogy az már a vele szimpatizálókat is seregestől riasztja vissza.
A magányos király
Ahogyan a Politico meglepően pontosan írja: Macron kétségtelenül a geopolitikai vezér szerepét osztotta magára, ám a körülötte lévők nem nagyon hajlandók asszisztálni hozzá. A király magánya a saját termeibe fagyott – nem látja a saját problémáit, miután az erkélyre sem hajlandó kilépni.
Az elnök több esetben akart már nagyot mondani és még nagyobbat tenni. Utolsó óriási húzása az volt, amikor Hszi Csin-pingtől hazafelé tartva egy repülőgép fedélzetén megalkotta és közhírré is tette európai szuverenitáselméletét, amely olyannyira szembement az uralkodó brüsszeli és washingtoni állásponttal, hogy az első napok botrányzsivaja után gyakorlatilag agyonhallgatták. El is engedte nagyjából. Kár volt érte.
Az ukrajnai háború egy más jellegű darázsfészek, de az elnök úgy vélte, a másik keze még ép, bátran belenyúlhat. Tévedett. Az az értelmezhetetlen zagyvaság, amit az európai katonák Ukrajnába küldése kapcsán mondott, a legerősebb fanatikust is hümmögésre késztette.
A hardcore mentalitás pusztán addig hardcore, amíg nem szembesül egy nála is keményebb vonallal, márpedig amit Macron kiejtett a száján, az már teljesen más tészta, mint habzó szájjal verni az asztalt újabb és újabb fegyverszállítmányokat követelve. Az elnök lapot húzott a tizenkilencre, de azonnal repült a játékból.
Nincs Európábanfelelős vezető, aki ekkora baklövés után komolyan el tudná képzelni Macront egy Ukrajna melletti szövetség vezéreként. (Jó, kivéve Kaja Kallas észt miniszterelnököt, plusz a litvánokat, de ők azzal álmodnak, hogy sóval hintik be a porig lerombolt Moszkva helyét.) Nincs indok és nincs épelméjű érv arra, miként mondhatott ki egy olyan mondatot a francia elnök, amely neonreklámként villogva mutatja az utat a harmadik világháború felé. Hiába próbálja meg Stéphane Séjourné francia külügyminiszter (ismeretlenül csengő név, nem véletlenül) mindenkit idiótának nézve úgy fordítani a nagyfőnök szavait, hogy az valójában „aknamentesítő vagy fegyvergyártási feladatokra” vonatkozott, nem, Macron egyáltalán nem erről beszélt, hanem arról, hogy bár nincs még széles körű konszenzus, nem kizárt az európai csapatok háborúba küldése.
A bukta pedig bukta. Macron elhitte magáról, hogy ő a megállíthatatlan golyó, így nekiszaladt az áttörhetetlen falnak. A fal nyert.
A gyűlölet tárgya
Amikor egy vezető ekkora hibát követ el, a céltáblajellege hirtelen óriásira nő. Ukrajna kapcsán egyébként is kezd tele lenni a hócipője az európai vezetőknél némileg hétköznapibb benyomásokat is szerző átlagállampolgároknak, erre jön egy nagyra nőtt magány-vagány, aki két sercintés között beközli, hogy talán eszkalálódni kellene, mert immár „Európa jövője forog kockán”.
Ez így egy szimpla hazugság, elnök úr, és ezt nagyjából mindenki az első pillanatban tudta. Ennek ugyanis az égvilágon semmi köze Európához, maximum annyiban, hogy a Président az EU nyakába ülve igyekszik személyes ambícióit az ukrajnai konfliktust kihasználva valóra váltani.
De nem, nem megy ki az erkélyre letekinteni, megnézni, hogy a gumikereket égető gazdák füstjén túl mi a helyzet, mit gondol az a sok tucat millió, aki a gondjára van bízva. Elméletileg. Mert még a füstöt sem akarja látni. Ahogyan azt sem, hogy az „Ukrajna jövője Európa jövője” frázist a franciák nem (sem) érzik magukénak,
és nem azért, mert amikor utoljára bepróbálkoztak Moszkva ellen, annak nagyon csúnya vége lett, egyszerűen csak azért, mert nem tudják magukat kontextusba helyezni egy számukra egyébként is inkább szimbolikus szövetségben, ami Ukrajna mellett jött létre.
A kezdeti hév alábbhagyott – az Ukrajna melletti szimpátiával együtt.
A Politico cikke is rámutat a legfrissebb közvélemény-kutatási eredményekre: a franciák csupán 58 százalékának van jó véleménye Ukrajnáról. Azért „csak”, mert a háború kitörésekor még 83 százalékon állt a mutató. Mindössze 50 százalékuk támogatja a Kijevbe tartó fegyverszállítást, a konfliktus kezdete óta pedig meredeken zuhan az Oroszország elleni szankciók kedvező megítélése: jelenleg 62 százalékon áll, ami tízszázalékos esés.
