Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet elemzőjének írása 

„Historia est magistra vitae” – olvashatjuk Cicero Kr. e. 55-ben írt De Oraetore című művében, ami lényegében annyit tesz, hogy a történelem az élet tanítómestere. Az általa papírra vetett gondolatot azóta sokan és gyakran felidézték, de minden politikai indíttatástól függetlenül érdemes feltennünk magunknak a kérdést, átfutva a világtörténelem eseményein: a történelem valóban az élet tanítómestere, ahogy Cicero írja? 

Ha van dolog, amiben szerencsés a nyugat-európai baby boom korosztály, az kétségtelenül az, hogy közel nyolc évtizede egy rendkívül békés korszakot élt meg. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert szüleik és nagyszüleik – és mindazok, akik előttük éltek – számára a béke egyszerűen csak egy álom volt az örökkévaló háborúknak tűnő konfliktusok között. 

A Brit Birodalmi Háborús Múzeum becslése szerint több mint 16 millió ember halt meg az első világháborúban, ami az egyik leghalálosabb konfliktus az emberi faj történetében. Az ezt követő versailles-i békekonferencia megnyitásakor, amelyen 32 ország vett részt, Raymond Poincare francia elnök kijelentette: „Azért vagyunk itt, hogy megakadályozzuk, hogy ez újra megtörténjen.” Ehhez csatlakozott Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke, David Lloyd George brit és Georges Clemenceau francia miniszterelnök – a „nagy hármas”. Sajnos nagyon kevés egyetértés volt arról, hogyan lehet megakadályozni a vérengzés megismétlődését. Wilsonnak 14 pontos nagy terve volt, beleértve a Népszövetséget is. Lloyd George jóvátételt akart fizettetni a háborús károkért. Clemenceau, a „tigris” igazságot akart, és azt, hogy a németek olyan leckét kapjanak, amelyet soha nem felejtenek el. Mint utólag kiderült, mindezek az erőfeszítések hiábavalók voltak, és a francia Ferdinand Foch marsall szavai teljesedtek be. 

Fegyverszünet húsz évre 

Lloyd George úgy gondolta, hogy a Nagy Háború – ahogy akkor emlegették az első világégést – vége inkább közjátékot jelent, mint határozott pillanatot: „25 év múlva újra meg kell vívnunk egy háborút.” Ferdinand Foch marsall, a francia tábornok, aki az első világháborúban a szövetségesek legfelsőbb parancsnokaként szolgált, úgy vélte, Versailles túlságosan elnéző volt Németországgal szemben, és kijelentette: „Ez nem béke. Ez egy 20 évre szóló fegyverszünet.” 1939-ben bebizonyosodott, hogy neki és Lloyd George-nak igaza volt – a második világháború pedig még több áldozattal járt. Az Imperial War Museum óvatos becslése szerint 60 millió halott, ami 1940-ben a világ becsült népességének körülbelül 3 százalékának felelt meg. A hitleri birodalom döntő veresége ellenére a 20. században – a világ (eddig) leghalálosabb századában – a családok, közösségek és országok ritkán voltak mentesek a háború okozta erőszaktól. 

1900 és napjaink között mintegy 187 millióan haltak meg háborúban. Az olyan konfliktusok miatt azonban, mint például az etiópiai Tigray – ahol feladták a halottak számlálását –, ki tudja, hány áldozat maradt megszámlálatlanul? 

Ha ezekhez a számokhoz hozzáadjuk a totalitarizmus által generált brutalitást, egészen ijesztő számokat kapunk. 

Az első világháborút lezáró compiegne-i fegyverszüneti egyezményről emlékezik meg a francia elnök, Emmanuel Macron Forrás: MTI 

Az orosz–ukrán háborúról 

Napjaink sajnos hemzseg a geopolitikai konfliktusoktól. Tíz éve senki nem gondolta volna, hogy 2023-ban egy harmadik világégés baljós árnya jelenik meg az emberek gondolataiban. Ennek okai vannak. Ha most egy gyors számolás kellene végeznünk a konfliktusokról, akkor kapásból tudnunk mondani ötöt: orosz–ukrán háború, szerb–koszovói kiújuló konfliktus, a hegyi-karabahi örmények tragédiája, a Kína és Tajvan közötti egyre feszültebb viszonyrendszer, India Kínával közös határán lévő fokozatos előretörések és legújabban Izrael válaszcsapása a Hamász támadására. De említhetnénk más kisebb, kevésbé a nemzetközi figyelem centrumában lévő regionális háborúkat, puccsokat, jellemzően Afrikában (Niger, Gambia). 

Megemlékezés az örmény népirtásról. A hegyi-karabahi örmények helyzete ma is katasztrofális Azerbajdzsánnal Forrás: MTI 

2023-ban nem hittük volna, hogy Kelet-Európában egy fegyveres konfliktus fogja megkeseríteni milliók életét. Annak, hogy totális háborúvá fajult az orosz–ukrán ellentét, mindkét ország valamelyest okozója: Ukrajna nem tartotta tiszteletben Oroszország biztonsági aggályait és az orosz kisebbségek jogait, Vlagyimir Putyinnak pedig nem a fronton, hanem a tárgyalóasztalnál kellett volna kezelnie a konfliktusát Zelenszkijjel és Ukrajnával, egyúttal biztonsági garanciákat adni a kelet-európai országnak. Ezek helyett most is a háború minden szokásos borzalma kísért. 

