Számtalanszor hallhatunk a közepes jövedelmek csapdájáról, annak veszélyéről, hogy a fejlődő országok egy ponton megrekednek, üvegplafonba ütköznek, amit nem képesek átugrani. Viszont már a fejlett államoknál is felfedezhető hasonló jelenség, nem csoda, hogy a nyugati világnak növekedési problémája van.  

Egy a Financial Timesban jegyzett cikk megállapítja, hogy a G7-országokban a második világháború utáni fellendüléstől messze elmarad a 2008-as globális pénzügyi válság utáni gazdasági fejlődés dinamikája. Az elmúlt 60 évben az egy főre jutó bruttó hazai termék megtöbbszöröződött.

A hatvanas évektől a gazdasági teljesítmény megduplázásához mintegy tizenöt évre volt szükség, az újabb kétszereződéshez már 25–30-ra, de az elmúlt 15 esztendőben a növekedése a legtöbb országban lelassult.

Persze magasabb bázisról mindig nehezebb továbblépni, a cikk szerzője viszont az elsődleges bűnösnek a gyenge termelékenységet tartja, vagyis a G7 országaiban emiatt csökkent az egy ledolgozott órára jutó GDP éves átlagos növekedése. 

Ilyenkor jönnek a klasszikus javaslatok – a képzettség növelése, az infrastruktúra és az innováció fellendítése. Ezek bevált megoldások, de úgy tűnik, könnyebb azonosítani, mint hatékonyan alkalmazni őket. Továbbra is hiányzik a szakképzettség, romlik az utak minősége és a közszolgáltatások hatékonysága. A cikk szerzője azt is kifogásolja, hogy a fejlett gazdaságokban a liberalizációs reformok üteme is lelassult. 

A szerző abban is kételkedik, hogy valóban létezhet-e valamiféle „felsőbb jövedelmi csapda”. Mindenesetre három dolgot is felsorol, ami mutatja a tendenciákat.  

Elsőként úgy véli, hogy a fejlett országok már végrehajtották a könnyebben megvalósítható gazdasági reformokat. Megnyitották a kereskedelmüket, megreformálták a bankszektort, és privatizálták a finanszírozást. A további növekedéshez már bonyolultabb intézkedések kellenek, jobban kell segíteni az ötletek, a tehetségek és a tőke produktívabb szervezését.  

Idézi Daron Acemoglut, az MIT közgazdászprofesszorát, aki úgy véli, hogy a Nyugat már nem tudja olyan jól kihasználni az innovációt, mint ahogyan arra képes lenne.  

Ez tükrözi pár olyan cég dominanciáját, amely innovatív erőforrásokat halmoz fel, ám a modernizáció csak néhány területre koncentrálódik, mint például a mesterséges intelligencia, a közösségi média vagy a fogyasztói elektronika.” 

Második okként felhozza, hogy a folyamatos növekedés megköveteli a humán és a fizikai tőke folyamatos fejlesztését. Ennek ellenére sok ország küzd annak érdekében, hogy a képzési és oktatási rendszerével alkalmazkodjon a változó igényekhez.  

Az infrastruktúra utólagos felújítása is folyamatos küzdelem. Amerika ipari, villamosenergia- és autópálya-infrastruktúrájának az átlagéletkora közel a legmagasabb, Nagy-Britanniában pedig a viktoriánus korszak réz távközlési kábelei lelassítják az ország átállását a nagy sebességű internetre.  

Eközben más államoknál a meglévő infrastruktúra hiánya lehetővé tette, hogy megelőzzék a G7-et.

Az Egyesült Arab Emírségek dubaji metrója a világ leghosszabb vezető nélküli vonatrendszere, Észtország pedig a világ egyik legjobb digitális közszolgáltatásával büszkélkedhet. 

A Financial Times harmadjára a demokratikus folyamat kihívását jelöli meg a fejlődés lassulásának okaként. Példaként felhozza, hogy a lobbicsoportok lelassíthatják az új technológiák alkalmazását, és a változó feltételeknek megfelelően átcsoportosíttatják az erőforrásokat. A befolyásos vállalatok növelik a szabályozás összetettségét, a kormány szerepét.  

De más dinamikák is szerepet játszhatnak. Egyesek azzal érvelnek, hogy

a gazdag országok öregedő szavazói köre egyre inkább eltolja a politikai ösztönzőket és erőforrásokat a fiatalabb munkavállalóktól, ami visszafoghatja a növekedést.

Persze nehéz mindenkit boldoggá tenni. 

Egy maroknyi fejlett nemzetnek viszont sikerült jelentősen megemelnie az egy főre jutó GDP-jét az elmúlt évtizedekben, köztük Szingapúrnak, Dél-Koreának, Tajvannak, Svájcnak és Írországnak. A cikk szerzője a kis államok klubjából néhányat tekintélyelvűnek, de általában jól kormányzott országnak tart.  

A méretük ösztönözte a stratégiai erőforrás-tervezést, a nemzeti kohéziót, a speciális innovációt és a nyitottságot, ami támogatta az agilitást. Ezek tanulságul szolgálhatnak a nagyobb, gazdag demokratikus államok számára. A nagyobb országméret és a változatos érdekek lassítják, illetve megnehezítik a demokratikus döntéshozatalt, de a helyes fókusz segíthet az erőforrások hatékony csatornázásában. Erre példa a döntéshozatal több regionális szintre való átruházása, a veszteseket jobban kompenzáló politikák kidolgozása vagy az egyenlőtlenségek kezelése. Ehhez persze a szabályozóknak jobb erőforrásokra és magasabb képzettségre van szükségük ahhoz, hogy az összetett reformokat gyorsabban tudják kezelni. 

Sokan remélik, hogy a mesterséges intelligencia (MI) ösztönzi majd a termelékenység növekedését. Ennek kihasználása azonban azt jelenti, hogy át kell ugrani azokat az akadályokat, amelyekkel a G7-ek gazdaságai manapság küzdenek: a technológia szabályozásának optimalizálását, a régi energiarendszerek villamosítását, és támogatni kell azokat, akik elveszíthetik az állásukat. 

Az úgynevezett közepes jövedelműek csapdáját le lehet küzdeni, van már pár mintaállam, amely megfelelő reformokkal ki tudott törni ebből a helyzetből. A Financial Times szerint ez hasonlóképpen történhet a „felső jövedelem csapdájával” – már ha egyáltalán létezik.

Ez az állapot nem azért alakul ki, mert a közgazdaságtan szabályai nem engedik meg a folyamatos jólét emelkedését, inkább megfelelő politikákra és szakértelemre van szükség a feloldásához. 

(Forrás: Financial Times)