Az Európai Unió fokozatosan veszít világpolitikai pozíciójából. Ennek legfőbb oka, hogy amíg korábban a mindenki számára előnyös gazdasági és védelmi együttműködés sikeressé és vonzóvá tette az EU-t, addig mára egyre inkább a politikai és ideológiai kohézió erőltetésére helyeződik a hangsúly, ami megosztottságot szül a tagállamok között. Az ideológiaexport mint legfőbb prioritás megnyilvánul az unió külpolitikájában is, amelynek kapcsán a blokk teljesen félreértelmezi a fejlődő országok igényeit és a számukra nyújtott beruházási programok lényegét.
Santo Martin és Kecskés Bálint, a Makronóm Intézet elemzőinek írása
Az EU belső fragmentáltsága hátráltatja a versengést a világrégiókkal
Az Európai Közösség a maga idejében a világ legambiciózusabb nemzetközi intézménye volt, és az első olyan példaértékű szerveződés lett, amelyhez csatlakozva az államok önkéntesen mondtak le szuverenitásuk azon elemeiről (főként a gazdaságiról), amelyekben a közös fellépés mindenki számára előnyt jelentett. Az ambiciózus törekvések azonban lépésről lépésre eltűntek, és minden újabb bővítéssel, szerződésmódosítással, valamint az erőltetett, mindenre kiterjedő, ideológiavezérelt központosítással a közösség egyre bürokratikusabbá és megosztottabbá vált. Ez döntésképtelenséghez és kiszolgáltatottsághoz vezet egy olyan, kihívásokkal teletűzdelt korszakban, amelyben a protekcionizmus világszerte erősödik, míg a multilateralizmus erodálódik.
Az egésznek többnek kellene lennie, mint a részek összességének
Brüsszel vágy- és ideológiavezérelt cselekvése és a pragmatikus gondolkodás visszaszorulása az elmúlt 15 évben számos nem kívánt eseményhez vezetett: ilyen volt a 2009-es eurózóna-válság, a 2011-es és 2015-ös migrációs hullám teljes kontrollvesztése, illetve az Egyesült Királyság unióból való kilépése. Idesorolhatók az EU Oroszországot büntetni szándékozó szankciói is, amelyek 14-szeresére emelték a gázárakat, tovább fűtve az inflációt és destabilizálva a kontinens pénzügyi piacait, miközben Európa gazdaságát strukturális hátrányba taszították a globális versenyben. Mindez az EU közös külpolitikájában is megmutatkozik.
Globális infrastrukturális stratégiák: a dobogó legalsó fokán
A geopolitikai verseny élvonalában az győz, aki a legambiciózusabb módon tud kapcsolatot teremteni harmadik országokkal. Kína még 2013-ban indította el az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezést (BRI), míg a Biden-kormányzat – a G7-ekkel kiegészülve – 2021-ben kezdte meg a Build Back Better World (B3W) névvel fémjelzett, a fejlődő országokat célzó infrastrukturális projektjét. Az EU 2021-ben szállt be a versenybe a Global Gateway kezdeményezéssel, amelyet megelőzött Ursula von der Leyen bizottsági elnök víziója a Jean Claude Juncker-féle „politikai Bizottságnak” a „geopolitikai Bizottságra” való felváltásáról. Hogy ez mennyire valósulhat meg, az a következőkből kiderül.
A Global Gateway 2021 és 2027 közötti időszakban mintegy 300 milliárd eurót mozgósítana olyan projektekre, mint a digitális összeköttetés, az éghajlat- és energiaügy, a közlekedés, az egészségügy, az oktatás és a kutatás. Azonban ha a számok mögé nézünk, kiábrándító képet kapunk: először is a program legnagyobb része a már létező projektek átcsomagolását jelenti, másrészt Peking Egy Övezet, Egy Út kezdeményezése éves szinten legalább 100 milliárd dolláros büdzsét tudhat magáénak, aminek köszönhetően az elmúlt 10 évben egyes becslések szerint 1000, míg mások szerint mintegy 2300 milliárd dollárt fordított külföldi beruházásokra és hitelezésekre. További kritikaként említhető, hogy az impozáns összeg nagy része magánbefektetőktől érkezne, ahol például egy 135 milliárd eurónyi befektetéscsomaghoz az EU csak 40 milliárdos garanciát adna. A befektetők így, a magas kockázat mellett nem szívesen nyitják ki a pénztárcáikat. Meg lehetne őket győzni, ha látnák az eddig elköltött pénzek megtérülését, azonban kiderült, hogy azokról még listát sem vezettek, így a program értékelhetetlen. A B3W projekttel ugyan az a probléma, mint a másik nyugati megfelelőjével, hogy egyrészről költségesebb az afrikai államok számára, mint a BRI, másrészről pedig nem a prioritást jelentő infrastruktúrára megy, hanem digitális átállásra, nemek közötti egyenlőségre.