2022 végére közel 6 millió ember kényszerült a lakóhelye elhagyására, és további 5,7 millió Ukrajnából származó menekült és menedékkérő indult Európába. 

Az orosz–ukrán háború nyomán rég nem látott pusztítás kezdődött Európában Forrás: MTI 

Ukrajna mellett a svéd Gazdaság- és Békekutató Intézet (SIPRI) is azt sugallja, hogy  

tavaly csaknem megkétszereződött a konfliktusok következtében elhunytak száma világszerte.  

Globális békeindexük szerint 91 állam – a világ országainak több mint a fele – vesz részt valamilyen módon külső konfliktusban, szemben a 2008-as 58-cal. 2022-ben az oslói békekutató intézet azt közölte, hogy elsősorban Ukrajna és Tigray járult hozzá a világ halálos áldozatainak számához: „több mint 237 ezren haltak meg a harcokban, 2022-ben pedig több volt az államok közötti konfliktusokkal összefüggő haláleset, mint 1994 óta bármikor.” 

Tavaly novemberben nyugtalan tűzszünetet kötöttek Tigrayben. Mivel azonban továbbra is a területen maradtak portyázó és destabilizáló eritreai milíciák, a nemzetközi megfigyelők képtelenek felmérni a helyzetet, és senkit sem vonnak bíróság elé rettenetes mészárlások és emberiesség elleni bűncselekmények miatt, azaz ezt a tűzszünetet a fegyverszünet tartja össze.  

Van-e alternatívája a háborúknak? 

Az orosz–ukrán konfliktus kapcsán a tűzszünet és a fegyverszünet a kezdetektől a magyar kormány prioritásai között szerepelt, de hazánk ezzel az álláspontjával Európa-szerte egyedül van (csak a Vatikán képez kivételt). Ha már tűz- és fegyverszünet, akkor az is tény, hogy ha csupán a kommunikációban jelenik meg a béke követelése, attól még nem ér véget a szomszédunkban zajló háború. Itt adódik a kérdés, hogy miként kerüljön sor a tűzszünetre. Egy forgatókönyv lehet a koreai példa, ahol a fegyverszünet az elmúlt 70 évben a Koreai-félszigeten véget vetett a vérengzésnek, igaz, a két Korea viszonya mindmáig nincs rendezve. Működne egy ilyen megoldás Ukrajnában? 

A másik szcenárió az első világháborút lezáró német fegyverszünet (amelyet eredetileg Foch tábornok dolgozott ki 1918-ban), amikor is 1918 vége felé a német hadsereg az összeomláshoz közeledett. Az ország káoszban volt, amikor a kormánya felkereste Wilson elnököt, hogy tárgyaljon a tűzszünetről. A belső politikai káosszal és a forradalommal szemben a német kabinet összeomlott, a császár pedig lemondott a trónról. Az új szocialista köztársaság képviselői egy vasúti kocsin találkoztak a szövetségesekkel, és – reális tárgyalások hiányában – 1918. 11. hó 11. napjának 11. órájában fegyverszünet lépett életbe. Igaz, ez csupán 36 napig tartott, ugyanis beleszólt az 1918–19-es német forradalom, majd megalakult a szintén konfliktusokkal terhelt és lényegében működésképtelen Weimari Köztársaság, amely nyomán kialakult elégedetlenség megágyazott Hitler felemelkedésének, majd a második világháborúnak. 

A második világháborút lezáró forgatókönyvet minden bizonnyal egy épelméjű ember sem szeretné, ha megismétlődne, ugyanis az azzal ért véget, amikor 1945. augusztus 6-án és 9-én két atombombát dobtak le Hirosimára és Nagaszakira – az amerikai felelősség kétségtelen. 

A második világháború végén a politikai vezetőknek meg kellett ismerniük az atomfegyverek új valóságát – ezt a történetet az Oppenheimer-film remekül megörökíti. 

A második világháború kitörésének évfordulójára emlékezik a lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki Forrás: MTI 

1945 után el kellett fogadni a megbékélés következményeit, a holokauszt tényével egyetemben. A nürnbergi per egy olyan mechanizmust hozott létre, amellyel a nácikat számonkérték a személyes tetteikért. Új kísérletbe kezdett a nemzetközi közösség 1945 után, hogy olyan körülményeket teremtsen meg, amelyek között a nemzetközi rend és a jogállamiság megakadályozza egy újabb világháborút. Ennek írásos bizonyítékai: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának kihirdetése, a Népirtás– egyezmény és az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrehozása. Idővel más, új kormányközi szervezetek, mint például az Európai Szén- és Acélközösség (1952), az Európai Gazdasági Közösség (1957) és az Európai Atomenergia Közösség (1957), mind a demokráciák bátor próbálkozásai voltak, hogy megelőzzenek újabb háborús konfliktusokat. Mindezek párhuzamosan mentek végbe az Egyesült Államok altruizmusa és nagylelkűsége mellett, Harry Truman elnök vezetése alatt. A Marshall-terv révén például dollármilliárdok áramlottak Nyugat-Európába, hogy újjáépítsék annak infrastruktúráját és gazdaságát. 