A gazdák közben tiltakozó akcióik egyik okaként éppen az Ukrajnának tett uniós engedményeket jelölik meg: a minden uniós szabvány nélküli növénytermesztés és állattenyésztés eredménye az, hogy olcsó, gyakran selejt minőségű ukrán áruk dömpingje tarolja le az EU-s piacot, köszönhetően a vámmentességnek, amelyet az Európai Bizottság akkor is biztosít Kijevnek, ha az uniós termelők szó szerint belerokkannak.
És ebbe az egyébként sem idilli pillanatba tudott beletrappolni Macron, zagyván azt fejtegetve, hogy Ukrajna jövője Európa jövője is, el kellene tehát gondolkodni pár tízezer katona odaküldésén. Zengett az Élysée-palota az ostobaságtól.
A magányos merénylő tragédiája mindig az, hogy senki nem segít neki. Macron szavait még a kormány tagjai sem próbálták védeni, inkább ferdíteni kezdték azokat. Az ostoba mondatok azonban díszmasnis ajándékcsomagot jelentettek az egyébként is robbantani készülő ellenzéknek. Tálcán. Marine Le Pen „Franciaország fiainak életével szórakozó” pojácaként emlegette az elnököt, de az egyébként mainstreamhez tartozó szocialisták és konzervatívok is az „érthetetlen” és az „őrültség” szavakkal jellemezték a verbális ámokfutást. Kellett ez Macronnak az európai parlamenti választások előtt, amikor a liberálisokat várhatóan így is kegyetlenül elpáholják?
Tetszett volna legalább egyszer kimenni arra az erkélyre.
Tesztoszteron a semminek
Ha Macron üzenete valójában csak egy izmozás volt Oroszország felé, egyben kivagyi gall kakaskodás a szövetségeseknek, az elnök ennél nagyobbat akkor sem hibázhatott volna. A Kreml reakciója villámgyors és teljesen tiszta volt: amennyiben nyugati csapatok érkeznek Ukrajnába, elkerülhetetlen a NATO–Oroszország háború (amitől állítólag annyira retteg Európa). Ez nem lehetőség, hanem teljesen biztos.
A nyilatkozatok és sajtótájékoztatók száma az egekbe szökött a témában, gyakorlatilag ugyanazt közvetítve mindenhol. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter „sem fegyvert, sem katonát” mondattal közvetítette Magyarország álláspontját. A Fehér Ház egyértelműen elutasította, hogy az USA csapatokat küldjön Ukrajnába. Svédország irrelevánsnak nevezte a felvetést. A magyar, a cseh, a lengyel és a szlovák miniszterelnök közös sajtótájékoztatójukon utasították el Macron gondolatait. Maga Stoltenberg, a NATO főtitkára szintén megerősítette: nem létezik olyan terv a szövetségen belül, amely nyugati katonák jelenlétével számolna Ukrajnában. A helyzetet a németek használták ki a legjobban. Miután Scholz azonnal közölte, hogy szó sem lehet ilyesmiről, helyettese, Habeck gazdasági miniszter jól látható élvezettel fogalmazott úgy: „Örülök, hogy Franciaország azon gondolkodik, miként növelje Ukrajnának nyújtott támogatását, de ha tanácsot adhatok neki, szállítson inkább több fegyvert”. És a végére az aduász: maguk az ukránok is elvetik az ötletet, a sajtó örömködése ellenére. Azzal ők is tisztában vannak, mivel járna a kivitelezés. Zelenszkij úgy fogalmazott: Ukrajna nem kért ilyen lépést a Nyugattól.
Akkor mégis mit művelt Macron? Egy elmélet szerint a francia elnök nem hülye, csak hajlamos túlagyalni a dolgokat.
A mostani akciója pedig valójában éppen arra szolgált, hogy ráijesszen a Nyugatra, és felerősítse a béketárgyalásokat szorgalmazó hangokat.
Tehát azért provokált, hogy tudatosan az ellenkező hatást érje el. Nem rossz ötlet, a háttérből, az EU háta mögül hirtelen előcsapó manipulációnak Macron valóban mestere, ebben az esetben azonban talán túl merész a feltevés. Ekkora hazárdjátékba senki nem merne kezdeni, főleg akkor, ha tisztában van a szavai következményével.
És ez az egymillió dolláros kérdés. Megfontolta-e Macron, amit mondott, vagy elvitte a nagylöttyös indulat, és egyszerűen kicsúszott valami olyan a száján, amiről elfelejtett egyeztetni európai kollégáival? Feltételezhetjük-e ezen a szinten, hogy valaki egyszerűen szimplán ostoba volt? A francia elnök meggondolatlansága vagy szándékos agymenése jelenleg még csak politikai közlemények szintjén érezteti a hatását. A negatív reakciók azonban hosszú távúak lesznek, hacsak Macron nem jár kanosszát és nem kér bocsánatot.
Az Európa Vezére cím elúszott, de Macron örülhet, ha ennyivel megússza.
Van ennél sokkal rosszabb lehetőség is.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Yoan Valat