Nincs már túl nagy igény a segélybe bújtatott eszmeexportra
Az unió – és általában a Nyugat – másik gyengesége, hogy a stratégiája befagyott a 90-es éveket jellemző idealista világképben, amelyben az erejüket a demokráciák erős bástyáiban és a liberális gazdaságpolitikába vetett hitben határozták meg. Brüsszellel ellentétben Washingtonban már felismerték az irányváltás szükségességét: napjainkban az USA a nemzetközi rend védelmezőjeként és a technológiai fejlődés úttörőjeként igyekszik építeni a külkapcsolatait. Vagyis minden, ami Amerikát ma a geopolitikai versengés nagyágyújává teszi, az az unióból jelenleg teljesen hiányzik.
Az EU geopolitikai befolyásszerzési kísérleteit az értékalapú megközelítés jellemzi. Míg Kína Egy Övezet, Egy Út kezdeményezése igényalapú infrastrukturális beruházásokat jelent – kikötők, utak, hidak, erőművek, 5G-hálózat –, addig az unió a hasonló támogatások megléte mellett elsősorban a saját értékeire összpontosít, a helyi igények pedig csupán a retorikában mutatkoznak meg. Ennek hiányában ugyanakkor a tartós és mély kapcsolatok kiépítése nem lehetséges. Ezt példázza a most júliusban létrejött Latin-amerikai országok (CELAC) és EU közötti csúcs, amelynek során az unió ismét igyekezett a saját nézeteit ráerőszakolni a CELAC-ra, amivel már a találkozó előtt kigáncsolta annak sikerét. Hasonló tapasztalható az afrikai vezetők körében is, akik a Global Gateway programhoz állnak szkeptikusan: míg az unió rögeszméje a zöldátállás, addig Nigéria, Mozambik és Szenegál évek óta azért lobbizik, hogy a földgáztartalékaik kitermelésére kaphassanak forrást. Ez nem azt jelenti, hogy Afrika nem kér a zöldenergiából – hiszen Kenya és Marokkó jelentős zöldenergia-termelő –, de nem minden államra kell azt idő előtt ráerőszakolni. Az unió számára is akkor lett fontos a zöldátállás, amikor ahhoz már megfelelő mennyiségű tőkét tudott allokálni. Nem lehet elvárni a harmadik országoktól, hogy a gazdasági fellendülésük előtt sodorják magukat további pénzügyi teherbe, csupán azért, hogy a Nyugat kedvében járjanak.
Peking a harmadik világgal szőtt kapcsolatok élvonalában
Afrikának nem segélyre van szüksége, hanem kereskedelemre és partnerségre, ez az, amit Kína már a dekolonizációnál felismert. Valós igényeket kiszolgáló infrastrukturális beruházások kellenek először és nem zöldátállás. Tekintve, hogy az afrikai kormányoknak nincs pénze, a nyugati demokráciák pedig nagyon lassan hoznak meg (akkor is rossz) döntéseket a támogatásokról, Kína az egyetlen, amely gyorsan és olcsón valós gazdasági fejlődést hoz a kontinens számára. Az elmúlt évtizedben több mint 6000 km vasút, ugyanennyi út, 20 kikötő, 80 nagy erőmű, több mint 130 kórház és 170 iskola megépítéséhez járult hozzá Afrikában, amellett, hogy már 13. éve a kontinens legnagyobb gazdasági partnere. Peking „adósságcsapda-diplomáciája”, mint „tény” ugyan csak megkérdőjelezhető. A Világbank adatai alapján a szubszaharai régió külső adósságának kétharmada multilaterális pénzügyi intézményekhez (29 százalék) és kereskedelmi hitelezőkhöz (42 százalék) köthető, miközben Kína Afrika teljes külső adósságának csupán a 12 százalékáért felel.
Miközben az EU, letérve az eredeti útjáról, magának generálja a belső vitákat, addig a világpolitika nagyágyúi szélsebesen repesztenek el mellettünk. A nyugati hatalmak számára elgondolkodásra kell, hogy ösztönözzön, hogy az évszázadokig folytatott gyarmatosítás után mennyire bizalomkeltő stratégia az ideológiaexport. A régió országai ismerik a legjobban a nyugati ideológiát, nem hiába kötelezte el magát mára 35 afrikai állam a pragmatikus kínai tőke mellett.
Borítókép: shutterstock
