Tipikus antiglobalista, a fejlett Nyugatot mocskoló cikkre akadtunk, amely nem átallotta kétségbe vonni Európa legfejlettebb országainak törekvését, hogy tegyenek valamit bolygónk klímájáért, megmentsék Afrika esőerdőit, és elvigyék a kultúrát, a modern életérzést a szegény elmaradott afrikaiaknak (sic!), akik amúgy sem képesek a maguk kezébe venni a dolgaikat. Ugye?! 

Bár a globális dél szemében mi is a fejlett Nyugathoz tartozunk, azért nem kell annyira visszamenni az időben, hogy ne emlékezzünk arra, amikor a fejlett Nyugat igyekezett minket is jól felzárkóztatni. Átéltük az előcsatlakozási alapok gyakorlatát, megismertük a softprojektek lényegét, hogy ki keres rajta igazán, és persze láttuk, hogyan viszonyulnak hozzánk a szerencsésebb sorsú országokból érkezett szakértők. Ezért ennek a beszámolónak az olvasásába is csak megfelelő cinizmussal és iróniával felvértezve érdemes belevágni. 

Tehát itt vannak a Kongói-medence esőerdői, amelyek hat közép-afrikai országra terjednek ki: a Kongói Demokratikus Köztársaságra, a Kongói Köztársaságra, a Közép-afrikai Köztársaságra, Kamerunra, Egyenlítői-Guineára és Gabonra. Ezeket az erdőket a második legnagyobbnak tartják az Amazonas után, és jelentős szerepük van a globális kibocsátáscsökkentésben, mivel évente több mint 600 millió tonna szén-dioxidot kötnek meg.  

A kongói esőerdők védelmében 2015-ben létrehozott Central Africa Forest Initiative (CAFI) kezdeményezést nyolc fejlett európai ország, Norvégia, Németország, Franciaország, Egyesült Királyság, Hollandia, Dél-Korea, Svédország és Belgium finanszírozza. A cikk szerzője (hangsúlyozzuk: nem kell egyetértenünk vele)  Kola Ibrahim rögtön az írása elején megfogalmazza bírálatát olyan apróságok miatt, hogy az afrikai országokban programokat végrehajtó CAFI titkársága Hollandiában található, és az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja (UNDP) irányítja, anélkül, hogy a kedvezményezett országoknak vagy regionális szervezeteiknek közvetlen szerepük lenne benne. Nehezményezi azt is, hogy  

a kezdeményezés végrehajtó testülete donorországokból és azok multilaterális ügynökségeiből áll, míg a közép-afrikai államoknak nincs beleszólásuk az igazgatóság munkájába.  

Mintha nem az lenne természetes, hogy aki fizet, az rendelheti a nótát. Mintha nem lenne törvényszerű, hogy a projekteket az igazgatóság hagyja jóvá, és ő is választja ki azokat, akik azt végre is hajthatják. Márpedig ezek fontos projektek, ezekhez kipróbált partnerek kellenek, mint például a Japán Fejlesztési Ügynökség (JICA), a Belga Fejlesztési Ügynökség (Enabel) és a Francia Fejlesztési Ügynökség (AFD), továbbá többoldalú intézmények, köztük az Egyesült Nemzetek Projektszolgáltatási Hivatala (UNOP), az Egyesült Nemzetek Tőkefejlesztési Alapja (UNCDF), az Egyesült Nemzetek Humán Települési Programja (UN-Habitat), az Egyesült Nemzetek Népesedési Alapja (UNFPA), Világbank és az UNDP. Hogy nincs közöttük egyetlenegy sem az afrikai országok szervezetei közül, azon nem kell csodálkozni. Hol tudnának az afrikai szervezetek ilyen tapasztalatot, szakértelmet felmutatni? 

Persze a kekeckedő firkász azt is szemére veti a fejlett Nyugatnak, hogy bár a közép-afrikai országoknak nincs beleszólásuk a döntéshozatalba, a végrehajtási struktúrába vagy a projekt-felülvizsgálati folyamatba, az érintett országoknak biztosítaniuk kell a szükséges pénzügyi, politikai és biztonsági támogatást. (Ismerős minta.) 