De 1945 egy lényeges vonatkozásban hasonló volt, mint 1919. Ez vezetett oda, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság feldarabolta Európát Jaltában. Egy évvel később Winston Churchill híres fultoni beszéde jelentette a hidegháborús időszak kezdetét: „A balti-tengeri Stettintől az adriai Triesztig vasfüggöny ereszkedett le az egész kontinensen.” Ez a beszéd vezette be a hidegháború fogalmát a közgondolkodásba, egyúttal meghatározta a korszak geopolitikai mozgásterét a baby boom felnövekvő generációja számára. A beszéd alá is támasztotta a NATO megalakítását 1949-ben. Ez a szervezet is a háborúk megelőzése érdekében alakult meg, azzal, hogy „a demokrácia, az egyéni szabadság, a jogállamiság és a viták békés megoldása mellett kötelezte el aláíróit”.  

Az egyre agresszívebb Szovjetunió, a sztálini kényszer, valamint Közép- és Kelet-Európa nagy részének uralma hátterében Washingtonban egy tucat európai és észak-amerikai ország írta alá a NATO kölcsönös támogatási szerződését. Aláíróit a demokrácia, az egyéni szabadság, a jogállamiság és a viták békés megoldása mellett kötelezte el. Finnország közelmúltbeli csatlakozása sokat mond a hatékonyságáról. 

Mi legyen Ukrajnával? 

Mi történne, ha Putyin elbukna, hogyan nézne ki egy Wagner-stílusú zsoldoshadseregekből álló konglomerátum által „kormányzott” Oroszország? Az orosz polgárháború (1917–21) után több mint 30 kis állam tört ki a cári birodalom romjai közül. Egyesek szerint 10 millióan vesztették az életüket. A Kínai Kommunista Párt kétségtelenül nagy várakozással figyeli ezt, hiszen Peking önmagát tekinti a végső haszonélvezőnek. 

A háború nem egzisztenciális kérdés Oroszország számára, de Putyinnak igen. Ukrajna számára azonban egzisztenciális: elveszítheti a népét, a területét, a szuverenitását, az identitását. 

Az ellentámadás Ukrajna bátorságát demonstrálta, bár átütő sikert nem eredményezett. Igaz, hogy egyes nemzetek (különösen az USA, a britek és a lengyelek) nagylelkű anyagi támogatást nyújtottak északkeleti szomszédunknak, ez koordinálatlannak és szórványosnak tűnt. Ami a szankciókat illeti, az első egy-két retorziós csomag szükségszerű volt, hogy Putyint tárgyalóasztalhoz kényszerítsék, de az intézkedések hatása a vártnál gyengébbnek bizonyult, így az orosz elnököt sem sikerült megtörni. 

Valójában a Kremlnek jobb, ha hagyja, hogy Európa szankciókat vessen ki, mivel ez a nyugati gazdaságokat a jelek szerint jobban megviseli, mint az oroszt. Ami az Egyesült Államokat illeti, az amerikai elszántságot Ukrajna támogatásában két dolog teszi kérdésessé a jövőben: az egyik a belpolitika, a másik Izrael háborúja, miután a Hamász támadást indított a zsidó állam ellen. Ha döntéskényszerbe kerül az USA, hogy Izraelt vagy Ukrajnát támogassa inkább, akkor kétség nem férhet hozzá, hogy az előbbit választaná, azon egyszerű oknál fogva, hogy Amerikának stratégiai érdeke Izrael megvédése, míg Ukrajnáé nem.  

A Kreml mindenekelőtt abban reménykedik, hogy az Ukrajnát Izraelre cserélő Fehér Ház az európai szövetségeseit távolodásra készteti. 

Konklúzió – a történelem nem az élet tanítómestere 

Visszatérve a kezdeti Cicero-idézethez, a fentiek tükrében erős kétségünk lehet afelől, hogy a történelem valóban az élet tanítómestere, ahogy azt sokan szeretik állítani. Ha igaz lenne Cicero gondolata, akkor jelenleg nem lehetne és nem kellene a megsokszorozódott geopolitikai konfliktusok időszakáról, hidegháború 2.0-ról és blokkosodásról beszélnünk, ahogy tesszük azt a Makronóm Intézetben. Sőt, ha továbbmegyek, akkor a történelem folyamán az első világháborút nem követhette volna második, és sok szörnyűség meg sem történt volna. Így összességében el kell utasítanunk azokat a véleményeket, amelyek azt próbálják sulykolni, hogy az emberiség a történelemben tapasztalt hibákból tanult volna. 

Borítókép: MTI/Bruzák Noémi