Kola Ibrahim a CAFI-projektet úgy írja le, mint amelynek célja egy globálisan fontos erdei erőforrás megóvása, amely főleg a fejlett gazdaságokból származó szén elnyelését és tárolását segíti elő. Azon kukacoskodik, hogy ehhez a globális javak érdekében miért épp az érintett afrikai országok biztosítják az erőforrásaikat, miközben nem tartják őket fontosnak az erdők erőforrásainak védelmével kapcsolatos döntésekben. Nem szégyelli azt állítani, hogy az erdők védelme egyben azt jelenti, hogy a helyi afrikaiak csak korlátozottan használhatják majd az erdészeti erőforrásokat, amelyek gazdagságforrást jelenthetnek országaik számára.  

Olyan vádakat ír le Kola Ibrahim, miszerint a nyugatiak a CAFI-projektet is az éghajlati fellépéshez és a zöldfejlődéshez való hozzájárulásuk részének tekintik, amit aztán figyelembe vesznek az éghajlatváltozás elleni finanszírozás és a szén-dioxid-csökkentés során. Sőt, hogy a CAFI irányításának megközelítése az afrikaiakat úgy mutatja be, mint akiknek nincs elegendő forrása és nem elég hitelesek ahhoz, hogy olyan projekteket kezdjenek, amelyek hasznukra válnak. Szerinte ez a megközelítés minden bizonnyal hozzájárul az ilyen jellegű kezdeményezések kudarcához, és persze ezért a kudarcért majd az afrikai országokat, a politikai elszámoltathatóságot, az együttműködést, a szakértelmet és a korrupciót fogják okolni.  

Állításainak igazolására áttekinti a CAFI-projektek pénzügyeit, amely szerinte azt mutatja, hogy az európaiak megpróbálják becsapni Afrikát – sőt, az egész világot. 

Érdekes projektfinanszírozás 

Az UNDP Multi-Partner Trust Fund (MPTF) iroda szerint, amely a CAFI-projektek adminisztratív titkárságaként működik, az adományozó országok 2016 és 2021 között a 543,7 millió dolláros pénzügyi kötelezettségvállalásból 501 milliót helyeztek el az UNDP-nél, amiből 194,1 millió dollárt (a letét 38,7 százalékát) utaltak át a CAFI számlájára. A szervezet azonban csak 120,3 millió dollárt költött el a hatéves időszakban.

Amikor azonban a projektről beszélnek, akkor úgy mutatják be, mintha 543,7 milliót költöttek volna CAFI-ra, miközben a valóságban ennek csak a töredékét.  

Kola Ibrahim nehezményezi azt is, hogy az afrikai országokat vádolják meg a korrupcióval, szerinte azonban a CAFI-projekt hemzseg a korrupciótól és rossz gazdálkodástól. Tapasztalatlansága abban is kitűnik, hogy nem tudja értelmezni, miért is ment el egy ilyen fontos projektnél a 158,5 millió dolláros elszámolható kiadások 48,6 százaléka adminisztratív kiadásokra, ezen belül 7,5 millió (5,2 százalék) az utazásra, személyi költségekre pedig 21,6 millió (14,8 százalék), vagy hogy 6,4 millió dollárt költöttek el adminisztratív ügynöki díjakra. Azon is háborog, hogy a „szerződéses szolgáltatások költségeinek” nevezett meghatározatlan és átláthatatlan tétel 65 millió dollárt (44,5 százalék) nyelt fel az összes kiadásból. 

Persze még azt is kevesli, hogy a teljes elszámolt kiadásból mindössze 22,5 millió dollárt (15,4 százalékot) fordítottak támogatásokra és transzferekre, vagyis ez az az összeg, amennyit a kedvezményezettek kaptak.  

Olyan légből kapott csúsztatásokat fogalmaz meg, miszerint, ha ezeket a tételek az afrikai országok jelentenék, akkor a történet óriási korrupcióként pörögne fel.  

Népesség-ellenőrzés mint neokoloniális ideológia 

Kola Ibrahim alapos munkára törekszik, így megvizsgálja a CAFI hatását az éghajlatváltozásra vagy az érintett afrikai országok lakosságának életkörülményeire. Már azzal is kétségbe vonja a hatásokról szóló jelentések hitelességét, hogy azt a projekteket finanszírozó és végrehajtó szervezetek ugyanazon csoportja mérte. Nem látja be, hogy sokszor fontos lehet az önértékelés.  

Azért legyünk megértéssel a szerző irányában, aki ideológiailag nem annyira fejlett, hogy megértse, miért is kellett az esőerdők védelmében a projektek teljes kiadásából 33,8 millió dollárt (19 százalék) a demográfiai szabályozásra (népességszabályozásra) költeni.

Nem látja be, hogy a finanszírozóknak az afrikai klímaváltozás problémájának megközelítésében fontosabb a népességszabályozás, mint mondjuk a fenntartható várostervezés és -fejlesztés.  

Kola Ibrahim nem tudom, milyen meggondolásból, de úgy véli, a populáció szabályozásának nem lesz azonnali hatása az esőerdők védelmére. Sőt, azt állítja, hogy a népességről mint az erdőirtás egyik tényezőjéről szóló narratíva nemcsak téves és tudománytalan, hanem egyszerűen csalás.   

Persze mi, közép-európaiak is megtapasztaltuk az európai előcsatlakozást segítő projekteket, és tudjuk, hogy ezek mennyire üdvösen szolgálták országaink felzárkóztatását. Azonban Kola Ibrahimban nincs meg a hála, felrója, hogy a népességszabályozásra fordított teljes kiadás több lett, mint a tiszta főzési létesítményekre és a zöldenergiára fordított összeg.

Hálátlanul azt merészeli állítani, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban 2,5 millió dollárt költötték tiszta főzőtűzhelyekre, míg 23,4 milliót a népességszabályozási aktivitásra, főleg tanácsadásra és fogamzásgátlásra.

Fura mód azt is nehezményezi, hogy a demográfiai ellenőrzési program nem tartalmazott semmilyen finanszírozást a gyermekek és az anyák egészségére, különös tekintettel a gyermekkori és az anyai halálozást növelő betegségekre. 

Azt már sima furkálásnak tekinthetjük, hogy hiányolja a zöldenergiára, például a nap- és szélenergiára szánt támogatást, amelyek a tiszta főzőtűzhelyek finanszírozása mellett jelentősen csökkenthették volna a fa energiaforrásként való felhasználását. 

Projektmegvalósítás 

A tiszta tűzhelyekre költött 2,5 millió dollár piaci áron való elköltését Kola Ibrahim pazarlónak tartja egy olyan országban, ahol amúgy is nagyon nagy a szegénység.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban mindössze 35 ezer tűzhelyet adtak át, ott, ahol a háztartások körülbelül 96 százaléka környezetszennyező főzőrendszert használ, és 80 százalékuk nem fér hozzá elektromos áramhoz.

Még azt is felrója, hogy az úgynevezett tiszta tűzhely program valójában nem fenntartható, mivel továbbra is fa és faszén felhasználásával jár. A cseppfolyósított földgáz (LPG) főzéshez való felhasználása pedig valójában nem tiszta energia, mivel az továbbra is fosszilis tüzelőanyag felhasználásával jár.  

Persze mindig lehet okoskodni, hogy ennyi pénzből közvetlen befektetéssel tisztább és megfizethető zöld megújuló energiát (például nap-, szél- vagy hulladék-biomassza) lehetett volna sok családnak, közösségnek biztosítani. Utólag lehet ajánlani, hogy finanszírozhatták volna például a gyorsan növekvő fákat a főzéshez szükséges biomassza forrásaként. Ehelyett marad a vádaskodás, hogy a CAFI-program az adományozó országok érdekeit szolgálja a támogatás és segítségnyújtás leple alatt.   

Kola Ibrahim persze gyanúsnak tartja az UNDP beszámolóját is, miszerint nem nőtt az erdőirtás. Szerinte ezt semmilyen tudományos adat vagy bizonyíték nem támasztja alá, a CAFI erdőgazdálkodási és irányítási programjai jelentős része tanácsadói képzésen, kapacitásépítésen és helyi bizottságok felállításán alapul, nem pedig a technológiailag vezérelt megoldásokon. Inkább hamis igazolványokat ad az adományozó országoknak, ingyen pénzt biztosít a végrehajtó szervezeteknek.   

Persze mi nem kívánunk pálcát törni ilyen nagy léptékű program felett, de azért az emberben ott van a kisördög, amely azt sugallja, hogy egy kisiskola felépítése és mellé egy tehén adományozása, ami az ottani diáknak naponta ad egy pohár tejet, többet ér, mint ilyen hangzatos program, amin csak a „fehér” ember nyerészkedik.  

(Forrás: MR online)